Mi történik Szaúd-Arábiában?

A kicserélt birodalom

  • Manyasz Róbert
  • 2017. december 30.

Külpol

Ahány megszólaló, annyi értelmezés: palotaforradalom, puccs, tisztogatás. Soha nem látott, gyökerekig ható átalakítás zajlik Szaúd-Arábiában, amely eddig sohasem tapasztalt gazdasági, politikai és vallási kihívások előtt áll.

Minden a trónöröklési rend megváltoztatásával kezdődött. Nem holmi reformok erőltetése miatt került erre sor, hanem a természet akarta így, 2015-ben ugyanis meghalt Abdullah király. Az országalapító Abdulazíz bin Abdulrahmán Ál Szaúd 1953-as távozása óta élő gyakorlat szerint az ő valamelyik fiúgyermeke lett az uralkodó (eddig ez elég sima ügymenet volt, hiszen Abdulazíznak 48 fia született). A hatalomra lépésekor ugyancsak nyolcvan felé közelítő Szalmán az 1981 óta uralkodó úgynevezett „szudairi hetek” – Abdulazíz Hussza nevű, ugyancsak befolyásos családból származó feleségétől született gyermekei – utolsó képviselője volt. Bár még él az alapító néhány közvetlen leszármazottja, az utóbbi évtizedekben a királyi tanács egyre inkább egy gerontológiai klinika fejedelmi lakosztályára kezdett hasonlítani.

Szalmán király első intézkedéseinek egyikével viszont lecserélte a trónöröklési sorban öccsét, Mukrint, unokaöccsére, Muhammad bin Nájefre, a titkosszolgálatokat felügyelő miniszterre. Az igazi változást azonban az jelentette, amikor idén nyáron őt is leváltotta, és saját fiát, Muhammad herceget jelölte ki trónörökösnek, ekképpen felváltva a testvéri örökösödést (egyfajta primogenitúrát) a fiúági leszármazás gyakorlatával.

Csakhogy Muhammad bin Szalmán majdani zökkenőmentes hatalomátvételéhez az kell, hogy a népes uralkodói család igencsak bonyolult hatalmi konstellációi a legkedvezőbben alakuljanak. Most éppen ennek a kialakítása vette kezdetét, s ennek fényében vizsgálandók azok a lépések is, amelyeket az uralkodó és fia az utóbbi hetekben, hónapokban megtettek.

 

Egy egészen új ország

A formálódó egyszemélyi hatalmi koncentráció meglehetősen idegen a szaúdi politikai gyakorlattól. Az ország vezetése ugyanis – bármiféle képviseleti intézmény híján – alapvetően a hatalmasra duzzadt uralkodói család egyes ágai és azok vezetői közötti hatalommegosztásra épült. Az alapvetően beduin hagyományokon nyugvó rendszer lényege pedig épp az, hogy a Szaúd-família valamennyi ágát vezetőiken keresztül becsatornázza a hatalomba, s az így létrejött szerfelett széles (értsd: horizontális) struktúrát konszenzusos úton működtesse. Egyes ágak – mint az említett szudairiak – az idők során ugyan a többiekénél nagyobb befolyásra tettek szert, de kiegyenlítő mechanizmusok így is működtek – mostanáig, azaz a Muhammad herceg levezényelte és Szalmán király szentesítette változtatásokig. Az utóbbi időszakban ugyanis a védelmi miniszteri tisztséget betöltő trónörökös – kiszorítva a Szaúd-család többi ágát – saját ellenőrzése alá vonta a legtöbb erőszakszervezetet, és maga irányítja immár az ország gazdasági életét koor­dináló tanácsot is. Az országos korrupcióellenes bizottság vezetőjeként eleddig több mint kétszáz vállalkozót, gazdasági vezetőt, tucatnyi herceget, négy hivatalban lévő és több exminisztert tartóztatott le. A legnagyobb név a milliárdos befektető, a világszerte nagy befolyású mogul, al-Valíd bin Talál, a Magyar Érdemrend középkeresztjének büszke tulajdonosa.

A letartóztatott hercegek és csúcsvezetők ugyan egy rijádi luxushotelben várják az ellenük folytatott eljárás végét, de egyelőre nem látszik számukra visszaút a hatalomba. Muhammad trónörökös egy egészen új Szaúd-Arábia építéséhez látott hozzá.

