A múlt héten moszkvai vendégszereplésre érkezett Lukasenko Utazó Cirkusza. Nem is mehetett volna máshová, mert az elnök jelenleg elég kevés igazán független országba kap beutazó vízumot, így jobb híján mindig a Kremlhez legközelebbi metróállomáson köt ki. Legutóbb kis paksamétát is szorongatott a kezében, s ez nem volt más, mint a két ország egyesülésének tizenhét gépelt oldalra kisugárzott víziója. Borisz Jelcin dolgozószobájába intette az egyre delejesebb tekintetű minszki főembert, majd egyenként kihúzta a tervezetből mindazt, amivel nem értett egyet, vagy amit a hóbortos Lukasenko áprilisi tréfájának tekintett. (Ha, ha, méghogy valutaunió? Tényleg jó, értem én a viccet!) A végén, amikor a két küldöttség szakértői április másodikának reggelén átizzadt ingben végeztek a szövegegyeztetéssel, az eredeti változatból
másfél oldal
maradt. (Bár bőrkötésben, merített papíron, nagyon ritkán gépelve plusz az aláírásokkal volt az három lap is.)
Jelcin felépülése óta szereti mutogatni, hogy a kisujjában van a szabadfogású politikai harc egész technikája. Ha csak az ő szemszögéből nézzük a Kremlben lezajlott ceremóniát, kétségtelenül mindenkit leiskolázott. A sárga földig megalázta a mitugrász kolhozführert, aki volt olyan szemtelen, hogy már előre odakaparta a nevét az orosz-belorusz unióról szóló egyezményre. Jól megmutatta neki, ki a főnök! Való igaz, az a valami, amit a végén mind a ketten aláírtak, csupán jámbor óhajokat tartalmazott egy majdani igazi unió megteremtéséről, illetve olyan szintű politikai állásfoglalásokat, miszerint nyáron meleg van, télen meg hideg.
Azoknak a választópolgároknak a szemében viszont, akik a posztszovjet térség integrációját valami sajátos egyéni okból kívánatosnak érzik, az elnök az egyesülés bajnokaként magasztosult fel. Egy évvel azután, hogy Lukasenkóval létrehozta a Szuverén Köztársaságok Közösségét (cirillül írva: CCP), átlényegítette ezt a Szuverén Köztársaságok Szövetségévé (cirillül: CCP), ami már nagyon közel áll a nyugdíjkorhatáron felüli oroszok által kedvelt CCCP változathoz.
A kormányon és parlamenten belüli héjáknak szintúgy tetszetős gesztus volt Belarusz virtuális annektálása (igaz, nem Oroszországhoz, hanem egy szintén virtuális unióba). Ezzel Moszkvának sikerült áttörnie az Oroszországot elszigetelődéssel fenyegető balti-fekete-tengeri kordont, és kijutnia a terjeszkedő NATO várható keleti arcvonalára, egészen a lengyel határig - érvelt a Kreml titkos geopolitikai agytrösztje egy kiszivárogtatott top secret dokumentumban. A következő lépés Ukrajna megfegyelmezése, a baltiak elhallgattatása és a mosdatlan közép-ázsiaiak lenevelése arról, hogy amerikai olajcégekkel kokettáljanak. A tanulmány hangvételét a moszkvai külügyminisztérium is túl nyersnek minősítette, mire az összes érintett ország biztosra vette, hogy valódi Kreml-béli bennfentesek követték el a dolgozatot.
Végezetül a kormány másik felét alkotó reformer-demokrata blokk is kapott valamit. Csubajszot és Nyemcovot egyáltalán nem hatotta meg a testvéri szláv nép nyomora, ehelyett előkapták laptopjukat, és vadul kalkulálni kezdték,
mibe kerül
az egész orosz nemzetgazdaságnak Belarusz szanálása. Az egész történelemben nem volt példa arra, hogy a kormányzat ilyen látványosan kettészakadjon (még kevésbé, hogy mindkét tábor túlélje a konstruktív vita végét). A reformpártiak állítólag napokig ostromolták az elnök irodáját, de Jelcin még saját lányát, a kampányában olyan döntő szerepet játszó Tatjana Gyacsenkót sem fogadta. "Quod dixi, dixi - mondta volna az orosz állam legfontosabb méltósága, ha klasszikus latin mondásokkal akarta volna kifejezni elszántságát -, Szása Lukasenkóval összehozzuk a Szojuzt, de egy büdös vasat sem adunk neki."
A tervezetből ekképpen rögtön kifelejtődtek a gazdasági passzusok, és Jelcin még szóban is aláíró partnere lelkére kötötte, hogy a piaci viszonyoké a jövő. Így aztán a tavalyi első ceremónia után idén lezajlott egy másik is, de az orosz-belorusz összeolvadás ugyanolyan homályos elképzelés maradt, mint korábban volt. A Lukasenko által különösen szorgalmazott gazdasági-pénzügyi unióról az orosz jegybank elnöke jegyezte meg, hogy még az előkészítése is sok-sok évbe telik. A duma-kommunisták nagy bánatára így az oroszok április harmadikán is ugyanabban az országban ébredtek fel, mint amelyikben előző este lefeküdtek. Az alsóház gyorsan kárpótolta magát azzal a határozattal, hogy Lenin tetemét soha nem szabad eltemetni, illetve, hogy
vissza kell állítani
a szovjet zászló, címer és himnusz használatát. (Egyik döntés sem kötelező érvényű.)
Az aláírt tervezetből az is kimaradt, hogy a két ország szövetsége a nemzetközi jog alanya, pedig Lukasenko már készült, hogy másodállásban helyettesíti Jelcint egy-két csúcstalálkozón. A közfelkiáltással megválasztott belorusz diktátor ugyanakkor még dédelgeti azt a reményt, hogy egyszer majd a moszkvai elnöki trónust is meghódíthatja. És hogy az oroszok szívébe lopja magát, az odahaza már bevált propagandát választotta. A szerény uniós tervezet mindkét országban megrendezendő társadalmi vitája előtt mindenkinek azt állítja, hogy a nép egyszerű fiának félreállítására összeesküvést szőtt a korrupt nómenklatúra, az idegen érdekeket szolgáló média és az álnok Nyugat, csakhogy ő, mármint az elnök, nem hagyja magát.
Kitart a belorusz ellenzék is, amely már egyedül az utcán hallathatja hangját, amikor azt harsogja: szabadságot, szabadságot! A rohamrendőrség Minszkben kötelességszerűen veri a tüntetőket: minek ugrálnak, ha befognák a szájukat, minden jóra fordulna, ezt mondja az elnök is. A függetlenséget kicsit másként képzelő ellenzék időközben kiábrándult a demokrácia orosz exportjából is, amely leginkább gumibotütésekben manifesztálódott számukra. Sokan közülük abban bíznak, hogy Lukasenko rendszere elszigetelődik, és ez végül az orosz támogatás megvonásához vezet. Sztanyiszlau Suskevicset, az előző belorusz parlament elnökét szintén összeverték a rendőrök. A politikus, aki 1991-ben Jelcinnel és Kravcsuk ukrán elnökkel együtt írta alá a Szovjetunió felbomlását jelentő egyezményt, biztos benne, hogy régi orosz harcostársa előbb-utóbb dobja majd Lukasenkót.
Mégis, újabban már Moszkvában is sokan gondolkoznak azon, vajon nem vált-e túl veszélyessé az eleinte közönséges bohócnak tartott belorusz Gauleiter.
Vígh Zoltán
