Krugman közlése rávilágít a győzelem egyik fontos részletére. Obama két déli államban is nyerni tudott - Virginia mellett Észak-Karolinában is. Virginia volt az unióból kiszakadó rabszolgatartás-párti déli konföderáció gazdasági és politikai központja, Észak-Karolinát pedig 2002-ig az a Jesse Helms képviselte a szenátusban, akit az amerikai politika utolsó befolyásos "reformálatlan" rasszista politikusaként tartunk számon. Mindig minden polgárjogi kezdeményezést ellenzett, és soha semmiért nem kért bocsánatot ("no blacks, no Jews, no apologies"). Ebben az államban nyert Barack Husein Obama, ha csak egy hajszállal is. Ez az ország már nem az az ország. Persze ne gondolja senki, hogy Obama győzelme a faji és egyéb előítéletesség végét jelenti Amerikában. Mindössze három államban teljesített rosszabbul, mint négy éve John Kerry, és mindhárom állam déli. S ragyogó győzelme napján Kalifornia - az egyik legliberálisabb állam - polgárai megszavazták az egyneműek házasságát tiltó alkotmánymódosítást, miután korábban az állam törvényhozásának mindkét háza, kormányzója és legfelső bírósága is a melegek ezen joga mellett döntött.
A jelölt színes életrajza és az első esélyes fekete jelölt keltette izgalom néha azt a látszatot keltette, mintha a programjáról mit sem lehetne tudni. Ha az ember csak az amerikai jobboldali sajtóból (vagy Magyarországon Seres László cikkeiből) tájékozódik, akkor a következőket kéne gondolnia. Obama radikális baloldali, aki "megsemmisítené az amerikai modellt", államosítaná az egészségügyet, rendeletileg bevezetné az egyenlőséget, ráadásul naiv pacifista, aki kapitulálna Amerika ellenségeinek. Ezzel egyidejűleg üresfejű, meggyőződések nélküli opportunista, aki öncélú hatalmi törekvései szolgálatában ékesszólásával hipnózisba ejtette a választókat. Mármost a két állítás egyszerre aligha lehet igaz. De vajon igaz-e legalább az egyik?
A válasz egyértelmű: nem.
Alkotmány és jogok
Obama nyolc évet töltött Illinois állam törvényhozásában, majd négyet a szövetségi szenátusban. Részletes programja, tematikus közpolitikai beszédei hosszú ideje nyilvánosan hozzáférhetők, tizenkét évnyi választott politikusi karrierjének szinte minden részletéről, kezdeményezéseiről, szavazatairól, állásfoglalásairól, beszédeiről megszámlálhatatlan riport született az elmúlt két évben, sokkal több, mint riválisairól, Hillary Clintonról vagy John McCainről. Ezek alapján konzisztens, az amerikai politikatörténetből jól ismerhető prototípus rajzolódik ki, egyéni árnyalatokkal.
Obama szakmája szerint alkotmányjogász, éveken át a University of Chicago oktatója volt. Talán nem független az alkotmányjogi iskolázottságtól, hogy politikai pályáján fontos szerephez jutottak a procedurális kérdések. Komoly és elismert kampányfinanszírozási reformot fogadtatott el az illinois-i szenátussal, és a szinte egységes kezdeti ellenállást legyőzve érte el, hogy az államban a rendőrségi kihallgatásokat videón rögzítsék (a liberális büntetőeljárás-jogászok régi követelése volt ez). A szövetségi szenátusban az elmúlt évek lobbibotrányai után sürgetővé vált a törvényhozók és a lobbisták kapcsolattartását szabályozó etikai kódex átdolgozása. A törvényjavaslat fő szerzője Obama volt; a végeredményt általános elismerés övezi.
