Az amerikai demokrácia különös ismertetőjegye a hatalom végletes megosztottsága, amely termékeny táptalajt nyújt a politikai hazardírozásnak. Sokszorosan igaz ez a pénzügyi szabályokra: az alkotmány szerint bármilyen bevételnövelő intézkedés csak a Kongresszus javaslatára léptethető életbe, a döntéshez ugyanakkor elengedhetetlen a szenátus jóváhagyása és a vétójoggal felvértezett elnök ellenjegyzése is. Hasonlóképpen a képviselők és szenátorok alkotmányos joga a kölcsönök felvétele a szövetségi állam kiadásainak fedezésére.
E bölcs szabályok arról gondoskodnak, hogy a végrehajtó hatalom ne nőhessen az égig - vagy legalábbis ne a nép képviselőinek jóváhagyása nélkül. Egészen 1917-ig a gyakorlatban is jól működtek: ha az elnöknek pénzre volt szüksége, megbízottai levett kalappal a törvényhozók elé járultak, és jóváhagyásukat kérték az államkötvények kibocsátásához. Idővel, midőn az adósságkezelés külön kormányzati ágazattá nőtte ki magát, ez az eljárás körülményesnek bizonyult, és a Kongresszus inkább az ún. adósságkorlát intézményét vezette be. Ennek - illetve az éves költségvetések - keretei között az elnöki adminisztráció már rugalmasan intézhette az állam kötelezettségvállalásait.
Ám 2011 nyarán ezen adósságkorlát éppen esedékes megemelése olyan politikai viták középpontjába került, melyek kimenetele az egész világgazdaságot befolyásolhatja. (A jelenlegi plafon 14,3 ezer milliárd dollár.)
Első osztályon a jéghegy felé
Az érdemi befolyással bíró szereplőket felsorolni szinte lehetetlen, koncentráljunk néhány kulcsfigurára, illetve csoportra. Az adósságkorlát korábban rutinszerű emelésének gyakorlatát elsősorban az alsóházi többséget tavaly visszaszerző republikánusok radikális csoportja, az adóellenes retorikával nyomuló Tea Party mozgalom hívei vonták kétségbe. (A mozgalomról lásd It's Party Time! c. cikkünket: Magyar Narancs, 2010. szeptember 2.) Ők már a választások idején fogadalmat tettek: semmi szín alatt nem emelik az adókat, és nem járulnak hozzá az állam további eladósodásához sem. Ezt képviseli a 435 tagú képviselőházban 60, a 100 tagú szenátusban pedig 4 republikánus törvényhozó, akik közül - leginkább a republikánus többség miatt - főleg az előbbiek szava számít. Ennél is fontosabb, hogy különböző eljárási és politikai eszközökkel mindkét házban képesek túszul ejteni az ügymenetet: ha ők nem támogatnak egy javaslatot, azt csak a szinte mindenki másra kiterjedő kétpárti együttműködés tudja továbblendíteni.
Obama elnök demokrata párttársa, Harry Reid, a szenátusi többség vezetője és az alsóház - a teásoknál mérsékeltebb - republikánus vezetője, John Boehner így elsősorban az ő igényeiket próbálta szem előtt tartani, amikor olyan kompromisszumos javaslatokat fogalmaztak meg, melyek a kiadások csökkentéséhez és kisebb adózási korrekciókhoz kötötték volna az adósságkorlát átmeneti megemelését. Ezzel a Tea Party által inspirált, alsóházi többséget kapó javaslat áll szemben, mely a kiegyensúlyozott költségvetést előíró alkotmányos szabály elfogadását és hosszú távú kiadáscsökkentéseket szabná a korlát újabb megemelésének feltételéül. Ám ez elbukott a szenátusi demokratákon, és Obama elnök amúgy is megvétózta volna.
Az adóemelést (pontosabban a kedvezmények szűkítését, a kulcsok csökkentését és az adóalapok szélesítését) is tartalmazó kompromisszumos javaslatokat viszont a republikánusok verik le sorra. Mindeközben folyik a 2012-t célzó republikánus (elő)választási kampány is, melynek résztvevői egymást túllicitálva bizonygatják bázisuknak, hogy az állami túlköltekezés árjával szemben ők bizony legények (leányok) a gáton.
Márpedig a korlát szinten tartása nem lehetséges világrengető következmények nélkül. Technikailag az államkincstárnak augusztus 2-ig van hitele a jegybanknál, utána el kell kezdeni válogatni, hogy melyik számláját fizeti ki, és melyiket teszi várólistára. Bár a vérmesebb republikánusok ezt tagadják, ez praktikusan a fékezett habzású államcsőd lenne, mely pillanatok alatt valódivá válhat. Ha a külső adósságot továbbra is törlesztik, és a nyugdíjakat is kézbesíti a postás, a tartozás a beszállítóknak már kiválthatja a hitelminősítők haragját, ami rövid úton az amerikai államadósság leminősítéséhez vezethet. (Ezt a kínai és német szakintézetek már abszolválták is, az amerikaiak pedig figyelmeztetéseket adtak ki.) Ennek következményei beláthatatlanok lennének, hisz a dollár és az amerikai államkötvény az a platform, amin a világgazdaság fut: a zöldhasú a legfontosabb tartalékvaluta, míg a T-bill, az amerikai államkötvény az a mérce, amihez más államok adósságát viszonyítják, s a pénzügyi tranzakciókban fedezetként is alapvető szerepet játszik. A 2008 őszi pénzügyi kataklizmához lenne csak fogható, ha a kizárólag "kockázatmentes", legjobb minősítésű papírokba fektető pénzpiaci alapok dollár- és amerikai államkötvény-eladásokra kényszerülnének. Az amerikai csődnek már az előszele is visszanyomná a víz alá a recesszióból épp, hogy kilábalni kezdő fejlett gazdaságokat. És az instabilitás ragályos lehet: ha az európai államadósság-válság nem lenne már önmagában is elég vészterhes. E kettős krízis az olasz pénzügyminiszter bonmot-ja szerint a Titanic útjához hasonlítható, azzal a különbséggel, hogy még az első osztály utasai sem kerülhetik el végzetüket.
