Nem lesz fáklyásmenet

Pár hónapja még biztosnak látszott, hogy Hillary Clinton lesz a demokraták elnökjelöltje – ám az előválasztások közeledtével egyre jobban szorongatja őt a „demokratikus szocialista” Bernie Sanders vermonti szenátor. Melegíteni kezdett Michael Bloomberg, New York egykori milliárdos polgármestere is – ő függetlenként gyengítené a demokrata jelölt esélyeit.

„Hillary Clinton nemcsak egy nő lesz a Fehér Házban, hanem tökös nő lesz” – idézi a Guardian az egykori first lady, majd külügy­miniszter egyik lelkes támogatóját egy New Hampshire-i kampányrendezvényről. Rajongói mindig is azt szerették benne, hogy az eszével és nem a szépségével ért el ilyen messzire, s hogy rendszerint nem az érzelem, hanem a racionalitás vezérli döntéseit. Sokaknak imponált az is, hogy már a 80-as években sem afféle politikusfeleségként morzsolta dologtalanul a napjait, hanem saját jogi praxist vitt, felszólalt a nők jogaiért, és közben keményen dolgozott férje elnöki mandátumáért, később pedig saját politikai pályája felépítésén.

Bill Clinton második elnökségének kiteltével, már 2001-ben New York állam szenátora lett, s 2008-ban ringbe szállt az elnöki címért is. Jó lapokkal indult: nemcsak a demokrata választók kedvelték, de férje egy-egy kedves szava a szponzorok pénztárcáit is könnyen megnyitotta. Talán épp az elbizakodottság okozta a vesztét: Barack Obama az internetes kampány jóvoltából végül kétszer akkora kampánybüdzsét szedett össze, mint a szinte csak a milliomosokra támaszkodó Clinton. Obama változást ígérő kampánya amúgy is jobban tetszett a választóknak, akik az iraki és afganisztáni háború meg a kibontakozó gazdasági válság miatt valami egészen más politikát akartak, s az iraki háborút szenátorként megszavazó Clintonnak nem hitték el, hogy ezt a változást elhozza nekik. Clinton végül húszmillió dollár adósságot felhalmozva bedobta a törülközőt, amit Obama azzal hálált meg neki, hogy 2009 és 2013 között külügyminiszterévé tette.

Végre rajta lenne a sor

Mind a Republikánus, mind a Demokrata Pártban az a szokás, hogy a kormányzást követően informálisan kijelölik, ki lesz a „következő a sorban”, magyarázta a Narancsnak Mark A. Peterson, a University of California Los Angeles közpolitikai iskolájának vezetője. Ez általában az alelnök vagy olyasvalaki, aki nagy tiszteletnek örvend a pártban. Mivel Joe Biden alelnök nem akart indulni, Hillary egyértelmű jelöltnek tűnt. A republikánusok jelenlegi állapotában ezzel szemben tulajdonképpen bárki beszállhat. „És minél többen versenyeznek, annál többen akarnak még csatlakozni, hiszen úgy érezhetik, nem is kell túl sok ahhoz, hogy valaki a legtámogatottabb jelöltté váljon. Tehetős szponzorokból pedig van most elég” – mondja Peterson. A tumultusban nem csoda az sem, hogy az indulók leginkább egymás gyepálásával vannak elfoglalva, miközben a demokrata jelölt a programjára és a választókra koncentrálhat.

Mindemiatt Hillary Clinton már nagyon korán azt gondolhatta, nemcsak a demokrata jelöltségre, de a választási győzelemre is nagy esélyei vannak. (A Microsoft kutatóinak részvételével indított Predictwise választási előre jelző portál pillanatnyilag 62 százalék esélyt ad annak, hogy a demokrata jelölt nyeri a választást.) Csakhogy színre lépett a mindaddig alig ismert vermonti szenátor, s programját demokratikus szocialistának kikiáltva megnyerte magának az egyetemistákat, majd sok balra húzó demokrata támogatását is. (Bernie Sanders a nők és a feketék körében még mindig nem szerepel túl jól, és ez jól jöhet Clintonnak a déli államokban.) A február elsejei ­iowai demokrata jelölőgyűlés előtt a helyi közvélemény-kutatások szerint Sanders hátránya alig pár százalék Clinton mögött, míg a New Hampshire-i előválasztáson a felmérések átlagosan kilencszázalékos előnyét mérik. Mivel az iowai a legkorábban tartott előválasztás, az eredménye a későbbi eredményeket is befolyásolhatja.