Chicago többszörösen is rajta hagyta a nyomát Obama politikai szemléletén. Sok amerikai nagyvároshoz hasonlóan itt is gyakorlatilag egypártrendszer működik: a republikánusok örök kisebbségben vannak. Ez törvényszerűen oligarchikus viszonyokhoz, korrupcióhoz, merev szenioritási rendszerhez vezet. A valódi politikai csata nem pártok, hanem a demokrata frakciók között folyik, szinte mindenütt azonos táncrend szerint: egyik oldalon áll a városi klientúra (machine) a maga megkövesedett viszonyaival, a másikon pedig a reformernek, progresszívnak nevezett belső ellenzék, mely átláthatóbb viszonyokat, szigorú összeférhetetlenségi szabályokat, hozzáértő közigazgatást követel. Chicago városi nómenklatúrapolitikája talán a leghírhedtebb az egész országban. Egy tizenhárom éves időszak kivételével 1955-től máig apa és fia, idősebb és ifjabb Richard Daley töltötték be a polgármesteri tisztséget. Ebben a közegben Obama a reformerek között találta meg a helyét, ezt tükrözték említett kezdeményezései is. Ahogy emelkedett a csillaga, megkötötte a maga szövetségét a városvezetéssel, de nincs nyoma, hogy ezt komoly tartalmi kompromisszumok árán tette volna.
A másik nyilvánvaló chicagói hatás a város híres egyetemével függ össze. A chicagói jogi kar a legkonzervatívabb az amerikai elit jogi egyetemek közül; mai karakterét többek között Richard Posner, a law and economics iskola egyik kiemelkedő képviselője formálta. Obama liberálisként itt szerzett szakmai elismerést. Jogi nézeteire Posner mellett másik híres chicagói kollégája, a mérsékelt liberális Cass Sunstein, az alkotmánybíráskodás "minimalista" elméletének kidolgozója is hatott. Mit mondanak ezek a szellemi hatások Obamáról, az eljövendő elnökről?
Az amerikai elnök egyik legfontosabb hatásköre, hogy a szövetségi bíróságokra ő jelöli a bírókat. Az általános várakozások szerint Obama bírójelöltjei nem a legfelsőbb bíróság ötvenes-hatvanas években korszakos döntéseket hozó liberális óriásainak (Earl Warren, William Brennan) harcosabb felfogását követik majd. Inkább a bíróság mai liberálisainak (Ruth Bader Ginsburg, Stephen Breyer) az óvatosabb megközelítése várható tőlük. Obama egy sok évvel ezelőtti rádióinterjúját a kampányban a jobboldali média annak bizonyítékaként rángatta elő, hogy a demokrata elnökjelölt szocialista, újraelosztó terveket sző. Ám Obama a kérdéses interjúban épp amellett érvelt, hogy - a Warren-bíróság gyakorlatával szemben - szerinte az a kívánatos, hogy a társadalompolitika elsődleges színtere a törvényhozás legyen, ne az alkotmánybíráskodás. A law and economics iskola hatása épp ott érhető tetten Obama gondolkodásában, hogy a megválasztott elnök az állam gazdasági szerepével összefüggésben ahol lehet, az ösztönzőket, nem pedig a kényszereket preferálja. Tehát aligha fogja radikálisokkal telerakni a bírói kart.
De az igaz-e, hogy államosító, a gazdaságot halálra adóztató "szocialista" lenne?
Nem, ez sem igaz.
Adók és bankok
A demokrata előválasztásokat követők jól érzékelhették, hogy a három legerősebb jelölt, Obama, Clinton és John Edwards közül Obama gazdasági és szociálpolitikai programja volt a legmérsékeltebb, leginkább középutas. Edwardsé volt a legbaloldalibb, de még az ő nézetei is enyhén jobbra állnak a mai európai szociáldemokrata pártok kormányzati gyakorlatától. (Senkit ne zavarjon meg, hogy az amerikai jobboldali heccsajtóban és magyar epigonjaiban mindenki, aki bármiféle gazdasági szabályozást vagy progresszív társadalompolitikát támogat, az menten "szocialista" lesz. Vagy valami még rosszabb.)
A három jelölt adóelképzelései igen hasonlóak voltak: visszavonnák Bush 2001-es és 2003-as adócsökkentéseinek a leggazdagabbakra vonatkozó részét, és a megnövekedett bevételt a középosztály adóterheinek csökkentésére fordítanák. Magyarán, a személyi jövedelemadó-rendszert valamicskét progresszívebbé tennék. Obama az évi 250 000 dollár feletti jövedelemmel rendelkezők (a lakosság nem egész öt százaléka) adóját növelné, a többi adózó zöme csökkentésre számíthat. Mennyire "szocialista" ez? Semennyire. A progresszív jövedelemadó nem valami Amerika-ellenes hippitalálmány: jó száz éve a republikánus Theodore Roosevelt vezette be, és azóta része az "amerikai modellnek". Ha Obama tervei megvalósulnak, a legfelső adósáv adókulcsa még mindig alacsonyabb lesz, mint volt a konzervatívok félistene, Reagan elnökségének végén.
