Hogyan lehet kritikai kiadást készíteni Adolf Hitler Mein Kampf (Harcom) című könyvéből? A Titanic című német szatirikus magazin szerint egyszerű a megoldás: minden harmadik szó után be kell toldani egy lábjegyzetet, hogy „ez baromság”. Christian Hartmann, a müncheni Kortárs Történelmi Intézet (IfZ) történésze persze nem találja ezt túl viccesnek: csapatával közel négy éven keresztül dolgozott azon, hogy Hitler ideológiai ámokfutását lábjegyzetekkel lássa el – összesen 3500 megjegyzést fűztek a szöveghez. Bevallott céljuk szerint „dekonstruálni és kontextualizálni” kívánták Hitler könyvét, hogy kiderüljön, a gondolatai mennyire voltak összhangban az akkori közfelfogással, és kitől kölcsönzött a szerző bizonyos elképzeléseket. Azt is szerették volna megmutatni, hogy a mai tudásunkkal hogyan cáfolhatók a mű állításai. Így az eredetileg 780 oldalas könyv a kommentárokkal együtt nagyjából kétezer oldalasra duzzadt.
| ||
A kutatók beszámolói szerint voltak lábjegyzetek, amelyekhez több könyv tudására volt szükségük, amikor pedig a munka végére jutottak, csak hosszú töprengés után tudtak megfelelő tipográfiai megoldást megtalálni a publikáláshoz. Az eredeti gót betűk szóba sem jöhettek, s a nácizmushoz köthető betűtípusokat is elvetették – végül a 90-es években kidolgozott Scala mellett döntöttek. Figyeltek arra is, hogy az eredeti szöveg ne terelje el a figyelmet a kritikai megjegyzésekről: a bal oldali lapok teljes felületét a lábjegyzeteknek tartották fenn, de a jobb oldalon is körbeveszik a szöveget a kommentárok. A címlapon nincs illusztráció, mindössze a cím: Hitler, Mein Kampf. Kritikai kiadás, illetve a kutatóközpont és a kutatók neve. Hitlert direkt nem tüntették fel szerzőként és a keresztnevét is elhagyták. Minden lehetséges formai eszközzel érzékeltetni kívánták távolságtartásukat.
Hitler ma
Hitler beszédei, korai feljegyzései, írásban kiadott utasításai vagy épp a végrendelete mind megjelentek már tudományos igénnyel feldolgozott formában, csak a Mein Kampfra nem kerülhetett idáig sor. A II. világháború után ugyanis Bajorország örökölte a szerzői jogokat, és e jogosultságát arra használta, hogy elejét vegye mindennemű újrakiadásnak. A külföldi kiadásokba nem volt beleszólása, s abba sem, mivel kereskednek az antikváriumok, mint később abba sem, hogy mi kerül fel az internetre. Egy ideje elég beírni a megfelelő keresőszavakat, és máris ott a mű teljes szövege. Piacokon vagy régiségkereskedőknél is könnyű belebotlani a mindenféle eredeti vagy kalózkiadásokba, melyek néha még utólagosan hozzátoldott részleteket is tartalmaznak.
A szerző halála utáni 70. évet követően, tehát idén január 1-jén lejártak a jogok, és Bajorország kormánya a II. világháború után amerikai kezdeményezésre létrehozott, a nemzetiszocializmus bűntetteinek feldolgozására szakosodott IfZ kutatóival karöltve úgy döntött, ha már megjelenhet a könyv, hasznos lesz ellátni a megfelelő a tudnivalókkal. A tartomány végül félmillió euróval is megtámogatta a projektet.
Nem sokkal e döntés után Horst Seehofer bajor miniszterelnök mégiscsak elhatárolódott a kiadványtól, mondván, ez így konzekvens, hiszen ő minden erejével azon van, hogy ellehetetlenítse a tartományon belül a szélsőjobboldali Német Nemzeti Demokrata Párt (NPD) működését, s most tartományi címeres kiadásban tálalja fel nekik a kedvenc olvasmányukat. A németországi zsidó közösség egyes képviselőinek is voltak ellenvetéseik, elsősorban abban látták a veszélyét, hogy a megjelenés sértheti a holokauszt túlélőit. Hartmann és kutatótársai viszont kitartottak amellett, hogy a várható olcsó és kritikátlan kiadásokkal szemben szükség van a széles körű ismeretterjesztésre.
| ||
A tartományi igazságügyi miniszter még azt is kilátásba helyezte, hogy megvizsgálja, jogi úton megakadályozhatják-e a kritikai kiadás megjelenését – aztán lemondott ebbéli törekvéseiről. Tudni kell persze, hogy a hagyományos kiadások továbbra sem jelenhetnek meg Németországban, közzétételük uszításnak számítana. A kritikait viszont (melyből eredetileg négyezer példányt nyomtattak, de már az első napon 15 ezer előjegyzés érkezett) védi a német alkotmány ötödik, a tudomány szabadságát garantáló cikke.
