Külpol

Aruba messze van, nagyon messze. Káelemmel repül oda az ember, már ha van rá pénze. (Esetleg meghívják.) Tizenegy órát és ötvenöt percet kell a levegőben tölteni még Amszterdam után, de végül is megéri.

- A lényeg, hogy a főutcáról ne nagyon térj le - magyarázta Seimir. - Nem lehet tudni, mi történik ott. Bármi lehet. Vlorában sose lehet tudni. - Seimir egyébként egyetemista, műszaki embernek készül. Illetve készülne, ha lenne oktatás. Van neki egy alig használt piros Audija, azzal fuvarozott. Mondtam neki, hogy akkor, ha lehetne, térjünk le a főutcáról, már csak a tapasztalat kedvéért.

Hétfői lapzártunkkor még mindig csak részeredmények voltak ismertek: ezek szerint Horvátország szerbek által megszállt területén az április 13-i választásokon a horvát pártok - szorosan bár, de - győzni látszanak, egy városban és tíz községben viszont szerb többségű önkormányzat alakulhat.

Még több mint egy hónap van hátra a választásokig, de az indonéz állampárt, a Golkar máris meglepő pontossággal látja előre győzelmének a mértékét: 70,02 százalékos szavazattöbbségre számít, ami két százalékkal haladja meg az öt évvel ezelőtti eredményét. Pedig ez az öt év mindenekelőtt azt a kérdést élezte ki, hogy milyen legyen a majdani új indonéz rendszer, és hogyan lesz lehetséges a békés átmenet. Csak annyi biztos, hogy a választ nem a májusi választások adják meg.

Jó, hogy Olaszország végre kiemelt szerepet kap: egy ilyen méretű országnak egyszer végre be kell bizonyítania, hogy képes a válságok kezelésére anélkül, hogy Hollandia vagy Luxemburg szárnyai alá bújna. Ezt katonai szakértők állítják a Napkelte akció kapcsán. És közben szomorúan néznek.

Iráni ellenzékinek lenni nyugati emigrációban is életveszély: eddig hatvanan végezték nem ágyban, nem párnák között. De amit más esetekben egyetlen bíróság sem mert még kimondani Nyugaton, azt múlt csütörtökön megtette egy berlini. Ítélete szerint a legfelsőbb iráni vezetők rendelték el négy kurd ellenzéki meggyilkolását 1992-ben a berlini Mykonos étteremben.

A belorusz fővárosban régi helyi népszokással, tüntetők elagyabugyálásával ünnepelték Moszkva és Minszk frigyre lépését. Az orosz kormány egy része azonban túl drágának tartja a jegyajándékot, és elégedetlen a jövendőbeli szexepiljével is.

A világ ötödik legnagyobb országának legnézettebb tévécsatornája, a TV Globo azzal szórakoztatta nézőit a múlt héten, hogy titokban rögzített videófelvételekkel illusztrálta a katonai rendőrség külvárosi önkényeskedéseit (ütleg, kínzás, agyonlövés). Éppen egy éve, hogy Brazília történetében először utcagyerekek meggyilkolásában részes rendőrt ítéltek el: harminc évet kapott. Most pedig a szenátus gyorsan jóváhagyott egy törvényjavaslatot, amely - szintén először - bűncselekménynek nyilvánítja a kínzást.

Laurent-Désiré Kabila azt ígéri, hogy június végére Kinshasában lesz - addig még elfoglalja Kasai és Shaba tartományt -, de gondol mindenre, világvisszhangra, jövőre, és kellő helyzetben is van hozzá, hogy hajlandó legyen megbízottakat küldeni a majdani béketárgyalásokat előkészítő megbeszélésekre, Dél-Afrikába. Zaire két hónapja még a küszöbön álló világkáosz mintaesetének látszott, most úgy tűnik, hogy a hatalmas méretű ország egyben marad, és még egy majdani felvirágzásnak is villannak jelei.

Elsülhetett volna rosszabbul is. Pénteken még a bosszú jelszavait kiáltozták palesztin rendőrök is. Vasárnapra, a Föld Napjára azonban már egyértelmű utasítást kaptak Arafattól, és kemény kézitusákban akadályozták meg, hogy a tüntetők kitombolják megemlékező gyűlöletüket. A megemlékezés tárgya egy területi vitával kapcsolatos, számos palesztin áldozatot követelő egykori összecsapás.

A zaire-i háborút sokan és sokáig a ruandai és burundi hutu-tuszi ellentét egyfajta határokon átnyúló túlburjánzásának látták. Amikor Mobutu diktátor valamikor az év elején rövid időre visszalátogatott Kinshasába franciaországi palotájából, még nem volt teljesen világos, hogy a felkelők valóban nem fognak megállni, amíg nem döntik meg több mint három évtizedes, korrupt rendszerét.

Sali Berisha elnök szerint érthetetlen az egész história, ami a pilótajátékok körül történt. Nyilván a sajtó is gerjeszti az indulatokat; sajnos ezt annál is inkább megteheti, mert egyre nehezebb a képviselőit kipenderíteni a zilált helyzetű országból. A határokat még csak-csak őrzik a kormánycsapatok, de a lázadók kezére került kikötővárosokban már nem a kormány dolga eldönteni, ki jöhet és ki nem. Az elnök ettől csak még kevésbé érti a történteket. Jó, rendben, elég bosszantó, amikor az embernek minden megtakarított vagyonkáját a hóna alá kapja valami strici, és elinal vele, szokatlannak azonban ostobaság volna nevezni az ilyesmit. Arról viszont szó sincs, hogy a játékok szervezőinek politikai kapcsolatai lennének, és hogy éppen ezekkel fedeznék magukat. Persze támogatták a Demokrata Párt választási kampányát, ám ez az albán törvények értelmében nem tilos, és különben is, miért tették? Mert ők is felismerték, hogy a szocialisták ellenségei a reformoknak, nyolc hónappal a legutóbbi választások előtt reformtervek ellen szavaztak a parlamentben; ha hatalomra kerülnének, búcsút lehetne inteni az országra váró kibontakozás ábrándjának, és ezt senki épeszű albán nem akarja. Azok sem, akik most tüntetnek, és akik az elnök szerint tíz százalékát sem teszik ki a károsultaknak. Egy izgága minoritás, mint megannyiszor.

Azért nem úgy van az, hogy német nem ismer határt önmarcangolásban, ha múltjára terelődik a szó. A Wehrmachtot például még sokan szeretnék megtartani szép emlékezetükben.

Hol van már a menekültotthonok lángolása a germán éjszakában, skinheadek néha még büntetnek kicsit, na jó, időnként ölnek, de aztán szaladnak is sokat dühös autonómok elől. Vagy már nem is tudni, kicsodák, csak úgy nekiesnek húszan botokkal az utasoknak, mint legutóbb a berlini gyorsvasúton, s azóta sem világos, miért. Ami ezenkívül van, az szürke, száraz gazdaság - adóreform, bérköltségek, versenyképesség.