De ha nem is akar agyonadóztatni, miféle emberekkel veszi magát körül? Nyilván Michael Moore-féle demagógokkal, hisz komoly gazdasági szereplő felé se néz.
Vagy mégsem?
Nos, Obama közelebbi gazdasági tanácsadói unalmasan, ha úgy tetszik, kiábrándítóan ismerős nevek: Robert Rubin és Lawrence Summers, a Clinton-korszak pénzügyminiszterei; Paul Volcker egykori jegybankelnök; vagy éppen Warren Buffet, aki nemcsak Amerika leggazdagabb embere, de az a kivételes kockázatitőke-befektető, aki veszteség nélkül megúszta a mostani pénzügyi válságot, mert korán felismerte a jelzálogalapú értékpapírok kockázatosságát. 'k őrködtek az amerikai gazdaság felett annak második világháború utáni legnagyobb expanziója idején. Csupa veszélyes radikális! Sokakat éppenséggel aggaszt a folytonosság a Clinton-korszakkal. Clinton kormányzása idején a növekedés gyors, a foglalkoztatottság magas volt, és a növekedés jótéteményeiből a középosztály jelentős rétegei részesedtek. De nem volt ereje arra, hogy igazán tartós intézkedésekkel erősítse meg a középosztály helyzetét. Kormányzata passzívan figyelte, alkalmanként támogatta, ahogy a republikánusok vezette kongresszus lebontja a pénzpiacok szabályozását, márpedig éppen ez a mai válság távolabbi, de legfontosabb oka. Ám e korszak embereinek a jelenléte nem feltétlenül sugallja a politika változatlanságát is. Például Summers, aki ismét pénzügyminiszter lehet, noha a kilencvenes években óvatos deregulátor volt, ma már szabályozáspárti. Ahogy Obama is már korábban, a válság nyílttá válása előtt egyértelműen az újraszabályozás mellett foglalt állást.
Amerikában a modern banki szabályozás a New Deal idején, a gazdasági válságra adott válaszként jött létre. A válság egyik legfontosabb oka a bankpánikok sorozata volt, sok ezer bank ment csődbe, a lakosság megtakarításainak nagy része vált semmivé. Ezért az ilyen csődsorozat valószínűségét minimálisra csökkentő szabályokat vezettek be: a tartalékképzési kötelezettséget, a betétbiztosítást, a valódi felügyeleti jogkört a jegybank számára stb. Egészen mostanáig e szabályozórendszer meg is előzte a rendszer "leolvadását", bár fordultak elő kisebb válságok. Az elmúlt két-három évtizedben - elsősorban a konzervatív forradalom deregulációs dühe folytán - kialakult egy ún. árnyékbankrendszer: olyan pénzintézetek, befektetési bankok köre (Lehmann Brothers, Bear Stearns, Merrill Lynch: honnan is ismerősek?), amelyek banki tevékenységet is végeznek, de mivel nem betétes intézmények, nem állnak a hagyományos banki szabályozás hatálya alatt, így sokkal kockázatosabb hitelezési gyakorlatot folytathatnak. Mi több, a deregulációs hajszában a szabályozott és az árnyékbankrendszer közötti tulajdonlási falat is lebontották, lehetővé téve, hogy a hagyományos bankok bizonyos köre befektetési banki tevékenységet is végezzen. Ezzel az eleve nagyobb kockázatú árnyékbankrendszer kockázata áttevődött a hitelpiac egészére. Lényegében ez a kockázat realizálódott - először tavaly nyár óta lassanként, aztán drámai gyorsasággal idén szeptembertől -, midőn az ingatlanpiaci buborék leeresztett, az ingatlanárak estek, és a jelzálogalapú értékpapírok hirtelen elveszítették értéküket.
Obama még márciusban kifejtett elképzelésének lényege, hogy az "árnyékbankrendszert" lényegében ugyanúgy szabályozzák, mint a hagyományost. Számtalan elemző régóta sürgeti ezt. Radikális? Legfeljebb a kilencvenes évek uralkodó szemléletéhez képest. De változnak az idők: Alan Greenspan volt jegybankelnök is, a dereguláció apostola, akit komoly személyes felelősség terhel a mostani válságért, azt mondta néhány hete kongresszusi meghallgatásán, hogy a piac önszabályozó képességébe vetett hite eltúlzott volt.
