Daniel Cohn-Bendit húsz év után nem indul többé az európai parlamenti választásokon. Az egykori '68-as diákvezért, az európai zöldmozgalom legismertebb alakját Brüsszelben, a Flagey kulturális központban ünnepelték április elején, miközben a hasonnevű téren Goran Bregovic házassági és temetési bandája nyomta a zajos talpalávalót. Távollétében barátja és szerzőtársa, Guy Verhofstadt, az európai liberálisok, az ALDE jelöltje magabiztosan nyerte meg a Maastrichti Egyetemen április végére szervezett négypárti televíziós és internetes vitát. Alighanem őt fogják kihozni az Európa-napon tartott hasonló firenzei összecsapás győztesének is. Ha e nyilvános fellépéseken múlna, a korábbi belga miniszterelnök vehetné át nyáron az Európai Bizottság elnöki posztját a leköszönő José Manuel Barrosótól.
| ||
Persze a nemzeti pártversenyek végeredménye sem egy-két színvonalas csúcspolitikusi vetélkedőn múlik - a németül kiválóan csengő Spitzenkandidaten szereplésének hatása pedig végképp elenyésző. Az uniós polgárok többsége nem is értesült arról a jelentős újításról, hogy az európai pártcsaládokat megszemélyesítő vezetők harcba indultak egymás ellen az egyik legfontosabb uniós intézmény első számú pozíciójáért. A következő megmérettetésen egyébként, május 15-én, Brüsszelben a hagyományosan legerősebb europártok jelöltjei - a liberális Verhofstadt, a jobbközép néppárti Jean-Claude Juncker, a balközép szocialista Martin Schulz és az európai zöld párti Ska Keller - mellé csatlakozni fog az Európai Baloldal reménysége, Alexis Tsipras is.
Ki lesz az Európai Bizottság elnöke?
A helyzetet bonyolítja, hogy nem zárható ki: a választások után az állam- és kormányfők Európai Tanácsa mégsem olyan politikust jelöl az Európai Bizottság élére, aki ebbe a versengő körbe tartozott. E kellemetlen fordulat lehetőségét a rajthoz állt valamennyi pártpolitikus felháborodottan utasította el, s a döntéshozatalt megbénító, elhúzódó patthelyzet kialakulásával fenyegette meg az egyszerre rivális és partner másik európai intézményt, mondván: ha Angela Merkel német kancellár és kollégái megmakacsolnák magukat, a nemzeti kormányok "zárt ajtók mögötti alkuja" az európai választók akaratának gátlástalan semmibevételét jelentené. Legalább ennyire fontos a jogi hivatkozás: öt évvel ezelőtt még nem volt hatályos a Lisszaboni szerződés, amely úgy fogalmaz: az Európai Parlament megválasztja - és nem jóváhagyja - az Európai Tanács által javasolt személyt az Európai Bizottság elnökének. És érvényes már az a szabály is, hogy a tagállamok első számú vezetői nem jelölhetnek szinte bárkit, hanem figyelembe kell venniük az európai parlamenti választások eredményét.
De hogyan? A bökkenő éppen az, hogy a legtöbb mandátumot szerzett európai pártfrakció számít-e nyertesnek, vagy inkább a parlamenti (amolyan koalíciós) többséget biztosítani tudó pártpolitikai csoport? A közvélemény-kutatások szerint az Európai Néppárt (EPP) tagjai néhány mandátummal többet szereznek majd az európai szocialisták (PES) pártcsaládjánál. Az EPP és a PES, a két legnagyobb tömörülés együttműködése - a németországi Gro§e Koalition mintájára - biztosíthatná az európai parlamenti jogalkotás folyamatosságát. Ha mégsem bútorozna össze az európai jobbközép és a balközép, akkor kérdés, hogy a korábban gyakran királycsináló szerepbe került liberálisok melyiküket választanák. A gazdaságpolitikában Juncker és az EPP szigorúbb nézetei elfogadhatóbbak a pártpalettán a centrumot elfoglaló ALDE számára, mint a kampányban balra sodródó PES programja és Schulznak az európai válságkezelés megszorításait utólag bíráló kijelentései. Ám nem kizárt, hogy B terv hiányában az európai intézmények befolyásos pozícióinak egymás közötti újrafelosztása lenne a parlamenti kvázikoalíció létrehozásának döntő szempontja. Márpedig Juncker ama megjegyzése, hogy szerinte túl sok a liberális biztos, inkább Schulzot erősíti.
