A pénzügyminiszter Nicolas Sarkozy még bizonyosan nem sejtette, amikor 2005-ben a francia jelzáloghitelek "újratölthetőségén" fáradozott, és akkor sem, amikor két évvel később amerikai-angol mintára a "tulajdonosok Franciaországa" szlogennel kampányolt, hogy épp e szerinte "bonyolultnak tűnő, de valójában nagyon egyszerű" rendszer összeomlása szentesíti majd nemzetközi államférfiúi státuszában. Természetesen ma már senki sem szorgalmazza a subprimes (másodrendű hitelek) bevezetését a la francaise, és a posta most esedékes privatizációja is hirtelen szembe látszik menni a korszellemmel. Miközben a gall köztársasági elnök a planetáris porondon tesz-vesz, és az ellenzéki szocialista vezetők a főtitkári posztért marakodnak, újrarendeződés várható a radikális baloldalon, többek között egy "új antikapitalista párt" megalakulásával.
A nyári szünet után az utca újra a polgárok tiltakozó akcióinak színhelyévé válik, a héten egymást érik a pilóták, a vasutasok, a tanárok és a postások sztrájkjai - s miközben a médiaértelmiség a nemzetközi pénzügyi és gazdasági válság bugyraiban kotorászik, olykor disszonáns hangok is keverednek az eddig egyszólamú kórusokba. Feltehetően e zűrzavaros időknek jele, hogy a Les Échos gazdasági napilapban november elején az olvasók nagy meglepetésére egy olyan cikk jelent meg, amelynek szerzője a(z azóta módosított) Paulson-terv alternatívájaként felveti, hogy az állam - a bankok "mérgezett kötvényeinek" átvállalása helyett - a háztartások adósságát is garantálhatná. Mentsük meg a háztartásokat, hogy megmeneküljenek a bankok!
Frédéric Lordon javaslata, amelyet ezennel itthon is vitára bocsátunk, megtörné a too big to fail és too small to bail botrányos aszimmetriáját ("túl nagy, hogy bukjon, túl kicsi, hogy átvállalják a veszteségét"), és mintegy húsz évre osztaná el a ma egy tömegben jelentkező költség terhét.
A globalizációkritikus mozgalmak reklámozásával eddig nehezen vádolható Les Échos novemberi magazinjában jelent meg egy interjú Zygmunt Baumannal, az angliai Leeds egyetemének nyugalmazott professzorával. A Lengyelországból 1968-ban, az antiszemita tisztogatások nyomán emigráló, ma 83 éves szociológus álláspontja épp azért tűnt alkalmas vezérfonalnak a válságinterpretációkból szemezgető cikkünkben, mert egy jobbára közgazdászoknak fenntartott vitában, a szűken vett szakma technikai és ideológiai nézetkülönbségein túllépve szembemegy a véleményformálók széles körű konszenzusával.
A monetáris patológia diagnosztái
A kormányok csak akkor reagáltak, amikor a "szabad piac" sztárjai maguk is megtapasztalhatták a globalizáció és a pénzügyi piacok deregulációjának öngyilkos hajlamát.
Természetesen muszáj volt lépni, de az intézkedések a cápákat mentették meg, és nem a kis halakat. Legkevésbé ez a faj hajlamos arra, hogy felépülése után fogsorának lereszelését és vadászterületének csökkentését követelje, és az sem valószínű, hogy lemondana arról a gyakorlatról, amely eleddig olyan jól táplálta. (Zygmunt Bauman)
Az értelmezési kísérletek első körében azon írások és nyilatkozatok özöne található, amelyekben szenvedélyes és nyilván költőinek szánt pátosszal vagy épp akkurátus orvosi szenvtelenséggel vétetnek lajstromba a nemzetközi pénzügyi rendszer szereplőinek patologikus tulajdonságai. Bár ezek az interpretációk jobbára a kór leírására szorítkoznak, azt sugallják, hogy az amerikai, illetve nyugati pénzügyi rendszer összeomlásának oka az irracionális túlzás, amely hol egy természeti katasztrófa tomboló dühéhez hasonlatos, hol pedig a játékszenvedélyükben, illetve nyereségvágyukban elbizakodott "bankárok, tréderek, brókerek" emberi esendőségének tragikus bizonyítéka. Nem járunk messze a hübrisz fogalmától: az elbizakodottság, illetve a saját mindenhatóságukba vetett hit, melynek pszichiátriai igazolása is megjelent mérvadó gazdasági lapok oldalain, egyszerre tragikus szükségszerűség és mélységesen emberi.