Az idealista

Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász sze­rint Hillary Clinton és Bernie Sanders is Obama örökösei. Sanders a változás ígéretével kampányoló jelölté, Clinton pedig azé az elnöké, aki kemény republikánus ellenállás mellett is számos progresszív politikai döntést hozott, de egykori támogatói ezeket – a kampány alatt tett ígéreteinek fényében – nem mindig találták elegendőnek. Nancy Fra­ser feminista filozófus nemrégiben úgy fo­­­­galmazott, hogy a reményt adó retorika való­jában csak arra kellett Obamának, hogy ha­talomra kerülhessen. Mások viszont nem ­felejtik el, hogy Obama könnyített a friss diplomások diákhitelterhein, és új egészségügyi rendszert hozott létre, ami majd’ 18 millió embert juttatott ellátáshoz (bár a magánbiztosítók továbbra is aránytalanul nagy szerepet játszanak az egészségbiztosításban). A Dodd–Frank-törvénnyel szigorított a bankrendszer szabályozásán (még ha nem is fegyelmezte meg annyira a pénzügyi rendszert, mint sok választó szerette volna), és magasabb adókat vetett ki a leggazdagabbakra (bár a társadalmi egyenlőtlenségekkel alig is tudott mit kezdeni).

„Amerikaiak milliói csalódtak az elnökben, mivel úgy gondolják, a társadalombiztosítás meg pár másik téma esetében mást mondott jelöltként, mint amit elnökként csinál. Ezek az emberek nem tudják elfogadni, hogy valami miatt nagyon gyenge volt, amikor a republikánusokkal kellett tárgyalnia” – nyilatkozta Sanders 2011-ben. Van, aki már ekkor arra számított, hogy megméretteti magát Obamával szemben, de végül csak tavaly döntött úgy, hogy elnökjelöltjelöltként enged szabad utat a Fehér Házzal szembeni indulatainak. A sikerei pedig sokakat megleptek. Bár mil­lio­mos szponzoroktól nem fogadott el pénzt, kisebb támogatásokból már az első nap összejött másfél millió dollár (január elejére Sanders 73, Clinton 113 millió dollárt kalapozott össze), októberben pedig 25 ezren hallgatták beszédét Bostonban, míg Obamára nyolc évvel korábban csak tízezren voltak kíváncsiak. Mindeközben azzal a váddal kell szembenéznie, hogy nagyobb a szíve, mint a pénztárcája. Programjának egyik legfontosabb pontja, hogy kivonná a magánszereplőket az egészségügyből; támogatja a munka­adók és munkavállalók közötti kollektív tárgyalások rendszeresítését, feldarabolná a nagybankokat, növelné az államapparátust, és ingyenessé tenné a felsőoktatást. A megnövekedett kiadások többségét magasabb adókból fedezné, de az egészségügyi ellátást például úgy terjesztené ki a teljes lakosságra, hogy közben csökkentené az erre fordított pénzeket: Sanders Gerald Friedman közgazdász tanulmányaira építve azt állítja, százmilliókat lehetne spórolni azzal, ha leépítenék a magánbiztosítási rendszerhez köthető, drága adminisztratív apparátust, és okosabban használnák fel a gyógyszerekre költött pénzt. James Surowiecki, a New Yorker szerzője viszont azt állítja, hogy a tervezett megtakarításokhoz ennél sokkal többre van szükség, s muszáj lenne az egészségügyi dolgozók fizetésén és a technológián is spórolni. Krugman hozzáteszi azt is, hogy Sanders elképzelései a középosztály adóterheit is komolyan megnövelnék, s a jelölt nem számol azzal, hogy elnökként számos kompromisszumra kényszerülne majd.

