Egy hónap Kirgíziában

szerző
Sz. Bíró Zoltán
publikálva
1999/34. (08. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nem ez volt az első utam Kirgíziába. A 80-as években már többször jártam ott. Igaz, utolsó látogatásom óta több mint tíz év telt el. Azóta szétesett a Szovjetunió, Kirgízia függetlenné vált.

Nem ez volt az első utam Kirgíziába. A 80-as években már többször jártam ott. Igaz, utolsó látogatásom óta több mint tíz év telt el. Azóta szétesett a Szovjetunió, Kirgízia függetlenné vált.

Tíz év hosszú idő, így aztán biztos voltam abban, hogy feltűnők lesznek a változások. Csalódnom kellett. Szinte semmi sem változott, legalábbis ezek voltak az első benyomásaim. Kirgízia továbbra is

szegény, a világtól elzárt, mindenki által elfelejtett

kis közép-ázsiai országnak tűnt.

Már a repülőjegy ára is azt sugallta, hogy a világ végére utazunk. Hiába csak hatezer kilométer a távolság Budapest és Biskek között, a repülőjegy áráért kétszer el lehetne repülni Johannesburgba.

Hogy errefelé ólomlábakon haladhat az idő, azt már az is előrevetítette, hogy a reptéri számítógépekben továbbra is a kirgiz főváros régi neve szerepel. Így aztán a feladott csomagokat az FRU, vagyis a főváros "leánykori" nevének (Frunze) rövidítése irányítja egy már nem létező város felé. Ez a szemantikai probléma, vagyis hogy miként lehet az immáron tíz éve Biskek névre "átkeresztelt" város nevét FRU-ra rövidíteni, egy pillanatig sem bizonytalanította el a ferihegyi utasfelvevőt, már csak azért sem, mert maga is tőlünk értesült eme örömteli hírről.

Az első kirgíziai napokban nem érzékeltem különösebb változásokat, ha nem számítjuk a Biskek-szerte fellelhető kioszksorokat, ahol harmad- és negyedosztályú külföldi élelmiszereket, főként italt, kávét és édességeket árulnak. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy sörben például elsőrangú volt a kínálat, hiszen Budweiser, Heineken és Carlsberg szinte mindenütt kapható volt. Legfeljebb a szavatossági időre kellett figyelni. Hiába, idő kell ahhoz, hogy Ceske Budejovicéből Biskekig eljusson a sör.

Ezek voltak az első, felületes és némiképp félrevezető benyomásaim.

A főváros

szíve ugyanis ennél kedvezőbb képet mutatott. Bár az elmúlt tíz évben egyetlen jelentős középület sem épült, és az üzleti világ első építményei is csak most bukkantak elő, a város központja mégis rendezettnek, közép-ázsiai viszonyok közt gondozottnak és kellemesnek tűnt. A több mint egymillió lakosú Biskek egyik jellegzetessége, hogy tele van parkokkal és sétányokkal. Ezek nélkül aligha lenne élhető, hiszen nem ritka a hetekig tartó, negyven fok feletti hőség. A korábban üres, legfeljebb emlékművekkel megtűzdelt parkok az utóbbi években megteltek kávézókkal, sörözőkkel és teázókkal. Igaz, ezek többsége napközben szinte teljesen üres, és csak a jobbak telnek meg késő délutánra, mégis kellemesebbé teszik a várost. Utóbb persze az is kiderült, hogy miért csak néhány étterem és kávézó számíthat jelentősebb forgalomra. Az ok nyilvánvaló: kevesen engedhetik meg maguknak, hogy a kirgíziai átlagbér (400-450 szom, vagyis 10-11 dollár) negyedéért levest rendeljenek. Ráadásul, miként ez már Oroszországból ismert, az állami szektorban dolgozók itt is gyakran csak több hónapos késéssel juthatnak fizetésükhöz. Úgyhogy a harmadik héten már nem is lepődtem meg, amikor egy taxislányt nekem kellett elkalauzolnom a szállodához. A helyzet komikus volt, de érthető is. A fiatal hölgy eredetileg irodalomtanár, csak néhány hete csapott fel taxisnak, miután képtelen volt kivárni fizetését.