A Mein Kampf a Hitlerrel kapcsolatos „legfontosabb és legintimebb” forrás, nyilatkozta a Sternnek Hartmann. „Itt látszik a leginkább, hogy ki ő, és mit akar. Meglepő és egyben ijesztő is, mennyire nyíltan beszél: bemutatja taktikai és retorikai trükkjeit, nem titkolja el, hogy lenézi a tömegeket, hangsúlyozza, hogy a követőitől azt várja, hogy alávessék magukat neki és azt is világossá teszi, hogy a zsidókkal szemben nem ismer könyörületet” – mondja a kutató.
De bármennyire intim is maga a forrás, a kritikai kiadás többet akar bemutatni, mint Hitler személyét és gondolkodását. A háború utáni évek történeti kutatásában igen fontos szerepet játszott Hitler életrajzának a rekonstruálása; Golo Mann, a nácizmus legismertebb német kutatója a kancellárt személyében tette felelőssé a II. világháborús rémtettekért. Ian Kershaw a 90-es években már nem okvetlenül Hitler személyiségében kereste a választ a miértekre, hanem azokban a szociálpszichológiai folyamatokban, amelyek a német polgárokban felébresztették az erős vezető iránti vágyakozást. Ma már a német kutatók körében is elfogadott az az elgondolás, mely szerint Hitler mindenekfeletti démonizálása eltereli a figyelmet a német társadalom felelősségéről, és nem magyarázza meg, miért voltak oly sokan fogékonyak a náci ideológiára. E kritikai kiadás jelentős hangsúlyt fektet arra, hogy bemutassa, Hitler gondolatai mennyire voltak elterjedtek a kor társadalmában, s eközben – a forrásai azonosításával – a szerzőt is demisztifikálja, hiszen Hitler rendszerint nem vallotta be, hogy egy-egy gondolat nem a saját agyszüleménye.
Az első kötetet (a Számvetés című, párttörténettel kiegészített önéletrajzot) Hitler 35 évesen írta a landsbergi börtönben, miután 1923 novemberében, az úgynevezett sörpuccs során sikertelenül próbálta megdönteni a bajor kormányt. A könyv címe eredetileg Négy és fél évnyi harc a hazugság, a butaság és a gyávaság ellen lett volna, végül a szerző a könnyebb megjegyezhetőség miatt döntött a Mein Kampf mellett. Bár Hitler egyáltalán nem volt olvasott vagy művelt és a világból se látott túl sokat Ausztrián és Bajorországon kívül, mégis próbált mindentudóként megszólalni, amikor pletykákból, rémhírekből, antiszemita pamfletekből (például a Cion bölcseinek jegyzőkönyveiből) vagy épp Carl von Clausewitz háborúelméletéből és az akkoriban népszerű szociáldarwinista szerzők tanaiból táplálkozó világmagyarázatát papírra vetette. Valamiféle, a marxizmus ellensúlyának szánt ideológiai alapvetést kívánt megalkotni, ami a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) megerősödését is szolgálja, nem beszélve saját párton belüli helyzetéről. Az új kiadás kutatói szerint e könyv nélkül az NSDAP valószínűleg soha nem tudott volna Bajorországon kívül is befolyást szerezni.
A könyv első kötete 1925-ben jelent meg. A nácik hatalomra kerüléséig körülbelül negyedmillió példányt adtak el belőle, majd 1944-ig mintegy 12 milliót. Hitler uralma idején a friss házasokat is megajándékozták egy-egy példánnyal (a összeadást végző önkormányzat fizette a nem olcsó könyvet). „Biztosra veszem, hogy ez az irodalomtörténet egyik legrosszabbul megírt bestsellere” – mondta a nagy példányszámokra reflektálva Hartmann.