De ha a bankrendszert nem is, az egészségügyet csak államosítani fogja ez a megveszekedett szocialista!
Egészségbiztosítás
Az előválasztások idején a demokrata jelöltek között a legélesebb nézetkülönbség talán az egészségbiztosítás jövőjéről alakult ki. Amerikában a legtöbb biztosított a munkahelyén keresztül rendelkezik biztosítással: a jobb állások a munkavállalónak és családjának is nyújtanak biztosítást. A biztosítási díj nagyobb részét a munkaadó, a kisebbet a munkavállaló fizeti. Nagyobb vállalatoknak ez elviselhető teher, hisz nagy vásárlóként kedvezményt kapnak a biztosítóktól. Ám ha valaki elveszti az állását, elveszíti a biztosítását is. Akinek pedig nincs olyan szerencséje, hogy egészségbiztosítást is nyújtó állása legyen, az vásárolhat magának egyéni biztosítást a piacon: csakhogy egy négytagú családnak az elfogadható szintű biztosítás akár évi tizenkétezer dollárba is belekerülhet (2007-ben egy átlagos háztartás éves bevétele úgy ötvenezer dollár volt). Ráadásul a biztosítók visszautasíthatják a szerződéskötést azzal, akit valamely betegsége miatt magas kockázatúnak minősítenek.
Ez a modell sosem volt tökéletes, de tűrhetően működött mindaddig, amíg az amerikaiak többsége olyan munkahellyel rendelkezett, ami nyújtott biztosítást. Ám az elmúlt évtizedekben megnőtt egészségügyi költségek miatt mind több ember (mára mintegy 46 millió) került ki a rendszerből. A demokrata jelöltek egyetértettek, hogy meg kell tiltani a szelektálást a különböző kockázatú ügyfelek között, és állami segítséggel kell biztosításhoz juttatni az alacsonyabb jövedelműeket. A vita az egyének kötelezettsége körül folyt: a Clinton-Edwards-koncepció kötelezővé tette volna minden egyén számára a biztosításkötést, arra számítva, hogy ha több a biztosított, akkor jobban szétterül a kockázat, és lejjebb megy a biztosítási díj. Obama programja inkább különféle ösztönzőkkel próbálná beterelni az egyéneket az egészségbiztosítási rendszerbe. Ez lenne az államosítás?
Még a radikálisabb Clinton-Edwards-féle terv is csak olyan helyzetet hozott volna létre (nagyjából), mint amit a hazai politikában az SZDSZ eredeti 2006-os programja javasolt: egymással versengő magánbiztosítók rendszere, amelyben mindenkivel kötelező biztosítást kötni, és mindenkinek kötelező belépnie a rendszerbe. Obama javaslata ehhez képest áll "jobbra", amennyiben elutasítja a kötelező belépés elvét. Bármelyik elképzelést "államosított" egészségügynek nevezni tájékozatlanságot vagy rosszindulatot feltételez.
Energiapolitika, külvilág
Nem sokkal a választások előtt egy tévéinterjúban megkérdezték a demokrata jelölttől, számos programpontja közül melyek élveznek elsőbbséget. Obama a hitelpiac stabilizálását jelölte meg elsőnek, anélkül minden más hiábavaló. Talán meglepőbb, hogy ezután az ország energiagazdálkodásának újraszabását említette. Ezt nemcsak gazdasági, hanem nemzetbiztonsági és környezeti kérdésnek is látja. Az energiahatékonyság javítása csökkentheti Amerika kiszolgáltatottságát a közel-keleti olajállamoknak, és mérsékelné a klímaváltozást okozó szén-dioxid-kibocsátást is. Obama kampányígérete, miszerint tíz év alatt felszámolná Amerika függését a külföldi olajtól, szinte biztos, hogy teljesíthetetlen - ma az ország olajszükségletének kétharmadát importból fedezi. Az viszont nem lehetetlen, hogy a szövetségi kormányzat tíz év alatt százötvenmilliárd dollárt fektessen a megújulóenergia-kutatásba és az új energia-infrastruktúra kiépítésébe. Ez rövid távon biztosan növeli a hiányt, de hosszabb távon valószínű a megtérülés. Ez a sok kutatásra, fejlesztésre, a korszerű országos energiahálózat építésére fordított pénz több millió munkahelyet is teremtene. Az első olajválság óta minden elnök szerette volna csökkenteni a közel-keleti függőséget, ám az csak nőtt. De talán a magas olajárak, az előreláthatóan mély és hosszú recesszió meg a klímaváltozás katasztrofális gazdasági következményei olyan kombinációt alkotnak, ami lehetőséget ad a komoly cselekvésre.