E csoport alkategóriája az erkölcsi magaslatokról szónoklóké, élükön a francia köztársaság elnökével, akinek "moraliser le capitalisme" programcíme bejárta a földgolyó minden szegletét. A célkitűzéssel, a tőkés rend áterkölcsösítésével bátran egyetérthetünk - már ha szívesen vesszük, ha politikusaink a morál mibenlétéről értekeznek. Legfeljebb azt róhatjuk fel Nicolas Sarkozynek, hogy e témakörben legutoljára megválasztása előtt volt érdekelt, s az elmúlt másfél évben nem tett sokkal többet például a ma "erkölcsileg" indokolatlannak tartott végkielégítések megkurtítására, mint a francia nagyvállalatokat tömörítő MEDEF elnöke. Õ a legutóbbi botrányos eset kapcsán nyomatékosan azt tanácsolta az érintett igazgatónak: nézzen a tükörbe.
A rendszerkorrektorok
Az amerikai szövetségi hatóságok összes intézkedése - tökéletes ellentétben eddigi hitvallásukkal - arra irányul, hogy megmentse a hatalmasokat attól a katasztrófától, amit ők maguk szabadítottak a leggyengébbekre, és lehetővé tegye, hogy felépülésük után tovább játszhassák, még energikusabban és eltökéltebben a globalizáció nagy játékát. Bár sietve hozzájuk csaptak néhány intézkedést, hogy megvédjék az eladósodottakat házuk elvesztésétől, ez csupán azért történt, mert a képviselőház választásoknak nézett elébe... Nem egy korszak végéről, és nem egy új kezdetéről van tehát szó... A gazdagoknak fenntartott jóléti államban nincsen semmi új: csupán a mérték és az általa kapott publicitás az, ami méltatlankodást vált ki... Inkább egy kétségbeesett kísérlethez asszisztálunk, amely a legfelsőbb hatalmakat mozgósítja, hogy jelen korszakunk élettartamát kissé meghosszabbítsák... Egészen addig, míg e hatalmak alkalmatlansága, akárcsak az általuk védelmezetteké, bebizonyosodik. (Z. B.)
A második körben találjuk a (szabad) piac és a liberalizmus vigyázó őreit, akik ugyan elismerik a pénzügyi rendszer hiányosságait és egy hatékonyabb reguláció szükségességét, óva intenek azonban mindenféle túlkapástól. Józan stílusban, bár olykor kissé rosszallóan korrigálják a hirtelen tovaterjedt téveszméket: nem, nincs vége "a pénzügyi kapitalizmusnak", hiszen ez teljesen elválaszthatatlan a reálgazdaságtól; nem, a piacok eddig sem voltak szabályozatlanok; sőt, egyes tevékenységek túlzott szabályozása bujtotta fel a bankokat a szabályok kicselezésére; az államok pedig helyesen tették, hogy megsegítették a pénzintézeteket, de minél előbb kivonulnak onnan, annál jobb. "A kapitalizmus nem morális vagy etikai ügy, hanem inkább azon az elképzelésen alapul, hogy a legjobb kollektív megoldás az, ha mindenki a maga érdekét keresi, ugyanis egyetlen központi tervező, egyetlen jóakaratú vezető sem képes előállítani mesterségesen ennél jobb eredményt." Elie Cohen, a tévék és rádiók egyik kedvenc, szocdem színekben induló szakértője ezen definíciójának ellenpontjaként álljon itt a The Financial Times anekdotája, amelyben a kínai kommunista vezetők titokban akadémikusok véleményét kérik a komplex pénzügyi eszközökről, valamikor az évezred elején. A származtatott értékpapírok legjobb szemléltetésének egy tükörrel szembe helyezett másik tükör, azaz a végtelenszer visszavert fizikai valóság képe bizonyult. Az egzotikus pénzügyi innováció helyett a kínaiak az óvatosságot választották, aminek rajtuk kívül leginkább Amerika örülhet ma - lévén adósságállományuknak Japán utáni második letéteményese Kína, mintegy 922 milliárd dollár értékben.
A liberalizmusért aggódó francia véleményformálók továbbá sietnek aláhúzni, hogy a jelzáloghitel-dömping bizony állami támogatással és az amerikai központi bank (FED) asszisztálásával jött létre. Ahogy az egészen a közelmúltig köztiszteletnek örvendő, majd hirtelen kegyvesztetté váló Alan Greenspan maga is elismeri visszaemlékezéseiben: "Teljesen tisztában voltam vele, hogy az ingatlanhitelek növelték a pénzügyi kockázatot. De azt is megértettem, hogy a (ház)tulajdonosok számának növelése megerősítette a piackapitalizmusba vetett bizalmat. Úgy ítéltem meg, és továbbra is így gondolom, hogy e magántulajdonosi tábor kiszélesítése megérte a kockázat elkerülhetetlen növekedését. A magántulajdon védelméhez, ami a piacgazdaságban alapvető, szükség van a politikai támogatást biztosító tulajdonosi tömegre."