Azok a rossz metaforák
Eberhard Jäckel német történész a 80-as években azt írta, hogy a Mein Kampf annyiban bizonyosan egyedülálló, hogy egy „uralkodó” már a hatalomra kerülése előtt írásba adja benne, mit fog tenni a hatalom birtokában – így valódi történeti forrás. Sőt, már a 30-as, 40-es években is nagy segítség lehetett (volna) azoknak, akik megpróbálták betájolni, mire kell számítani a németektől. Abraham Ascher amerikai történész szerint a nyugati diplomaták ennek ellenére sem olvasták anno se a könyvet, se Hitler beszédeit.
| ||
Pedig ha olvasták volna, bölcsebbek lettek volna: Hitler ugyanis írt az élettér (Lebensraum) kiterjesztéséről, a keleti terjeszkedésről, és azt is állította, hogy Németország nem veszíti el az I. világháborút, ha 12-15 ezer zsidót mérges gázzal meggyilkolnak. (A szakirodalom ennek dacára egységesen azt állítja, hogy ekkor még nem tervezte a zsidók szisztematikus elpusztítását). A könyv megjelenése idején még a mű legelszántabb kritikusai sem gondolták, hogy a fenyegető kitételek többek lennének rossz metaforáknál.
Hitler dolgozatában előszeretettel beszél prostituáltakról és nemi betegségekről. Felháborítja, hogy fiatal férfiak bordélyházba járnak, ahelyett, hogy gyermekeket nemzenének. Számos oldalt szentel annak a kérdésnek is, hogy a férfiaknak vajon hosszú vagy rövid nadrágban kell-e járniuk. Mesél a gyermekkoráról, apja szigorú nevelési elveiről és a linzi kulturális életről, ahol 12 évesen látta Friedrich Schiller Tell Vilmos című drámáját, s nagyon tetszett neki. A lábjegyzet szerint inkább 16 éves volt ekkor, s hatalomra kerülése után már nem volt annyira elragadtatva a Tell Vilmostól, hisz betiltatta. Az volt a baja, hogy épp egy zsarnok meggyilkolásáról szól…
Az életrajz korai felnőttkorról szóló részeiben a szerző azt magyarázza el, miért nem volt politikailag aktív az 1918–19-es forradalmi évek alatt (a „zsidókérdés” tanulmányozásával foglalatoskodott). A gyermekévek és a falusi lét romantizálása azt hivatott jelezni, hogy tulajdonképpen ő is csak egy átlagember, olyan, mint minden német, még akkor is, ha a természet úgy adta, hogy kiemelkedjék közülük. Hitler – Hitler elbeszélése szerint – már gyerekkorában érezte, hogy a németeknek uralkodniuk kell a „fajok” felett, és fiatalon arról álmodozott, hogy Ausztria egyesülni fog Németországgal. Ferenc Ferdinánd trónörökös ellenben nagyon is megérdemelte a szarajevói golyókat, hiszen a Habsburg-monarchia keveredésre kényszerítette a felsőbbrendű németeket az alacsonyabb rendű szlávokkal. S ne tévesszük szem elől a szerző ma is visszaköszönő állításait sem. Például azt, hogy a szabad sajtó álorcája alatt bizonyos elemek olyan közvéleményt hoznak létre, amely szöges ellentétben áll a nép valódi akaratával, a nép vezetőinek személyéről pedig az a pár kiadótulajdonos dönt, akik kezében az egész sajtó összpontosul.
Hazugságok, féligazságok
Bármennyire is rosszul megírt a könyv, Hitler elérte, hogy az olvasók fejében megragadjanak az állításai. Még az alapvetően kritikus szerzők sem zárták ki a háború előtti években, hogy itt-ott igaza lehet. „A szerzővel ellentétben, aki azt ajánlja, hogy az ellenfelünktől vitassunk el minden erényt, én nem habozom elismerően nyilatkozni Hitler parlamentáris kormányzatokkal, valamint a vezetők tulajdonságaival és gyarlóságával foglalkozó elemzéseiről, azon nehézségek összefoglalásáról, amelyek a Weimari Köztársaság bukásához vezettek, és arról az ügyességről, amellyel az első nácik kiaknázták a német temperamentumot” – írta például 1939-es kritikájában Herbert L. Stewart kanadai filozófusprofesszor.
