1961-ben az éppen hogy függetlenné vált Belga Kongó gazdasági fejlettség szempontjából ott tartott, ahol Dél-Korea, és az adottságaiban, abban a sok kobaltban, cinkben, aranyban, gyémántban is benne volt a nagy ígéret. Ezért sem volt mindegy, hogy a hidegháborús frontvonal melyik oldalára sikerül rángatni - végül győzött a Nyugat, és innentől, a szovjetbarát Lumumba erőszakos halálától kezdve már csak az volt a fontos, hogy Mobutu diktátor, az elköteleződött zsarnok a felszínen maradjon.
Szétrohasztva egyben tartani
Az ország népeinek, nyelveinek a megszámlálása a százas nagyságrend elérése után érdektelenségbe fulladt, világossá vált, hogy a belső pacifikálás értelmetlen törekvés, a szétrohasztva egyben tartani belpolitikai stratégiáját kell követni makacsul, és a rend nem lehetséges ugyan, de a megdönthetetlen központi hatalom megteremtése reális célkitűzés. Mobutu nem is törekedett soha a hadsereg megerősítésére, hogy ne kelljen puccstól tartania, de még a gyarmati időkből megörökölt úthálózat lerohasztására is volt gondja, ezzel is nehezítve az esetleges trónkövetelők esetleges hadmozdulatait.
Figyelemre méltó, hogy az akkor még marxista eszmei alapokra helyezkedő Kabila évtizedekkel Mobutu hatalomra kerülése után, a nyolcvanas években is képes volt mintegy háromezer emberrel területek, városok elfoglalására az egykoron Katanga néven ismert Shaba tartományban. Igaz, sem ő, sem a néhai Csombe zsoldosai, az időnként fel-felbukkanó, úgynevezett katangai csendőrök nem magányosodtak el soha. Zaire szélesen értelmezett keleti és déli határterületei túl messze vannak az atlanti partközeli, központinak csak némi nehézséggel nevezhető, főváros közeli országrészektől, a túlfelől határos Tanzániához, Ugandához, Zambiához viszont túl közel, így innen, a hidegháborús frontvonal túloldaláról mindig kaptak elég támogatást, ha mást nem, hát menedéket a mindenkori lázadók és szeparatisták. Például Kabila. Nagy forradalmárrá nem tudta kifutni magát, Che Guevara, aki rövid ideig többek között az ő segítségével gondolta éppen Zaire területéről bomlaszthatni az imperialista világhatalmat, túlságosan léhának tartotta például.
Kabila Guevaráról már rég nem beszél, a nyolcvanas években Mobutu, aki sorra igyekezett megvásárolni az ellenzéki csoportokat, neki is amnesztiát adott csapatai lefegyverzése fejében. És talán megérdemelt jóléti nyugalomban pergetné ma is a napjait (úgy hírlik, hogy jelentős magánvagyona van Tanzániában és Ugandában), ha Mobutuval nem szaladt volna el a ló, és magángyarapodásának zavartalansága érdekében nem züllesztette volna szét olyan mértékben az egész államapparátust, közigazgatást és belbiztonságot, hogy 1990-ben már a nyugati patrónusok is rádörrenjenek.
Állammentes önszerveződés
Be is ígérte gyorsan a demokráciát, a szabad választásokat, aztán, amikor egy újonnan választott parlament tényleg ellenzéki kormányt állított, gyorsan új pártok tucatját szerveztette a saját oldalára, az új törvényhozást összevonta a régivel, és létrejött egy kaotikus tanácskozó monstrum, egy működésképtelen izé. Ettől persze még ömlöttek a demokratikus pénzek, az Európai Unió például megfinanszírozott egy komplett választást, a pénz azóta vélhetően svájci bankszámlákon.
Zaire voltaképpen maga a tökéletes állammentes önszerveződés. Az állami alkalmazottak lényegében nem kapnak fizetést, mindenki úgy használja a pozícióját, ahogy tudja, őrzővédőznek a sorkatonák (ha pedig visszavonulni kell a felkelők elől, végigfosztogatják a körzetet), a főváros legjobb kórházában a betegek maguk viszik az operációjukhoz az érzéstelenítőt és a szikét, a hivatalnokok kivárás nélkül elkérik ügyfeleiktől azt a bizonyos kis csekélységet, amely előmozdíthatja a kért pecsétes papír elkészülését.
Kabila mostani, új politikai karrierjét, és a felkelést, amelynek az élére került (állt?, állították?), nehéz egyértelmű kiindulóponthoz kötni. Tény, hogy jelentős lökést adott a ruandai hutuk népirtó hadseregének - és a törzs nagyszámú vétlen tagjainak - elmenekülése Zaire-ba, amikor Ruandában győztek és hatalomra kerültek az Ugandából hazatérő tuszi felkelők.
Felkelésből hadjáratba
Ekkor Mobutu úgy látta, most jött el az ideje a ruandai tuszikkal rokon, idegennek tekintett és az állampolgárrá válás lehetőségétől is megfosztott zaire-i banyamulengék kifüstölésének - alkalmasint a menekülttáborokban újraszerveződő hutu hadak segítségével. Az érkező zaire-i katonák megjelenésére fellázadó banyamulengék még ősszel kiszorították a szétzüllött kormánycsapatokat a határvidékről, és Kabila csak ekkor bukkant fel a felkelés élén. Ebben az időben még egyértelmű vélemény volt a nemzetközi megítélés szintjén, hogy lényegében tuszik irányította tuszi felkelésről van szó.