De nemcsak az átlagember szegény Kirgíziában: az állam is. A központi büdzsé nem éri el a 350 millió dollárt sem. Ebből a kasszából nehéz gazdálkodni. Ráadásul illúziónak bizonyultak az évtized elejének várakozásai is. Sem Törökország, sem Kína nem érez késztetést a kirgiz gazdaság szanálására. Az évtized során beáramlott működőtőke elenyésző, a felvett hitelek pedig láthatóan nem javítottak Kirgízia gazdasági pozícióin. Lehetőségek pedig lennének. Állítólag jelentős ritkafém-készleteket rejtenek a kirgíziai hegyek. Ezek kitermeléséhez azonban magas tőkeigényű beruházásokra lenne szükség. Eddig egyetlen említésre érdemes ügylet jött létre: néhány éve az állam az aranybányászatot kanadai koncesszióba adta.

Az ország nemcsak tőke-, de energiaszegény is. Hogy mégsem katasztrofálisan kiszolgáltatott, annak az az oka, hogy szerencséjére az ország nagyobbik részét kitevő magas hegyekben még a szovjet korszakban jó néhány vízi erőművet építettek. Az így megtermelt elektromos energiát azonban jelentős részben kénytelen exportálni, hogy gázhoz és kőolajhoz jusson.

Kirgízia nagy lehetősége

- úgy tűnik - mégsem a színesfém-bányászatban vagy a vízi erőművekben van. A nagy lehetőséget a természet más formában kínálja fel. Kirgízia ugyanis gyönyörű hegyvidéken terül el. A Tiensan hegyei helyenként 6-7 ezer méterre is felnyúlnak. Kirgíziában van az egykori Szovjetunió második legmagasabb pontja, a mai kirgiz-kínai határnál található, csaknem hét és fél ezer méter magas Győzelem-csúcs. A páratlan szépségű hegyek különlegessége, hogy nem nő rajtuk szinte egyetlen fa sem, legfeljebb bokrok, de leginkább fű és moha. A Tiensan északi oldalán, négyezer méteres hegyek közvetlen ölelésében található a kirgiz csoda, az Isszik-kul. A kristálytiszta vizű, több mint tíz Balatont kitevő tó 1600 méter magasan van. Fürdőzőt pedig alig találni. Mindez együtt már-már szürreális. Úgy hat, mintha mesebeli tájon járnánk. Józan ésszel föl sem fogható, hogy miért vannak oly kevesen. Még azt sem lehetne mondani, hogy hideg lenne a tó vize. A nyári hónapokban 20-22 fokra is felmelegszik. Télen viszont soha nem fagy be. Állítólag meleg vizű források táplálják.

Kirgíziát többnyire

a politikai stabilitás és a viszonylagos demokrácia

szigeteként szokás számon tartani. És ez többé-kevésbé meg is felel a valóságnak. Ez a fajta jellemzés kiváltképp akkor tűnik meggyőzőnek, ha az ország teljesítményét a térség többi államának eredményeivel és jellegzetességeivel vetjük össze.

Kétségtelen, hogy az évtized elejének véres kirgiz-üzbég összeütközése óta hasonló konfliktusra Kirgíziában nem került sor. Ezért is váltott ki különös nyugtalanságot július végén, hogy Üzbegisztán irányából feltehetően vahabita fegyveresek kirgiz területekre hatoltak be. Kirgízia számára különös értéket jelent a stabilitás. Megbomlása kiszámíthatatlan következményekkel járhat. Elsősorban Moszkvától és a közeli nagy szomszédtól, Kazahsztántól várnak támogatást. Erre rá is szorulnak: az ország elhelyezkedése felettébb előnytelen, hiszen épp azon két hatalom közé van beékelődve, melyek a térségbeli vezető szerepéért versengenek. A kirgizek választása egyértelmű: a karimovi Üzbegisztánnal szemben a nazarbajevi Kazahsztánra tesznek. Ezt a szövetséget pecsételte meg tavaly a kirgiz elnök fiának és a kazah államfő lányának dinasztikus házassága.

Ami pedig a politikai demokrácia ügyét illeti, nos, itt sincs minden rendben. Van ugyan vagy két tucat párt a köztársaságban, ám az elnök környezete bizalmatlanul szemléli az új szervezetek megalakulását. Idén júliusban egy újabb mozgalom jött létre. Az esetről a hatalom által felügyelt média sajátosan vett tudomást. Még jószerével meg sem alakult a párt, ám annak feleslegességét az elnöki tévécsatorna már az utca emberével mondatta el. Valahogy így fest és működik a "viszonylagos" kirgiz demokrácia a politika világának más területein is.

Sz. Bíró Zoltán

szerző
Sz. Bíró Zoltán
publikálva
1999/34. (08. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...