Lehet, hogy a nagy liberálisok nagy marxisták is egyben, csak nem tudnak róla? - derül az idézet felett Frédéric Lordon közgazdász, egy nem éppen neolib' rádióadásban, majd a következőképpen magyarázza a válságot: "A hitel az amerikai gazdaság kemény drogja, a háztartások fogyasztásának legfontosabb mankója: a kilencvenes években ennek negyedét finanszírozták vele, utóbb pedig már 35 százalékát. Nagyon fontos megértenünk, mennyire lényegi feltétele volt a gazdasági növekedésnek a bankrendszer hitelkibocsátó képességének folyamatos növelése, ám ez egy bizonyos idő után korlátokba ütközik. Közbelép az úgynevezett innováció és varázspálcája, a híres értékpapírosítás, az így 'továbbadott' hitelek már nem a bankokat terhelik. Ettől válik fizetőképessé egy olyan kereslet, amelynek a munkabér nem ad lehetőséget. Az amerikai növekedés lényege a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem a Szilícium-völgy, a rugalmas munkapiac, a nem létező társadalombiztosítás és a pici állam, hanem az, hogy nagyobb mértékben képes hiteleket kibocsátani, és azokat a világ befektetőinek továbbadni."
Balra tartók
A hagyományos hitelekkel ellentétben a cél ma nem az, hogy ezeket időben visszafizessék, hanem az, hogy az érintettek haláluk napjáig adósok maradjanak, hiszen ennek az adósságnak a szolgálata és kezelése egyre nyereségesebb. (Z. B.)
Az elemzők következő körében azokat találjuk, akik Lordonhoz hasonlóan úgy gondolják, hogy a "jelzáloghitel-őrület" mögött valójában van módszer és rendszer, és a válság nem egy újabb baleset. "Az 1998 előtt az éves jelzáloghitel-kibocsátás csupán 3-4 százalékát alkotó subprime részesedése miért nőtt húsz százalékra 2006-ban? - teszi föl a kérdést a szocialista párt bal szárnyacskájának válságkonferenciáján Jacques Sapir. - Az ok nagyon egyszerű. Az USA-ban ezalatt az átlagjövedelem 3 százalékkal nőtt, a medián csupán 0,1 százalékkal. Ez azt jelenti, hogy adott egyrészről egy óriási koncentráció a magasban, miközben a nagy többség bére nem növekszik. A jelzáloghitel-válság valódi magyarázata tehát a háztartások fizetésképtelenné tétele, aminek csak egyik és kisebb jelentőségű eszköze volt az adópolitika, a másik, lényegesebb a szabad kereskedelem." Nos, igen, a G20 washingtoni találkozóján hivatalosan is elutasított protekcionizmus vörös posztója villan itt fel, de Henry Paulsonnal együtt azt mondhatnánk, ki tudja, mit hoz a jövő - és Obama.
Sapirt, aki meglehetősen sötéten látja a következő hónapokat, láthatólag felvillanyozza, hogy egy olyan történelmi pillanatnak lehettünk tanúi, amelyben az azt alátámasztó elméletek, doktrínák és stratégiák élesben tesztelhetők. Úgy véli, a banki gyakorlat kritikája önmagában kevés, és feltehetőleg egy jobb reguláció sem állhatott volna ellent a rendszerbe épített verseny nyomásának. Ugyanis a nyolcvanas-kilencvenes években kialakított amerikai növekedési modell - melynek európai klónjai fellelhetők a spanyoloknál, íreknél vagy a briteknél - alapja az a feltételezés, hogy tovább növelhető a termelés és a profit, anélkül, hogy a dolgozók bérét emelnénk. A reáljövedelem stagnálásának magyarázata az ipari szektorban a fejlődő országok egy része által gyakorolt nyomás, az import révén megvalósuló verseny jegyében. A kapitalizmus korábbi korszakaiban a nemzetközi befektetők elsősorban a közszférában (állampapír-vásárlás), infrastrukturális fejlesztésekben (például vasút, kikötők) voltak érdekeltek. Ekkor a fejlődő országok még alacsony munkabéreikkel sem versenyezhettek a nyugati vállalatok termelékenységével, nem véletlen, hogy Nagy-Britannia után sehol sem mehetett végbe iparosítás protekcionizmus nélkül! Így volt ez Franciaországban, de Németországban, az USA-ban, Japánban, Törökországban is. Ma bizonyos tekintetben ennek az ellenkezője történik. "Tehát egy hosszú távú logika alapján a pénzügyi válság okát nem a pénzügyi szektorban kell keresni, hanem a javak elosztásának módjában, a nemzetközi versenyben és a szociális, pénzügyi és ipari deregulációban."
