Meglepetést keveset tartogat; talán csak azzal döbbent meg, micsoda mélységeit képes megmutatni a hétköznapi borzalomnak, és milyen kendőzetlenül teszi. A rendező páros olyasfajta realisztikus horrort produkál, hogy szinte kívánjuk, hogy inkább valami természetfeletti ólálkodjon a háttérben. Ám az iszonyat „csupán” a depresszióból fakad. A nyitójelenetet látva kétségünk sem lehet, hogy Az ördög fürdője a végsőkig és annál is tovább fog merészkedni: egy alsó-ausztriai parasztasszony kifejezéstelen arccal elsétál egy vízeséshez karjában csecsemőjével, majd tétovázás nélkül ledobja a kis csomagot a szakadékba. Ezután a falusi templomba megy, hogy megvallja bűnét. Az asszonyt a helyi közösség rituálisan kivégzi, testrészeit pedig babonás hitből maguk között elosztják. Ami a tetemből marad, az elrettentésül, groteszk szentélyként az erdő közepén kap helyet. A nő ujja a naiv, házassága előtt álló Agneshez (Anja Plaschg) kerül, hogy gyermekáldást hozzon az arának.
Bár gyermeket nem ad, a testrész (és annak elátkozott tulajdonosa) egészen másképp lesz hatással Agnesre. Férje, a bumfordi, jó szándékú Wolf (David Scheid) nem kívánja elhálni vele a nászt (mintha inkább jóvágású ivócimborája érdekelné), de szigorú anyósa az álmodozó nőt okolja a gyermektelenség miatt. Családjától elszigetelve és a monoton háztartási kötelezettségektől gyötörve egyre sötétebb gondolatai támadnak, ami előtt a falusi közösség és férje is értetlenül állnak. Bár a film végig Agnest követi, ő maga rejtve marad előttünk. Ez a homály Plaschg nyers, ösztönös játékából is fakad (eredetileg Soap&Skin néven szerzett nevet magának zenészként, a film kísérteties aláfestését is neki köszönhetjük).
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