A politikai és gazdasági szakértők szerint az országnak mindenképpen új utakra kell lépnie. A múlt század második harmadának olajboomján – gyakorlatilag egy generáció alatt – meggazdagodó ország immár súlyos gazdasági és azzal összefüggő társadalmi nehézségekkel néz szembe. Az olaj még mindig az állami bevételek 80 százalékát adja, az ipari szektor egyre korszerűtlenebb, a GDP évtizedek óta csökken. Az Öböl-térségben egykor vezető szerepet játszó ország egyre jobban lemarad a továbbra is saját szatellitjeinek tekintett kis államok, elsősorban Katar és az Egyesült Arab Emírségek mögött.

A gazdaság korszerűtlensége – párosulva a folyamatosan magas születésszámmal – magasan tartja a munkanélküliséget, amely most 18 százalékos, de a lakosság többségét adó fiatalok körében még magasabb. Az utóbbi évtizedekben végrehajtott oktatási presztízsberuházások sem hozták meg a kívánt eredményt. A még mindig szűk high-tech szektor mögötti tudományos-oktatói bázis alapvetően külföldi – elsősorban nyugat-európai és amerikai – szakembergárdára épül. Az oktatás egyetlen területén látszik rohamos fejlődés: a vallási iskolák egyre növekvő számban ontják a vahhabita tanokat hirdető imámokat.

E kihívások kezelésére Szalmán király kétségtelenül nagy ívű koncepcióval rukkolt elő, de annak rea­litását még a Rijádot amúgy nagyra tartó közel-keleti szakértők is megkérdőjelezik. Ezzel együtt a cél, azaz a gazdaság diverzifikációja, mindenképpen üdvözlendő. A tavaly meghirdetett Vízió 2030 terv grandiózus célkitűzései a következők: leszakadni az egyoldalú olajkultúráról, drasztikusan leépíteni az állami szektort, a gazdaságban most mindössze 2 százalékkal jelen lévő kis- és középvállalatok számát egyharmad fölé tornázni, és a GDP alapján újra a világ tízes elitjébe kerülni.

A legnagyobb kétkedés tán épp az első alapvetést, az olajkultúra dominanciájának felszámolására teendő lépéseket fogadta. Rijád ugyanis a szaúdi–jordán határ közelében egy negyed magyarországnyi kiterjedésű metropolisz létrehozását tervezi, amely a Vörös-tengeren átívelő híddal Egyiptommal is összeköttetésben állna, és nem mellékesen Izraellel is határos volna. Csakhogy a NEOM-nak nevezett különleges gazdasági övezettel kapcsolatban – bár a szaúdi propaganda szerint a legkorszerűbb technológiákat alkalmazzák majd – a dubaji, Abu Dzabi-i és más öbölbeli tapasztalatok alapján már most súlyos környezetvédelmi aggályok fogalmazódnak meg.

 

Külharcok

Mint e grandiózus terv is mutatja, Rijád tovább építené elképzelt regionális hatalmi pozícióit. Mindez – írják a szaúdi irányítás alatt álló nemzetközi lapok, az al-Haját és az al-Sarq al-Auszat – politikai stabilitást kíván a térségben. A Szalmán–Muhammad kettős külpolitikája azonban éppen ez ellen ható folyamatokat indított el az elmúlt időszakban, különös tekintettel a régió első számú konfliktusára, a szaúdi–iráni rivalizálásra. Muhammad herceg ugyanis apja erőteljesen Irán- és síitaellenes politikáját látszik továbbvinni. E rivalizálás egyik szó szerinti hadszíntere Jemen, ahol a polgárháború egyre jobban kiterjed; a Teherán támogatta húszik ballisztikus rakétát lőttek a szaúdi főváros irányába, s Rijád is egyre mélyebben keveredik bele a harcokba.