Obama először hat éve, még Illinois állami szenátorként keltett országos feltűnést egy chicagói beszédével, amiben az Irak elleni háborúra készülő Bush-kormányzatot bírálta. A beszéd tartalma változtatás nélkül képviselhető ma is, hisz nem általában a háborúkat ellenzi, hanem az olyan háborút, amit nemzetközi felhatalmazás nélkül indítanának egy olyan állam ellen, amely nem jelent közvetlen fenyegetést sem Amerikára, sem saját szomszédjaira. Támogatta a Bush-kormány afganisztáni beavatkozását, és azért ellenezte az Irak elleni készülődést, mert elvonja az erőforrásokat meg a figyelmet az Afganisztán és az al-Káida elleni küzdelemtől, és megmérgezi az ezek sikeréhez szükséges kedvező nemzetközi légkört. "Tudom, hogy még a sikeres háború is beláthatatlan időtartamú, beláthatatlan költségű és beláthatatlan következményekkel járó amerikai megszállást tenne szükségessé. Tudom, hogy Irak egyértelmű indok és erős nemzetközi támogatás nélküli elfoglalása csak tovább szítaná a Közel-Kelet lángjait, s az arab világ legrosszabb késztetéseit bátorítaná, nem a legjobbakat, erőt adva az al-Káida toborzó szárnyának. Nem minden háborút ellenzek. Az ostoba háborúkat ellenzem." Pacifista? Naiv? Ma szinte minden elfogulatlan elemző egyetért ezzel a helyzetértékeléssel, beleértve az amerikai hírszerzést és hadvezetést is.
Félreértik Obamát azok, akik az iraki háborút ellenző állásfoglalása miatt az izolacionizmus követőjét látják benne. Õ a liberális internacionalizmus óvatos képviselője. Ez azon alapvető felismerésen nyugszik, miszerint legtöbb fontos problémánk - a nukleáris fegyverek terjedése, a klímaváltozás, a globális pénzügyi szabályozás - megoldásához nemzetközi kooperációra van szükség. Nem azért, mert csodáljuk azokat, akikkel együttműködést keresünk, hanem mert a problémák jellege lehetetlenné teszi, hogy bárki maga oldja meg őket. Ezért elfogadja az állandó nemzetközi intézmények létét és - nemzetállamok szuverenitását korlátozó - szabályait.
Mivel a gazdaság-, a társadalom- vagy jogpolitikában jóformán semmit sem tehet a kongresszus jóváhagyása nélkül, amelynek bizánci döntéshozatali rendjében önfejű bizottsági elnökök szinte korlátlanul megakadályozhatnak bármit, az elnöknek leginkább a külpolitikában van önálló mozgástere. Obamától várható, hogy összhangban a szuverén iraki kormány óhajával két éven belül kivonja az amerikai csapatok zömét, végleges megállapodást köt a maradókról, és csapatokat irányít át Afganisztánba. Nagyobb együttműködést követel Pakisztántól az afganisztáni határvidék kezelésében. És várható, hogy átfogó megállapodást kísérel meg Iránnal - ami nélkül a régió egyetlen krízisében sem képzelhető el előrelépés. Ennek része lehet az Afganisztánnal és az Irakkal kapcsolatos együttműködés, Irán nukleáris ambícióinak rendezése, a terroristaszervezetek támogatásának beszüntetése - és persze a gazdasági szankciók feloldása. S óvatosan remélhető, hogy Obama az izraeli-palesztin konfliktus rendezésében aktívabb és kiegyensúlyozottabb szerepre tör, mint elődje.
*
Sokak szerint 1932 óta nem kellett amerikai elnöknek ilyen nehéz helyzetben átvennie a kormányzást. Vajon sikerül-e az exszenátornak megbirkóznia a feladattal? Képességeit, intellektusát, temperamentumát kevesen vitatják. Választói felhatalmazása, kongreszszusi többsége megvan. De lesz-e mersze járatlan utakra lépni?