A részvétel
A májusi szavazás legfőbb kérdése még mindig úgy hangzik, hogy "európaizálódnak-e" végre az európai választások. Sokak szerint mindeddig az európai parlamenti választások másodlagos jelentőségű vetélkedésnek számítottak, a megelőző, nemzeti-tagállami szintű pártok közötti küzdelem visszavágójának, vagy a következő megmérettetés tesztelésének. Néhány országban éppen fordítva, a nemzeti keretek között lezajlott verseny európaizálódott, és vált Európa a kampány központi témájává a legutóbbi időkben. Az óvatos optimisták most a szokásosnál magasabb részvételi arányban reménykednek - ha más nem is, a krízismenedzselés világossá tehette a szavazók számára, milyen rendkívüli mértékben összefonódtak egymással a tagállamok gazdaságai. Ugyanakkor az európai választások kontextusa földrajzi, történelmi, kulturális és ideológiai okokból országonként rendkívül eltérő. Lengyelországot nem foglalkoztatja annyira az unión belüli Észak-Dél megosztottság, annál inkább az ukrajnai helyzet, a britek jól elvannak különutas politikájuk újraértelmezésével, míg létezik olyan, viszonylag új tagállam is, amelynek kormánypártja több "tiszteletet" követel Brüsszeltől. Orbán Viktor ugyanakkor nem vonta össze a két választást Magyarországon, nem leplezve, hogy a két hónapon belül sorra kerülő újabb szavazás lebonyolításával nem a választói aktivitás ösztönzése és az Európai Parlament legitimitásának növelése volt a stratégiai célja.
Eddig a tagállamok többségében sok volt a nagypolitika, és kevés a szakpolitika, az európai szinten pedig éppen fordítva. Most az európai parlamenti választások átpolitizálódását és egyben európaizálódását az európai egységeszme hívei szemében nem éppen lelkesítő fordulat hozza meg számos tagállamban: az Európa-ellenes, az euroszkeptikus, a populista és a szélsőséges (rendszerellenes) erők megizmosodása. A sokféle jelző azt is mutatja, hogy az egyes radikális nemzeti pártok közös jellegzetességeinek és sajátosságainak feltérképezése egyáltalán nem magától értetődő.
A helyzet a jobbszélen
Az európai integrációt távolságtartóan figyelő polgárok már korábban is okoztak meglepetést a régi tagállamokban: például Franciaországban vagy Hollandiában, ahol a választók többsége 2005-ben népszavazáson utasította el az EU-alkotmányt. Ma már világos, hogy nem csupán az aktuális kormányzatnak belpolitikai okokból keresztbe tevő tiltakozás volt ez: az Európa-kritikus szavazók immár politikai táborokba rendeződtek, s tartósan velünk maradnak. Sőt, néhány tagállamban az Európa egységesülése iránt ellenséges politikai erők eddig példátlan módon meg is nyerhetik a választásokat. A briteknek (főleg az angoloknak) az Európai Unióhoz fűződő régi ambivalens viszonya már 2009-ben az euroszkeptikusok vezéréve emelte az Európai Parlamentben Nigel Farage-ot, az elszakadáspárti UKIP (Egyesült Királyság Függetlenségi Párt) vezetőjét, aki ezúttal elsőként végezhet a Munkáspárt és a konzervatívok előtt, 30 százalék feletti eredménnyel. Kiugró sikerre számíthat a bevándorlásellenes politikát hirdető francia Nemzeti Front első embere, Marine Le Pen is. Miközben a Front Nationalnak mindösszesen két képviselője van a párizsi nemzetgyűlésben, a UKIP pedig még sohasem szerzett mandátumot a londoni alsóházban! Szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy a 2014 tavaszi fülkeforradalmak után minden a régiben maradjon, és az európai választás ne legyen visszahatással az otthoni pártstruktúrákra. Van-e tehát okuk az Európa-barát politikai erőknek, a transznacionális civil szervezeteknek és a kozmopolita polgároknak a kétségbeesésre?