Minden, amit megérint…

Sanders nem szeret az ellenfelei botrányairól beszélni, Clintont például nem volt hajlandó az e-mail-botránya miatt támadni (miszerint külügyminiszterként felelőtlenül saját szerveréről intézte a bizalmas hivatali levelezését). Ám haladéktalanul szóvá teszi, ha valaki szerinte a nagytőke zsebében van. A legutóbbi demokrata tévévitán például azt vetette Clinton szemére, hogy túl szoros kapcsolatokat ápol a pénzügyi szereplőkkel, és felrótta neki, hogy külügyminisztersége után három előadása ellenértékeként közel 600 ezer dollárt kapott a Goldman Sachs banktól. Clinton ebben nem látott kivetnivalót – ennek ugyanis, replikázott, nincsen befolyása arra, hogyan bánna elnökként a bankokkal.

Clinton büszkén hivatkozik arra, hogy a „clintoni közgazdaságtani iskolát” követi. Az amerikai gazdaság férjének hivatali ideje alatt szárnyalt utoljára, csökkent a munkanélküliség és nőttek a fizetések is – ám mindez a demokrata választók többsége számára ma már vállalhatatlan piaci deregulációval járt kéz a kéz­ben. A hangulatot érzékelve Hillary Clinton most balra helyezkedik, például kihátrált a 12 ország kereskedelmi kapcsolatait erősítő Transzpacifikus Társulás terve mögül is, a bankrendszer szabályozásánál pedig az obamai gyakorlatot követné. Az egészségügyben is a jelenlegi úton haladna tovább, és lehetőséget adna a kormánynak, hogy tárgyalásokat folytasson a gyártókkal egyes gyógyszerek áráról. Célként fogalmazta meg, hogy 2027-re az Egyesült Államokban előállított energia 33 százalékát a megújulók adják. Akárcsak Sanders, ő is véget vetne annak a gyakorlatnak, hogy szinte korlátlan mennyiségű pénz folyhasson tehetős támogatóktól, illetve a tőlük papíron független szervezeteken (a super PAC-okon) keresztül a politikai kampányokba.

Mindez talán elég is lenne ahhoz, hogy ma­ga mellé állítsa a demokrata többséget. Csakhogy kampányának továbbra is a férje az egyik főszereplője. „Minden, amihez Hillary hozzáért, jobbá vált” – mondta a napokban Bill Clinton, a közösségi média használói pedig lecsapták a magas labdát: ugyanez nem mondható el arról, amihez az egykori elnök „hozzányúlt”. És távolról sem csak Bill jóformán elfeledett szexbotrányáról van szó. Nemrég újra felbukkantak a hírek azokról a nőkről, akik a 90-es évek elején nemi erőszakkal vádolták a leendő elnököt. Akkoriban Hillary minden erejével tébolyultak agyszüleményének igyekezett beállítani a nemierőszak-vádakat – ma gyakran hányják ezt a szemére, s ez nem különösebben áll jól az elkötelezett nő­jogi harcosnak, aki szerint amúgy „mindenki, aki szexuális erőszakot élt át, megérdemli, hogy meghallgassák, higgyenek neki, és támogassák”.

Ha Hillary Clinton alulmarad az előválasztásokon, független jelöltként Michael Bloomberg, New York 2013-ban leköszönt, milliárdos polgármestere is beszáll a meccsbe. Paul Krugman arra hívja fel a figyelmet, hogy az elnökjelölt Sanders eredményei még gyengülhetnek is, hiszen Hillary népszerűsége húsz év folyamatos karaktergyilkosság hatását is magán viseli, míg Sanderst még el sem kezdték támadni a republikánusok. Bloomberg fellépése is inkább a demokratákat osztaná meg, hiszen a republikánusok nem fognak egy New York-ira szavazni, főleg hogy nagy részük még soha nem is hallott róla. Így következhetne be a ma még elképzelhetetlen – az tudniillik, hogy az Egyesült Államok következő elnökét Donald Trumpnak hívják majd.