Kabila személye azonban már ekkor sem illeszkedett a képbe, hiszen ő nem tuszi. Valószínűleg a téli hónapokban alakulhattak át a dolgok országos, zaire-i szintű hadjárattá, ami természetesen a tuszik érdekeivel is egybecsengett, hiszen ők továbbra is őrzik vezető pozícióikat a felkelés és a Demokratikus Felszabadító Erők Szövetsége (AFDL) harci sikerei nyomában kialakuló polgári közigazgatás irányításában. Kelet-zaire-i helyszíni beszámolók szerint az ottani őslakosok egyre kedvetlenebbül tűrik, hogy a győztesek, főleg pedig vezetőik között túl sok a ruandai és ugandai, akik lenézik, megvetik a helyi lakosságot.
Kompenzációképpen javult viszont a közbiztonság, miután távoztak a fosztogató, erőszakoskodó zaire-i reguláris erők. A felkelők igyekeznek felszabadítókként viselkedni, hevenyészett módon ugyan, de helyi választásokat szerveznek, beindítják a hónapokkal ezelőtt leállt oktatást, a közhivatalnokoknak fejtágítókat szerveznek demokráciából és szociális piacgazdaságból, ami kétségkívül legalább annyira lehet nyomasztóan kényszeredett, mint amennyire hasznos. Arról nem is beszélve, hogy gyakorlati opciók nincsenek, úgy hírlik, azt azért lelövik, aki nem az AFLN által körvonalazott politikai víziókat osztja.
Köztéri csinosítás
Június és Kinshasa még messze van, a leggazdagabb tartomány, Shaba viszont heteken belül a felkelők kezére kerülhet. Az ottani bányákban érdekelt külföldi tulajdonosok már tárgyalnak Kabila embereivel a majdani koncessziókról, nem félnek az AFLN közeledésétől, sőt fellendülésben bíznak. A tartományi székváros, Lumumbashi vezetői köztéri csinosításokat rendeltek el abban bízva, hogy az egykori Elisabethville, ahonnan a dél-afrikai Johannesburgba vasúton fél nap alatt el lehet jutni, közvetlenül a felvirágzás küszöbén áll. Az apartheid teremtette nemzetközi gettólétből kiszabadult Dél-Afrika a tartomány legfontosabb külföldi politikai és gazdasági partnere lehet. A zaire-i kormány és az AFLN tervezett puhatolódzó megbeszéléseinek valószínűleg Dél-Afrika lesz a helyszíne.
A Mobutu utáni Zaire politikai színképe még nem tippelhető. Kabila azon dolgozik, hogy megszabaduljon az ugandai-ruandai-tuszi befolyásoltság bélyegétől, és ha eddig elhangzott nyilatkozatai szerint nem törekszik is államfői hatalomra, mozgalmának jövője érdekében valószínűleg arra kényszerül, hogy szövetségeseket keressen a zaire-i ellenzéki körökben. E nélkül a külvilág sem ismerne el egy majdani AFLN-kormányzatot. Zaire leendő vezetői annál is inkább kompromisszumokra kényszerülnek, mert az ország csak komoly külföldi támogatással indulhat el bármiféle rendezettség felé.
Addigra a hutu menekültek sorsa már nem nagyon lesz érdekes, ha minden az eddigi minta szerint megy, addigra belepusztulnak mind az éhezésbe, kimerültségbe, egzotikus dzsungelbetegségekbe. Orvosszakértők szerint komoly esély van rá, hogy olyan, eddig ismeretlen kórokozók bukkannak majd fel, amelyek a hosszas őserdei tartózkodás miatt kerülnek az emberek szervezetébe.
Menekülés
A felkelés őszi kezdete körül a ruandai kormány utolsó, nagy kampányt indított, hogy hazatérésre biztassa a népirtásban ártatlan hutukat. Sokan tértek haza, de százezrek maradtak a menekülttáborokban továbbra is, ahol a segélyszervezetek jóvoltából szűkös, de kiszámítható létbiztonságban éltek. Nem világos, hogy a felkelők és a táborlakók összeütközései hogyan zajlottak, vélt és valós számlákat milyen körülmények között egyenlítettek ki. Az AFLN előrehaladása során mindig hirdette, hogy a menekülteknek nem kell félniük, ők azonban újra és újra félnek, menekülnek tovább.
Tízes, ötvenes, legfeljebb százas csoportokban gyalogolnak, néha tábort ütnek, ahol aztán tömegesen összeverődnek, majd a felkelők közeledtének hírére újra felszedelőzködnek, akik még lábra tudnak állni. Százötvenezren lehetnek körülbelül abban a széthúzódó menetoszlopban, amely az elmúlt napokban Kisangani alá ért. Ez a város is hetek óta a felkelőké. A menekültek itt két csoportra oszlottak. Egy részük azt reméli, hogy valamilyen szervezet talán kezd velük valamit, elhelyezi őket. Õk nem mennek tovább. A másik csoport tovább vonszolódik az őserdőben, egyre nyugatabbra. Ahogyan élnek, az természetesen elmondhatatlan. Lényegében semmi esély sincs rá, hogy megoldódjon a helyzetük.
A valamilyen módon érintett nyugati országok most saját állampolgáraik küszöbön álló kimenekítésére szorítkoznak. A szomszédos Kongói Köztársaság területén várakoznak azok az amerikai, belga, francia csapatok, amelyeknek majd el kell szállítaniuk Zaire-ból a mintegy nyolcezer fehér külföldit, akik közül sokan távolról sem sietnek annyira, mint Mobutu környezetének, a mostani politikai, gazdasági elitnek a tagjai.
- kovácsy -