Volt már ilyen, de az más volt
Bár augusztus 2-ig még van hátra néhány nap, a késlekedés drasztikusan csökkenti a választások számát: egy átfogó megállapodás legalább egy tucat szavazást tenne szükségessé a Kongresszus két házában. Ha valami csoda - vagy a hirtelen feltámadt felelősségérzet - folytán ez mégis megtörténne, a kompromisszum egy olyan, 1-2 ezer milliárd dolláros csomag lehet, amely csak a demokraták által elfogadható kiadáscsökkentéseket tartalmazza, és a tűzoltáson túlmutató munkálatokat a 2012-es választások utánra halasztja.
Egyszerűbb lenne, ha a Kongresszus egyszerűen csak szemet hunyna afelett, hogy Obama - egy obskúrus alkotmányos kiskaput kihasználva - átmenetileg saját hatáskörben, egyoldalúan megemeli az adósságkorlátot (vállalva ennek minden politikai ódiumát). De lehet némi időt nyerni az állami fizetések egy részének ideiglenes "előtakarékosságba" terelésével is, s lehet kvázikormányzati hitelintézetektől is kölcsönt felvenni, lehet pénzt fakasztani gyorsított privatizációs eljárásokkal, és a jegybank is besegíthet egy újabb államkötvény-felvásárlási körrel.
De rég rossz, ha az Obama-kormányzat ezekre a megoldásokra fanyalodik - ez ugyanis a tárgyalópartnerek közötti végleges bizalomvesztést jelentené. 70 millió kormányzati kedvezményezett várná csekkjét, társadalmi válsággá eszkalálva a politikainak indult, majd gazdaságivá érlelődő krízist. Az adósságkorlát megemelése, ez a távolról nézve merőben formai, hatalomtechnikai eljárás így válik gyáva nyúl játékká, mely a tét nagyságának növekedésével arányosan fenyegeti végső vereséggel a résztvevőket - miközben a látszólag győztes fél sem lehet biztos a pozitív választói reakcióban. Bill Clinton idején már láttunk ilyesfajta, a teljes szövetségi kormányzat leállásához vezető hazardírozást. 1995-96 telén egy hasonlóan makacs kongresszusi republikánus többség a mostanihoz hasonló ideológiai okokból feszítette a végsőkig a húrt. A majd' egyhavi üzemszünetből Clinton jött ki jobban: a népszerűségi hullámvölgyből kilábalva egyenes út vezetett újraválasztásához. Ám a mostani tétek nem mérhetők az akkorihoz: a költségvetés csúszásának gazdasági következményei nem összehasonlíthatók a világ vezető gazdasági hatalmának fizetésképtelenségével. Ha az egyeztetések során végig aktív Obama elnök jogosan mondhatta is, hogy a republikánusok már többször otthagyták az oltárnál, utólag, a krach idején a felelősséghárításra már nem lesznek kíváncsiak a választók. Elvégre nincs elvi akadálya, hogy egyszerre rúgják ki a megegyezésre képtelen demokrata párti elnököt és a republikánus képviselőket.
Szegény, gazdag, öreg, fiatalA Tea Party mozgalmárai nem alaptalanul háborognak az adósságspirál miatt: az elmúlt tíz évben több mint két és félszeresére, a magyar adósságdinamikát is kenterbe verve nőtt a dollárban nyilvántartott államadósság-állomány (a GDP 57,6 százalékáról 93,4-re). Számos okból, melyek többsége éppenséggel a republikánus George W. Bush 2001 és 2009 közötti elnöksége alatt állt elő. Ebben az időszakban a Clinton által többlettel átadott államkasszát elsősorban a leggazdagabbaknak kedvező, kétes gazdasági eredményű adócsökkentések, egy, a Tea Party mai irányával szögesen ellentétes új gyógyszerár-támogatási program, meg az iraki és afganisztáni háborúknak a GDP 10 százalékára tehető számlája csapolta. Ezt fejelte meg a 2008-as pénzügyi krach utáni recesszió és a bankmentő csomagok cehje; majd immár az Obama-adminisztráció többkörös gazdaságélénkítési programja. Az jól látszik, hogy a republikánusok által fétisként imádott adócsökkentések legalább részleges visszavonása és a katonai költségvetés ugyancsak részleges lefaragása nélkül nincs visszaút a fenntartható pályára. A demokraták számára hasonlóan keserű pirula lesz az egészségügyi reform egyes elemeinek kiiktatása - elvégre e reformok tekinthetők Obama első ciklusa meghatározó eredményének. Azt minden résztvevő elismeri, hogy az eddig érinthetetlennek tekintett nyugdíjkiadások és az alacsony jövedelműek számára létrehozott egészségbiztosítási támogatások érdemi felülvizsgálata és a gazdagabbak adóinak megemelése nélkül a feladat reménytelen. E kölcsönös engedmények - meg egyes agrártámogatások és a szövetségi bürokrácia költségeinek lefaragása - biztató kezdetet jelentenének az őszi újabb tárgyalási körre. |