A pánik ellen legalább két érv szól. Az első, hogy a nacionalista, populista, szélsőséges, euroszkeptikus politikusok az Európai Parlamentben a helyek legfeljebb 20-25 százalékát nyerhetik el: hatalomátvételükről és az európai egységfolyamat megtorpedózásáról egyelőre nem érdemes lamentálni. A második, hogy e csoportok maguk is megosztottak: Farage és Le Pen nem is kíván közös frakcióban tevékenykedni. Míg a kemény euroszkeptikus UKIP szemében a Nemzeti Front és a Geert Wilders vezette Szabadságpárt rasszista, a még szélsőségesebb Jobbik és a görög Arany Hajnal már a franciákra és a hollandokra sem számíthat. Igaz, a képlet módosulhat: az európai szélsőjobb tanulhat korábbi kudarcaiból, és idővel megpróbálhatják összehangolni egyelőre kibékíthetetlen ellentéteket. Ráadásul Farage-nek német, Wilders-nek magyar származású a felesége! Nekik persze lehet. Most viszont még az is elképzelhető, hogy Le Pen parlamenti csoport nélkül marad, amennyiben nem sikerül legalább hét országból legalább huszonöt képviselőt összetoboroznia. Hacsak... Hacsak például a formálisan párton kívüli Morvai Krisztinával nem köttetik meg egyénileg a véd- és dacszövetség.
Hasonlóan hiányozhat egy-két partnerszervezet a brit konzervatívoknak is, akik öt éve létrehozták a vegyes összetételű Európai Konzervatívok és Reformerek csoportját, miután kiszakadtak az Európai Néppártból. Most viszont egyrészt furcsa párjuk, a Fideszre Orbán oroszbarát fordulatáig rajongással tekintő lengyel Jog és Igazságosság (PiS) létszámban a fejükre nőhet, másrészt elveszítik egyetlen magyar tagjukat, Bokros Lajost. Tény, hogy a választásoknak a toryk és társaik közös európai program nélkül vágnak neki - akárcsak a náluk is euroszkeptikusabb, bizonytalan belső koherenciájú friss formációk. És senki sem tudja még, mihez kezdenek majd a Parlamentben az olasz Beppe Grillo Öt Csillag Mozgalmának képviselői, várhatóan mintegy húszan. Németországból pedig, ahol az alkotmánybíróság eltörölte a bejutáshoz eddig szükséges háromszázalékos küszöböt, öt többé-kevésbé ismeretlen szervezettől is érkezhet egy-egy újonc.
Az EU jövőjében és a nyílt, parlamentáris eszmecserében bízó demokraták nem tartják kellemetlen fejleménynek, hogy az európai politikában egyre több látványos pártpolitikai vitára és összetűzésekre kerülhet sor. E konfliktusokat a demagógokkal, nacionalistákkal, Európa-ellenesekkel szemben megnyerhetőnek gondolják, bízva az intézményes keretek csillapító hatásában, hoszszabb távon a radikálisok mérséklődésében. Az összes mainstream európai párt elképzelései között találunk föderalista törekvéseket, ahogy a European Voice c. hetilap elemzése megállapítja - miközben a további bővítés kérdésében nyilvánvaló különbségek vannak az Európai Néppárt óvatos nyelvhasználata ("az EU cselekvőképességét sértetlenül meg kell őrizni") és a liberálisok lelkesebb hangvétele (a bővítés "a közös kül- és biztonságpolitika alapvető eszköze") között. Márpedig az európai nyilvános tér megerősödése, Európa átpolitizálódása éppen a polgárok és a leegyszerűsítve Brüsszelnek nevezett uniós többszintű döntéshozatali rendszer egymáshoz kapcsolásának, közel kerülésének záloga lehet. A pesszimisták szerint viszont az euroszkeptikusok fokozódó hangereje olyan közhangulatot teremthet, amely megnehezíti a renitens tagállamok vezető politikusaival szemben a közös európai értékekre történő hivatkozást, hiszen ők könnyedén az övékénél is durvább politikai kínálatra mutogathatnak.
