kamerát követelő
politikusok habzanak,
Chmelíceket pedig decemberben a tulajdonosi jogokat gyakorló tévétanács (magyar hangja: a tévékuratórium elnöksége) vágta ki, lényegében indoklás nélkül.
Azt hinni persze, hogy Hodáccsal a politikai elfogulatlanság és a szakmai makulátlanság költözött volna be a cseh tévé falai közé, naivitás lenne. A tapasztalt médiamunkás ugyanis lemondása után épp Václav Klaus pártjánál, a Polgári Demokrata Pártnál (ODS) pályázott - sikertelenül - szóvivői állásra, miként az általa most hírigazgatónak kinevezett Jana Bobosíková is bízvást nevezhető a Klaus-istálló favoritjának (ő a pártelnöki website-ot álmodta például bitbe, de gazdasági tanácsokat is adogatott Václavnak egy ideig). Hodác megválasztásának körülményei ugyancsak kevés kételyt hagynak afelől, hogy személye politikai alku, és nem szakmai döntés eredménye. A tévétanács - melyben a kormányzó szociáldemokraták (CSSD) négy, az ellenzéki ODS három, az ellenzéki középjobb négypárti szövetség pedig két taggal képviselteti magát, a magyar médiatörvényben foglaltakhoz szerfölött hasonló elvek szerint - az elnököt 33 jelentkező közül néhány órás mérlegelés után választotta ki, kinevezését épp karácsony előttre időzítve: nyilván azért, hogy a balhénak elejét vegyék.
Ez, mondhatjuk, nagyon nem jött be. Lett helyette szerkesztőségfoglalás, két híradó, monoszkóp, a tévé budiját életük árán is őrző gorillák, megdicsőült sajtómunkások és rettentő kavar.
Václav vs. Václav
Hogy Hodác kinevezése tökéletesen törvényes volt, azt talán a konfliktus egyetlen szereplője sem vitatja: miként azt sem, hogy a tét nem pusztán, sőt talán nem is elsősorban a közszolgálati televízió szabadsága vagy az állami pénzből működtetett tájékoztatás elfogulatlansága. Inkább előrehozott (a csehek ebben erősek) választási kampányról beszélhetünk, melybe mindenki igyekszik beleártani magát, s mely történet jóval kevésbé romantikus, mint amilyennek a bársonyos forradalmat idéző Vencel téri tömegtüntetéseket ábrázoló tudósításokból tűnik.
Csehországot 1998 nyara óta - Tüzép-Európában (Parti Nagy Lajos szava) páratlan módon - kisebbségből kormányozzák Milos Zeman szociáldemokratái. A legnagyobb ellenzéki párt, az ODS csekély viszontszívességekhez kötötte külső támogatását: Klaus parlamenti elnöki posztot, frakciója számos bizottsági elnökséget és egyéb jókat kasszírozott az együttműködésért, valamint a két nagy párt nagy egyetértésben átalakította a választási rendszert, és megnyirbálta kissé a köztársasági elnöki jogkört is. Ez elvben megejtő példája is lehetne a megegyezéses demokráciának: az erős parlamenti ellenzék hiánya azonban azt a benyomást erősítette meg a cseh szavazópolgárokban, hogy minden, a társadalmat érintő fontos kérdés zárt ajtók mögött, homályos politikai alkuk mentén dől el. (A korrupt, szemforgató görények lecokoládovyznak maguknak minden zmrzlinát, ahogy a parlagibb csehek mondanák.) Mi sem példázza ezt jobban, mint Hodác megválasztása: az új tévéelnök, Klaus embere mellett néhány napja szenvedélyes parlamenti beszédben állt ki Zeman miniszterelnök is. A két nagy párt geseftje ellen - a nettó kommunistákon kívül - négy kisebb jobboldali párt emelte fel a hangját; köztük a legfontosabb az ODS-ből kivált Szabadság Unió (US), melyről tételesen állíthatjuk, hogy igazi spiritus rectora nem más, mint Havel köztársasági elnök. (A köznyelv csak a "Hradzsin pártjaként" emlegeti e csoportozatot, melynek élén Jan Ruml áll, és még néhány kipróbált havlofil frontharcos.) A rebellis szerkesztők a négypárti alkalmi koalíció és Havel elnök feltétlen támogatását élvezik: politikusaik a Vencel téri tömegben röplapok és gyújtó hangú ordibálások segítségével maguk is ipari méretekben gyártják a forradalmi hangulatot, sőt egy képviselőjük egy hálózsákkal effektíve be is kéredzkedett az ostromlott news-roomba. Istenem, épp arrafelé pilledt el. Mondjon bárki bármit: a meccs politikai értelemben a Szabadság Unió és az ODS között zajlik. Vagy, ha tetszik, a cseh demokráciával úgyszólván egy idős Havel-Klaus-meccs folyik már megint (hisz az ODS bízvást tekinthető a nagyszájú mester hitbizományának).
Mindez persze akár érdektelen is lehetne: bár mondhatjuk fitymálón, hogy a szerencsétlen szerkesztők politikai játszma áldozatai, és csak bábok a politikusok kezében: száz- ötvenezer ember a Vencel téren az
mégiscsak
százötvenezer ember
a Vencel téren. A tévébotrány előtti közvélemény-kutatások szerint soha nem volt olyan fokú a polgárok politikai kiábrándultsága, mint a Zeman-Klaus-paktum idején. Hodác kinevezése a legjobb alkalmat kínálta arra, hogy megmozgassák kissé petyhüdő demokratikus izomzatukat, és átrendezzék a latens nagykoalíció politikusainak mosolyát. A cseh parlament már mozdult is: a múlt hét végén becsszóra megígérték, hogy módosítani fogják a médiatörvényt, és a köztévé ellenőrzését társadalmasítják (azaz valamiféle civil kontrollt vezetnek be a mostani pártpaktum helyett), valamint felszólították a tévétanácsot, hogy az menessze Hodácot. (A tévétanács lapzártánkkor még ellenállt.) Hogy a civil kontroll intézményesítése mennyire nem garanciája az elfogulatlan tájékoztatásnak, és hogy mennyire inkább politikai kultúra, mint törvények kérdése a politikusok és a nyilvánosság viszonya, arról hetekig tudnánk a magyarországi közmédiumok nagykuratóriumainak tapasztalatai alapján mesélni. Viszont az is igaz lehet, hogy időnként nem árt e politikai kultúráról tanfolyamot szervezni - ha máshol nem, az utcán.
Rumcájsz-Spejbl