Jusson mindenkinek!
Nem a "világszintű szabad piac" végének vagyunk tanúi, hanem inkább egy újabb, a mai napig leglátványosabb kísérletnek, hogy megmentsék a maga szülte realitástól. Ez nem a globalizáció csuklása, hanem annak a jele, hogy bulimiába hajló étvágya érintetlen, és továbbra is hallgatólagos és megkérdőjelezhetetlen bázisát adja mindannak, ami a politikai nyelvben realizmusnak számít. (Z. B.)
Az eurózóna béreiről ritkábban esett szó az utóbbi hónapokban főműsoridőben és a címlapokon, leszámítva egyes baloldali sajtótermékeket, pedig a múlt pénteken hivatalosan is beállt recesszió lefolyásában alapvető szerepük lesz. A spanyol statisztikai intézet most közzétett adatai szerint az utóbbi tíz évben 45 százalékkal nőtt a szakadék az alkalmazottak és vezetőik bére között, miközben a dolgozók átlagjövedelme csökkent. Hasonlóképp a fizetések növekvő egyenlőtlensége tapasztalható Franciaországban; az ipari dolgozók órabére a németeknél 1995 óta jelentősen csökkent, az angoloknál a korábbi növekedés után, 2000 óta szinte változatlan. Ezzel együtt, bár az amerikai háztartások egy részének stagnáló jövedelmére többen utalnak, mint a jelzáloghitel túlpörgésének fontos tényezőjére, kétségtelenül nem ez a slágertéma a "szakértő publicisták" világában. Holott a legalább másfél éve terítéken levő "vásárlóerő" problémája Franciaországban, vagy a tavaly óta "új kategóriás" rászorulókról beszámoló élelmiszerosztó humanitárius szervezetek talán sürgősebb veszélyeket jeleznek, mint Sarkozy elnök ígérete a laissez faire végéről.
Aki egyébként már egy évvel ezelőtt is meghirdette a pénzügyi kapitalizmussal való leszámolást, bár kétségtelenül kisebb nemzetközi visszhanggal. Néhány hónap múlva robbant be a köztudatba "a tőzsde Bin Ládinjának" is nevezett Jérome Kerviel, akinek révén a pénzügyi témák iránt kevésbé érdeklődő nagyérdemű is betekintést kaphatott a bankmenedzsment titkaiba. Ha még emlékszünk rá, a bróker ellen az a vád, hogy idén januárban mintegy 4,9 milliárd euró kárt okozott az egyik legnagyobb és legrégibb francia banknak, a Société Générale-nak. A francia bankfelügyelet múlt héten kiszivárgott jelentése igazolni látszik azt a feltételezést, hogy Kerviel felettesei bizony korábban is tudtak a gyanús ügyletekről: a botrány kirobbanása előtti hetekben 3 milliárd euróra rúgó tranzakciókban próbálták meg eltüntetni túlbuzgó alkalmazottjuk nyomát, akit mellesleg a svájci-német tőzsde tavalyi riasztása nyomán megbíztak a saját ügyeit érintő nyomozással is. A Le Canard Enchainé hetilap által idézett jelentés szerint a banknál "a Kerviel-üggyel nyilvánosságra került hiányosságokat már korábban, gyakran több évvel korábban azonosították", de sosem korrigálták - "többek között a rövid távú megtérülést előnyben részesítő menedzsment okán". Viszonyításképpen: a 4,9 milliárdos veszteségnél "alig" több, 5,2 milliárd euró volt a bank nyeresége 2006-ban, és a francia kormánynak a napokban bejelentett iparsegítő hitelcsomagja 22 milliárd eurót kóstál. Pont kettővel többet, mint az idei bónuszok összege a londoni Cityben. Azon a 20 milliárdon 540 ezer bróker osztozhat, tudósít a francia királyi tévé, rögtön azután, hogy a Secours Catholique civil szervezet jelentése alapján arról számol be, hogy immár hétmillió francia él a szegénységi küszöb alatt, a lakosság mintegy tíz százaléka.
A francia állam - amelynek vezetői majd egy éve hangoztatják, hogy a "kasszák üresek" - az angolokkal és a németekkel ellentétben egyelőre semmilyen feltételt nem támasztott a bankoknak nyújtott kölcsönök fejében. Bár a pénzügyi kapitalizmus Sarkozy által beharangozott vége egyáltalán nem látszik az alagút túloldalán, az amerikai hegemónia alkonyán Frédéric Lordonnal együtt akár optimisták is lehetünk: a történelem bizonyítja, hogy a kapitalizmusnak különböző konfigurációi léteznek.
Rajtunk a sor, hogy kitaláljunk egy újat.