A magyarok helye
Otthonról pedig a központosító, gyarmatosító európai bürokratákra. Merthogy itt van például az a meghökkentő eset, amikor a bizottság energiaügyi biztosa, a német kereszténydemokrata Günther Oettinger kifogásolta azokat a szuverén nemzeti kormányzati elképzeléseket, hogy autópályadíjat vezessenek be a külföldi rendszámú járművekre, miközben a hazaiakat mentesítenék a kötelezettség alól - Németországban. Több tiszteletet a németeknek is! A magyarokkal szemben pedig a következő futó ügyekben jegyezhettünk fel újabb európai bizottsági vagy európai bírósági lépéseket az április 6-i Fidesz-győzelem óta: a dinnye-kartell vizsgálata, a pálinkafőzés utáni jövedéki adózás, az adatvédelmi ombudsman visszahelyezése korábbi hivatalába. De ide sorolhatjuk az Európai Gazdasági Térségből, a Norvég Királyságtól érkező támogatások magyarországi kifizetéseinek felfüggesztését, miután Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető államtitkár pártos elhajlással vádolta meg a norvég pénzekből részesülő magyar civil szervezeteket.
A magyar kormánypárt nemzetközi elszigetelődése, Barack Obama amerikai elnök megkésett és hűvös gratulációja, Merkel újságírói kérdésre kifejtett óvatos bírálata ellenére a Fidesz minden bizonnyal számíthat pártcsaládja, az Európai Néppárt szolidaritására az Európai Parlamentben, ahol égetően szükség lesz jelentős kontingensükre. Joseph Daul európai néppárti elnök március végi budapesti fellépése és túláradó Orbán-dicsérete már jelezte, mennyire felülírja ez a szűk matematikai számítás azt a tágabb ideológiai problémát, hogy az EPP politikai csoportjában nincs még egy olyan párt, amely etatista ízű gazdaságpolitikát folytat, Európával szemben szabadságharcot vív, ráadásul ókonzervatív felfogást vall nemzeti, vallási, családpolitikai, demográfiai és emlékezetpolitikai kérdésekben. És akkor az autoriter kormányzati törekvésekről nem is beszéltünk.
A magyar demokratikus ellenzéki erők közül az MSZP európai beágyazottsága egyértelmű, míg az Európai Egyesült Államok vízióját felrajzoló Demokratikus Koalíció helye nem világos, ha a párt, átlépve az ötszázalékos választási küszöböt, képviselőt juttatna az Európai Parlamentbe. Az Együtt-PM helyzete még bonyolultabb: Bajnai Gordon Spitzenkandidat át se venné megszerzett mandátumát, a pártlistán utána következő Jávor Benedek az Európai Zöldekhez csatlakozna - ahol könnyen újra összetalálkozhatna az LMP listavezetőjével, Meszerics Tamással -, míg ha még egy jelöltjük befutna, el kellene dönteniük, függetlenként kezdje-e meg a munkáját, Schulzot támogatva a PES csoportját erősítse, vagy a liberálisokkal folytatott eddigi kétértelmű flörtölés után az ALDE frakcióját válassza.
Más volna a helyzet, ha az Európai Bizottság elnökét az európai polgárok közös európai voksoláson közvetlenül választanák meg, az európai parlamenti képviselőjelöltek pedig europártjaik színeiben, nem hazai szerelésben indulnának a versenyben szerte Európában. És ha ezekre a szükséges választási reformokra állítólag nem érett még meg az idő, akkor nem lehetne, kérem, a tévéviták alapján mégis Verhofstadtot kiáltani ki győztesnek?
(A szerző a Magyarországi Európa Társaság elnöke.)