A mai kutatók viszont úgy gondolták, hogy az elsőre evidensnek tűnő állításokat is meg kell vizsgálniuk. Kora politikáját ostorozva Hitler például azt állítja, hogy a német kormány nem törődik az I. világháborús veteránokkal, és megígéri, hogy ő majd gondjukat viseli. Hartmannék viszont bebizonyítják, hogy a 20-as években példásak voltak a közjóléti intézkedések – ellenben a Führer gázkamrába küldött ötezer sérült veteránt. Hitler helyenként arra se vette a fáradságot, hogy olyan hazugságot találjon ki, amit nehéz lenne cáfolni. A zsidók az I. világháborúban kivonták magukat a hadviselés alól, maradtak inkább jól fizetett állásaikban – így Hitler. 550 ezer német zsidóból százezren harcoltak a háborúban, 12 ezren estek el, és 35 ezren kaptak kitüntetést; épp olyan arányban, mint az ország teljes lakossága – így a korabeli statisztikák.
Hartmannék arra is kitérnek, amikor van valamennyi igazságalapja annak, amit a szerző állít, még ha a következtetései tévesek is. Így például megjegyzik, hogy tényleg sok sajtóterméknek volt zsidó tulajdonosa, de ez nem jelentette azt, hogy internacionalista, németellenes véleményeket terjesztettek volna, hiszen számos zsidó üzletember, politikus vagy publicista már-már németebb volt a németeknél. Kurt Eisnert, Bajorország első miniszterelnökét például Hitler „idegen testnek” nevezte Németországon belül, míg a kutatócsoport lábjegyzetében azt olvasni, hogy Eisnernek már a szülei is Németországban születtek, s a Berlinből elszármazott politikus annyira szerette Bajorországot, hogy még a bajor dialektust is átvette.
Mire megyünk vele?
Felvetődik a kérdés: van-e egyáltalán értelme e könyvvel foglalkozni? Wolfgang Benz, Németország egyik legismertebb holokausztkutatója például azért nem vett részt a projektben, mert szerinte semmi újat nem lehet mondani a témáról, a nagy munka nem több időpocsékolásnál. A kiadványról aztán elismerő kritikát írt – de ebben is ragaszkodott azon véleményéhez, hogy a Mein Kampfról minden információ elérhető az eddig megjelent szakirodalomban is.
A könyv támogatói szerint a kritikai kiadás segíti az olvasókat abban, hogy megállapítsák, hogyan találkozott a valóság és a fantázia, mennyire voltak elterjedtek Hitler eszméi a társadalomban, s hogy Hitler honnan kölcsönzött bizonyos gondolatokat. Még ha új információt nem is tartalmaznak a lábjegyzetek, ilyen rendszerezett formában még nem volt hozzáférhető ez a tudás. Szászország kormánya már be is jelentette, hogy a tananyag részévé tenné az új kiadást.
A Die Zeit újságírói megkérdezték Udo Voigtot, a neonáci NPD európai parlamenti képviselőjét, aki azt mondta, hogy negyven évvel ezelőtt elolvasta a Mein Kampfot, hiszen nem volt nehéz hozzáférni (elég volt kivenni „apu könyvesszekrényéből”), de semmi izgalmasat nem talált benne. Hartmann a Süddeutsche Zeitungnak azt nyilatkozta, hogy „senki nem válik nácivá, ha elolvassa. Ez a könyv a 20-as években jelent meg, ami teljesen más kor volt – sokkal erőszakosabb, mint a mai”. Mindezek fényében a Mein Kampf kritikai kiadása fontos politikai tett, ami megszabadította a szöveget a „varázsától”, elvette szimbólumértékét és puszta történelmi forrássá fokozta le.
| Olvasták-e egyáltalán? A háború után elterjedt az a nézet, hogy a Mein Kampf ugyan ott virított sokak könyvespolcán, de kevesen vették a fáradságot, hogy elolvassák. A nürnbergi perek idején még olyan prominens nácik, mint Albert Speer birodalmi építész vagy Julius Streicher, a Der Stürmer nevű propagandalap kiadója is azt mondta vádlóinak, hogy csak részleteket olvastak belőle. Maga Hitler is többre tartotta a beszédei hatását. Csakhogy a tudomány mai állása szerint a könyv tartalma széles körben ismert volt. Az NSDAP olvasóesteket és fejtágítókat rendezett a tagságának, s Németország vezető értelmisége is elolvasta annak idején. |