Szaúd-Arábia örök félelme Irán térségbeli megerősödése. Teheránnak az iraki politikában szerzett megkerülhetetlen befolyása mellett Szíriában is megerősödtek a pozíciói. A dolgok jelen állása szerint az Aszad-kormányzat – valamilyen konstellációban – mindenképpen hatalmon marad, ami komoly presztízsveszteséget jelent Rijádnak. Nem is véletlen, hogy ennek kapcsán Szaúd-Arábia – épp a mondott szalmán–muhammadi külpolitikai offenzíva részeként – a napokban a libanoni belpolitikába kavart bele könyékig, hiszen a libanoni kormányfő, Szaad al-Haríri éppen Rijádban jelentette be lemondását. E gesztus pedig simán tekinthető a bejrúti kormányzást gyakorlatilag befolyása alatt tartó, Irán-szövetséges síita Hezbollah elleni támadásnak, miután a miniszterelnök lemondása indoklásaként azzal vádolta a síita pártot, hogy az életére tör. A helyben szokásosnak tekinthető kormányválság valószínűleg Haríri hazatérésével véget is ér, de a szaúdi vezetés várhatóan még erőteljesebben fog beavatkozni a cédrusok országában, miután ismét megerősödni látszik Rijád évtizedes réme: a Teherántól Bagdadon és Damaszkuszon át Bejrútig húzódó síita korridor.

A Rijád és Teherán mozgatta bábháborúk mellett így egyre inkább az a kérdés, hogy a szaúdi vezetés nem gondolkodik-e közvetlen katonai konfrontációban Iránnal. Donald Trump amerikai elnök tavaszi látogatásakor a szaúdi vezetés 110 milliárd dolláros fegyverüzletet kötött, ami bizonyára a már rendszerbe állított eszközök korszerűsítésén túlmutató szándékokat rejthet. Rijád Iránnal szembeni konfrontatív politikája hirtelen befolyásos támogatóra is talált a Teheránnal kompromisszumokat kereső, és az atomalkut tető alá hozó Obama-kormányzatot felváltó trumpi vezetésben. A Közel-Keleten sokan úgy látják: ismét csak a szaú­di politika rövid távú gondolkodását bizonyítja, hogy teljes mellszélességgel kiáll a hosszabb távon fenntarthatatlannak és ezért átmenetinek ígérkező, nagyhatalmi, konfrontatív irány mellett.

De Szaúd-Arábia agresszív külpolitikai törekvései nem csak az iráni kontextusban mutatkoznak meg. Ugyanez jellemzi az Öböl-beli kisállamok viszonylatában is, amelyek gazdasági megerősödését és önállósodását Rijád nem nézi jó szemmel. Csakhogy a teljesen külön útra lépő – szakértők szerint egyfajta regionális reálpolitikát folytató – Katarral szembeni embargó mindeddig nem hozta a várt eredményt, így valószínű, hogy Rijád tovább növeli a nyomást Dohára (bővebben lásd: A renitens törpe, Magyar Narancs, 2017. július 6.).

S még mindig ott van az ugyancsak offenzívában lévő Törökország is! A Közel-Kelet tágabb szomszédságában, Észak-Afrikától a Balkánig folyik a küzdelem Rijád és Ankara között, elsősorban a vallási intézmények és prédikátorok feletti befolyás megszerzéséért.

 

Vallási küzdelmek

Tovább zajlik a szunnita iszlám vezető szerepéért folytatott harc is. A hagyományos vallásivezető-szerepet játszó kairói al-Azhart Rijád gyakorlatilag „megvásárolta”, így vallási vonalon nincsen számottevő riválisa. A Balkán országaiban vahhabita hitszónokok tucatjai lépnek fel az Ankara által támogatott szúfi irányzatok egyre népszerűbb tevékenysége ellen. E fejlemény azért is érdekes, mert közben otthon a szaúdi vezetés a mérséklet és modernizáció jegyé­ben a Szaúd-család és a vahhabita vallástudósok közötti két és fél évszázados és a hatalom kulcsát biztosító szövetséget felrúgva nekiment a vallástudósok elitjének is. Vallási iskolákat vettek erős állami kontroll alá, és számos neves vallástudós mozgását korlátozták. Mindezzel párhuzamosan az elmúlt hónapokban olyan lépések is történtek, amelyeket a Nyugat is nagy jelentőségűnek nyilvánított, mint például az, hogy engedélyezték a nőknek az autóvezetést.

S bár a belső modernizációs programok kifutása megjósolhatatlan, a hatalmi koncentráció mindenképpen Szalmán király és utódjelöltje elszántságát jelzi. Kérdés, hogy a valószínűleg nagyobb mozgástérrel és hatásfokkal járó centralizált államvezetés szándékai valóban a gazdasági-társadalmi modernizáció felé mutatnak-e, és hogy mindezt mennyire fogja elfogadni a szaúdi elit és a lakosság? És hogyan egyeztethető ez össze Rijád egyre aktívabb, mondhatni agresszívabb regionális politikájával?

Neked ajánljuk