„Amikor kitört a háború, az ukránok megértették, hogy egy nagy család vagyunk”

Külpol

Katerina Nahorna 24 éves, az orosz invázió első napján családja nélkül hagyta el Kijevet, majd Európa több országában is dolgozott önkéntesként. Jelenleg Spanyolországban segíti menekült honfitársait tolmácsként és nyelvtanárként.

Amikor február 24-én Oroszország háborút indított Ukrajna ellen, az ország lakóinak élete egyik napról a másikra változott meg. Az addig normális körülmények között élő családok szétszakadtak, több tízezer nő és gyerek indult el Nyugat-Európa felé, hogy biztonságot találjanak, miközben sokan maradtak otthon, hogy harcoljanak hazájuk függetlenségéért. A most 24 éves Katerina Nahorna is útnak indult. Február óta tolmácsként Európa több országában is segítette már menekült honfitársait, a háború évének nagyrészét pedig Spanyolországban töltötte. A közeljövőben még biztosan nem tér vissza Ukrajnába. Karácsony után néhány nappal beszélgettünk vele az invázió előtti életéről, az önkéntes munkáiról, valamint az ukrán fiatalok lehetőségeiről és terveiről.

Katerina szülővárosa, Ukrainka negyven percre található Kijevtől. A fiatal lány spanyoltanárként végzett az egyetemen, a háború előtti évben pedig a fővárosba költözött. Ekkori életéről hétköznapiként számolt be. Mindenki dolgozott, ő magántanárként spanyolórákat tartott, átlagos családként éltek. Egy reggel azonban szirénák hangjára ébredtek a barátjával. Eleinte abban sem voltak biztosak, hogy nem próbariadóról van szó, mivel az utóbbi években rendszeresen tesztelték a légvédelmi szirénákat az országban. Katerina édesanyja néhány perccel később telefonon tudatta a lányával: Putyin hajnali fél 5-kor háborút indított Ukrajna ellen.

„Sírtam és üvöltöttem, mint egy kisgyerek, nem értettem mi történik” – mesélte Katerina, aki az első sokk után holland származású barátja tanácsára mindössze egy táskával és a laptopjával indult el, hogy elhagyják az Ukrajnát. Ez persze egyáltalán nem volt könnyű, a háború első napján ugyanis tömegek indultak el metróval Kijev külvárosa felé, hogy vonattal utazhassanak tovább a határhoz. Katerina és párja az utolsó metrómegállótól három órát gyalogoltak egy másik település pályaudvaráig, ahol a sorban előttük álló emberek vették meg az utolsó vonatjegyeket. Végül egy férfi 15 000 hrivnyáért – februári árfolyamon számolva nagyjából 165 000 forint – vitte el őket a moldovai határig.

Már éjszaka volt, amikor elérték a határt, ahol csak a harmadik átkelőhelyen jutottak át, mivel a többi zárva volt. Katerina visszaemlékezése szerint minden tele volt katonai járművekkel, a fejük felett repülőgépek suhantak el, miközben még az utolsó pillanatban sem volt biztos, hogy elhagyhatják az országot, mivel a lány nemzetközi útlevele Ukrainkában, a szülővárosában maradt, ahová az induláskor már nem volt idejük visszamenni. Végül ukrán papírjaival is beengedték Moldovába, ahonnan más menekültekkel együtt előbb Romániába, majd Lengyelországba kerültek. Itt Katerina egy krakkói menekültközpontban kezdett önkéntesként dolgozni, elsősorban a Spanyolországból hazájukba visszatérni próbálókat, valamint a Spanyolország felé igyekvőket segítve.

Katerina a krakkói központból egy hét önkéntes munka után érkezett meg Spanyolországba egy segélyszervezet által indított repülőgépen. Az út során is az ukrán menekülteket segítette a nyelvtudásával.

„Itt voltak nagyon nehéz helyzetek, mivel terhes nőknek és gyerekeknek kellett tolmácsként elmagyaráznom a helyzetet, hogy pontosan mi fog velük történni. Nem vagyok pszichológus, de próbáltam segíteni, ahogy csak tudtam”

– mesélte Katerina, aki a megérkezésük után egy spanyol menekültközpontban kezdett dolgozni. Volt, akiknek tolmácsként segített a kórházban vagy a gyógyszertárban, de egy idő után már spanyolórákat is tartott az ukrán menekülteknek, mindeközben pedig egy ifjúsági szervezethez is jelentkezett, ahol jelenleg is önkéntesként foglalkozik egy Madridtól nem messze található település fiataljaival, valamint a környékbeli ukrán menekültekkel. 

 
Katerina többek között egy valenciai menekültközpont is dolgozott
Fotó: Katerina Nahorna

A nyelvtudásra valóban nagy szükségük van a menekülteknek, hiszen a Spanyolországba érkező ukránok egy ideig a menekültközpontokban élhetnek, az állam pedig segít nekik papírokat szerezni, hogy aztán a környékbeli településeken szállást találhassanak, munkát viszont maguknak kell keresniük ahhoz, hogy az országban maradhassanak. Vannak családok, akik azért utaztak Spanyolországba, mert ismerőseik vannak ott, sokaknak pedig már iskolába járnak a gyerekeik, a jövő mégis mindenki számára bizonytalan. „Nem tudjuk, meddig fog tartani a háború. Nem tudjuk, mi van Putyin agyában, bár az is lehet, hogy egyáltalán nincs is neki, mert teljesen megőrült” – fogalmazott Katerina, majd hozzátette:

„Nem akarunk háborút, csak a mi Ukrajnánkat akarjuk, a mi területeinket. Soha nem akartunk konfliktust senkivel.”

Az invázió előtti utolsó hetekre visszaemlékezve Katerina félelemről és szorongásról számolt be, mivel senki nem értette, mire készül Oroszország. Az emberek igyekeztek bevásárolni élelmiszerből, hordozható töltőket vettek a biztonság kedvéért, de a háború pusztítására így sem tudtak felkészülni.

Az orosz rakéták által megrongált infrastruktúra és telekommunikációs hálózat miatt Katerina az Ukrajnában maradt szüleit sem tudta elérni, akik napokig áram és víz nélkül éltek. „Elvesztettem barátokat, elvesztettem olyan embereket, akik nagyon közel álltak hozzám. Féltem a családomat, mert annyi szörnyű dolgot hallani otthonról, és nem tudhatom, hogy mikor történik velük valami.” A fiatal lány hozzátette: „Reggelente felkelek, kezembe veszem a telefonomat, és félek elolvasni a híreket, mert nem tudom, hogy egész Ukrajnában van-e légiriadó, vagy éppen az én városomban.”

Katerina szerint egyébként már lenne rá lehetőség, hogy a családja is elhagyja az országot, hiszen most kevésbé veszélyes Kijev környéke, mint amikor az orosz csapatok a főváros közelében voltak, édesanyja és nagymamája mégis maradni akar. Az otthonról érkező beszámolók alapján Katerina elmondta, a lehetőségekhez mérten az emberek igyekeznek normálisan élni az életüket: ha van áram és fűtés, akkor mindenki dolgozik, de Katerina hallott egy tanárról, aki az utcán tartott órát, és ott próbált internetet találni, hogy segíthessen diákjainak a házi feladatban. Egy Ukrajnában maradt barátja arra a kérdésre, hogy miért nem hagyja el az országot, azt felelte:

„Megszoktam a szirénák hangját. Megszoktam ezt az életet.”

 
Katerina spanyolórát tart egy ukrán családnak
Fotó: Katerina Nahorna

„Túl fogjuk élni, bármi történjen is. Megteszünk mindent, amit tudunk” – mondta Katerina, aki úgy véli, bár hozzá hasonlóan – főleg a fiatalok közül – sokan hagyták el Ukrajnát, mégis igyekeznek segíteni az otthoniakat és a menekülőket, akár pénzzel, akár a kapcsolataikkal és a saját munkájukkal. Katerina márciusban fejezi be az önkéntes munkát az ifjúsági szervezetnél, ami után Spanyolországban szeretne maradni, hogy újra menekültközpontokban dolgozhasson, hiszen nagyon sok ukrán van az országban, akiknek szükségük van a nyelvtudásra és a segítségre.

„Tényleg szeretem Spanyolországot, de a szívem Ukrajnában van” – jelentette ki kissé elérzékenyülve Katerina, aki egyelőre nem tudja elképzelni, hogy a közeljövőben hazatérjen, mégis bízik abban, hogy idővel rendeződik majd a helyzet. „Harcolni fogunk a szabadságunkért és a jövőnkért. Amikor kitört a háború, az ukrán emberek megértették, hogy egy nagy család vagyunk közös hagyományokkal – és nekünk van a legjobb elnökünk. Erősek vagyunk, és reméljük a legjobbakat.”

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk