Az 1989–90-es közép-európai fordulatok nemcsak a volt kommunista országok jövőjét, de múltját is bizonytalanná tették. Mindegyik bukott rezsimnek volt takargatnivalója: soha fel nem tárt koncepciós perek, vérbe fojtott forradalmak és éhséglázadások, kiderítetlen politikai gyilkosságok kerültek elő a történelmi sifonérból. A kérdés hirtelen az lett: ki foglalkozzék mindezzel: a történész vagy az államügyész? Büntethetők-e azok a politikusok, akikre annak a gyanúnak az árnyéka vetül, hogy politikai döntéseknek álcázott köztörvényes bűncselekményeket követtek el. Riportjainkban – melyek az MTV 2 Tranzit című műsorának segítségével készültek – három olyan pert mutatunk be, amelyet 1989 után a legfelsőbb állami vezetők ellen indítottak. Lengyelországban az 1981-es hadiállapot bevezetőjét és az ország későbbi államelnökét, Wojciech Jaruzelski tábornokot az 1970-es gdański, gdyniai, elblągi és szczecini események miatt próbálják felelősségre vonni. 1970. december 14. és 19. között az előző napokban bejelentett áremelések ellen tiltakozó hajógyári és kikötői munkások – némi gyújtogatással és fosztogatással kísért – demonstrációját a hadsereg verte szét. Jaruzelski akkor hadügyminiszter volt. A vád ellene és tizenegy vádlott-társa ellen most gyilkosságra való felbujtás.
| ||
A nyugalmazott tábornok egy kórházi szobában tölti most napjait. Azt, hogy az orvosi kezelés hirtelen támadt szükségessége és a november 28-ra kitűzött tárgyalási forduló között van-e valami összefüggés, csak ő és kezelőorvosa tudnák megmondani, ám erről nyilvánvalóan értelmetlen lenne bármelyiküket faggatni. A tábornok fekve fogad, és elhaló hangon kérdi meg, hogy velem beszélt-e telefonon. Látogatásunkat hosszas egyeztetés előzte meg, Jaruzelski, aki a szükségállapot bevezetésének történelmi szükségszerűségéről szétnyilatkozta az agyát az elmúlt öt évben, a gdański sortüzekről nem szívesen beszél: az emlékműhöz, amit magának építget, nehezen lenne hozzápasszítható néhány allegorikus halott a negyvennégy igaziból. A tábornok az ablak alatt fekszik, magasan felpolcolt háttal, a decemberi szürke fényben az arc ismerős kontúrjai csak egy beteg, fáradt öregembert mutatnak. Elhoztam-e a kazettát? kérdi, csukott szeme a plafonra szegeződik. Jaruzelski avval a feltétellel egyezett bele az interjúba, ha láthatja, amit az államügyész mondott róla. Elhoztam. Az agg zsarnok elesett állapotát meghazudtoló fürgeséggel pattan ki az ágyból, kockás mamuszt és kék köntöst ölt. Bogdan Szegda, a gdański közvádló szavaira megnyugszik: az államügyész semmi olyat nem mondott róla, amire ő ne tudna válaszolni.
Jaruzelski szerint a vádiratból is az derül ki, hogy azon a december 15-i, keddi értekezleten a Központi Bizottságban, amelyen Władysław Gomułka, a Lengyel Egyesült Munkáspárt első titkára utasítást adott az erőszak alkalmazására a Tengermelléken, ő nemhogy nem működött közre a döntés meghozatalában, de a parancs mintegy megkerülte őt. „Gomułka egyenesen Józef Cyrankiewiczhez, a miniszterelnökhöz fordult: Menj, és add át ezt az üzenetet Korczyńskinak Gdańskban! Hozzám, a hadügyminiszterhez, nem is szólt senki!” Ez a mondat, ha valóban elhangzott, és ha valóban ennek alapján cselekedtek, hosszú börtönbüntetéstől mentheti meg a tábornokot: nem véletlen, hogy Stanislaw Golata, a tábornok védője is ezt tartja a védelem legfontosabb érvének. Jaruzelski Varsóban tartózkodott azon a héten, Gdańskba Gomułka két legmegbízhatóbb emberét küldte: Grzegorz Korczyński tábornokot, Jaruzelski akkori helyettesét, és egy Zenon Kliszko nevű PB-tagot. A védelem szerint mindvégig ők irányították a honvédség és a rendőrség hadmozdulatait. A sortüzekért ők hárman felelősek. Vagy legalábbis a legfelelősebbek. Viszont most egyiküknek sincs szüksége orvosi felmentésre, hogy megúszhassa a tárgyaláson való megjelenést és volt munkatársaik vádolását: szépen, előzékenyen elhaláloztak, mielőtt ebbe a csúnya törvényszéki hercehurcába keveredhettek volna. (Korczyński 1971-ben, Gomułka 1982-ben, Kliszko, aki ritka nagy barom lehetett, míg élt, 1989-ben állt, ahogy mondani szokták, egy magasabb ítélőszék elé.) De Jaruzelski pozitív szerepe, a tábornok saját története szerint legalábbis, nem merült ki abban, hogy nem vett részt a lőparancs kiadásában és végrehajtásában. Ő volt az, aki mindvégig mérsékletre intette a terepen tevékenykedő alacsonyabb beosztású katonai parancsnokokat, és aki Gomułka eredeti parancsát módosította: a fegyverhasználatot szigorúbb feltételekhez kötötte. Amit aztán a hadosztály- és ezredparancsnokok nem tartottak be. A védelem másik fontos érve az, hogy az egyes haláleseteket megelőző konkrét szituációkban nem álltak fenn a fegyverhasználat Jaruzelski által megszabott feltételei: a bűnt tehát nem (a parancsláncolatban lám, lám, mégiscsak valamilyen módon szereplő) hadügyminiszter követte el, hanem a beosztottjai. „Ha a katonáim a bíróság előtt állnak, nekem is ott a helyem”, mondja a tábornok arra a kérdésemre, hogy jogszerűnek tartja-e az ellene indított eljárást. De a pátosz csak a Jaruzelski-emlékművön mutat majd jól. A perben fontosabb dolgokról lesz szó. Ezért állítja a tábornok, hogy „nem úgy volt az, kérem szépen, hogy valakik kiadták a parancsot, a katonák meg, szegények, végrehajtották, mert nem volt más választásuk. A katonáknak felmondták az idegeik a szolgálatot. Lőttek ész nélkül”.
A tábornok ártatlan. Az igazi bűnösök fölötte és alatta vannak. Körülötte mindenütt.
*
Jan Siemianowski, a gdyniai katonai ügyészség vizsgálóbírója tengerész-egyenruhában fogad minket; szobája falán hatalmas, szép festmény valami régi hadihajóról. Ezen nem csodálkozunk: Siemianowski a haditengerészet alkalmazottja, még ha a tengerhez első blikkre annyi köze is lehet, mint a Pinkerton hadnagyot alakító tenornak a közismert dalműből. Siemianowski először kérdez: Wałęsánál jártunk-e a per dolgában. Nem jártunk, politikusokat nem kérdezünk. Az baj, csóválja a fejét a közvádló. Wałęsa sok érdekeset tudna mondani. Aztán polcához lép, és a Szolidaritás egykori vezérének Út a reményhez című memoárkötetét emeli le: ajándék, tőle, nekem.
Hogy mi lehetett ennek az értelme, csak később, hazafelé vélem felfogni. A 70-es sortüzek ügyében a nyomozás 1990 októberében kezdődött meg: Jaruzelski tábornok szeptemberben mondott le államelnöki posztjáról, lényegében Wałęsa nyomására és javára. Az eljárást formálisan az akkori igazságügyi miniszter indíttatta el, de a kezdeményezés mögött a bajuszos ember, a nagy rivális alakja sejlik fel. Wałęsa kárpótlást ígért a sortüzek túlélő áldozatainak: ebből szinte semmi nem valósult meg. Lehet, e helyett dobta oda Jaruzelskit a népnek; lehet, a kettejük közötti személyes párharc fináléjaként. Ez a személyes párharc Lengyelország tíz évének történelmét határozta meg – nem érhet véget csak úgy, a számlák végső rendezése nélkül. Valami nagyszabású lezárás kell, valami drámai vég, ami Jaruzelskit kipenderíti a történelemből.
Siemianowski vizsgálóbíró mindenesetre nagy buzgósággal látott az öt nap rekonstrukciójához. Három év leforgása alatt több mint négyezer tanút hallgattak meg (egy időben a katonai ügyészség szinte teljes országos hálózata ezen az ügyön dolgozott), közülük ezeregyszáznak kellene a bíróságon is megjelennie. A periratok százhúsz, egyenként kétszáz oldalas aktát töltenek meg, láttam őket a tárgyalás napján, alig fértek el a bírói pulpituson. Siemianowski – aki 1993-ig dolgozott az ügyön, majd átadta azt a gdański vajdasági ügyészségnek – az áldozatok pontos számának megállapításával kezdte: a kommunista rezsim utolsó húsz évében általános volt a gyanú, hogy a bevallott 44 halálesetnél több terheli a hadsereg és a rendőrség számláját. A Tengermellék városaiban halálra kínzott letartóztatottakról, titkos tömegsírokról suttogtak az emberek, amikbe éjszakánként műanyagzsák-számra hordták a holttesteket rendszám nélküli furgonok; egyes, mérvadónak tekintett történeti munkákban még a kilencvenes évek elején is megjelentek olyan becslések, amelyek nyolcszázra tették az erőszakos halált haltak számát. A katonai ügyészség sajtóközleményben szólította fel jelentkezésre a tanúkat és az állítólagos áldozatok rokonait; áttanulmányozták a Tengermellék összes egészségügyi intézményének és temetőjének az iratait, a vélt tömegsírokat feltárták. De – sajnos, vagy hála istennek – eredmény nélkül. „Nem találtunk arra vonatkozó bizonyítékokat, hogy több halálos áldozat lett volna, mint amennyit az előző rezsim bevallott”, szögezte le a per jelenlegi államügyésze, Bogdan Szegda a gdański vajdasági bíróságon.
A vizsgálóbíró és csapata ezután az eseményekben részt vevő katonákat és rendőröket kutatta fel. Őket Lengyelország más városaiból vezényelték a Háromvárosba és Szczecinbe, ráadásul sokan közülük sorkatonák voltak, akik aztán leszereltek, elköltöztek, felszívódtak: ez a munka különösen sok gonddal járt. De Siemianowskinak sikerült elvégeznie. És azok, akiket megtalált, vallottak. „Amikor hitelt érdemlően bebizonyítottam, hogy ott voltak, sokan közülük elmondták az igazságot. Még akkor is, ha ezzel a társaikat vádolták. Vagy nemegyszer magukat.”
Az ügyészség nemcsak a katonai és rendőri egységek névsorát derítette ki, de azt is, hogy az egyes halálesetek bekövetkeztekor melyik szakasz hol állt. Kísérletet tettek annak a rekonstruálására is, hogy mely esetekben lehetett jogos a fegyverhasználat (egyes helyszíneken reálisnak tűnhetett a rendőrök meglincselésének veszélye) – hogy milyen eredménnyel, arról talán olvasható valami a vádiratban, talán nem (a vádirat nem nyilvános). Ám azokat, akiknek a keze a fegyvert tartotta, azokat a hús-vér személyeket, akiknek egy mozdulata más, egykor hús-vér személyek életét kioltotta, nem lehet bíróság elé állítani. „Pedig nagyon szerettem volna!”, kiáltott fel a történet e pontján a vizsgálóbíró. „Csakhogy a fegyverhasználatról az események után nem készültek jegyzőkönyvek, a lőszerről nem vezettek nyilvántartást. Ennyi év után pedig lehetetlen volt az exhumált áldozatok testéből kiemelt golyókhoz hozzárendelni a gyilkos fegyvert, és így minden kétséget kizáróan bebizonyítani, hogy ennek és ennek az embernek, ennek a kiskatonának a golyója oltotta ki ennek és ennek a civilnek az életét.”
Siemianowski továbbá azt is tudja, hogy a parancs kiadóját, első számú kútfőjét sem lehet már megbüntetni. Hogy is ne tudná: a vád képviselői áttanulmányozták a Központi Bizottság, a Politikai Bizottság, a hadügy- és belügyminisztériumok zárolt archívumait, a fontosabb politikusok telefonbeszélgetéseinek jegyzőkönyveit, nyomába eredtek minden elhangzott vagy leírt szónak, minden percnek 1970. december 14-e és 19-e között és még azután is. Nem kétséges, hogy a lőparancsot Gomułka adta ki.
De Gomułka meghalt.
És aki meghalt, azt nem lehet bíróság elé állítani.
Ám az sem lehet, hogy negyvennégy gyilkosság csak úgy eltűnjön kézen-közön, a hivatali vagy szolgálati hierarchia réseiben, hogy felszívódjon a történelemben.
Úgy döntöttem, hogy mindazokat bíróság elé állítom, akiket lehet, mondja a vizsgálóbíró.
Azokat, akik részt vettek a döntés végrehajtásában, akik a parancsot maguk is kapták, majd továbbadták alárendeltjeiknek, és akik eddig egymásra mutogattak: a hadügyminiszter a katonai körzetparancsnokra, a katonai körzetparancsnok a hadosztályparancsnokra, az az ezredparancsnokra: nem én vagyok a bűnös, hanem valaki más. És akiknek most a bíróságon lehetőségük lesz arra, hogy egymás szemébe mondják az igazságot. A bíró majd eldönti, hogy ki a bűnös közülük. Aki él, annak van esélye arra, hogy megmagyarázza, hogyan cselekedett.
Az emberek pedig megtudhatják, mi is történt valójában.
Arra a felvetésre, hogy a munkája a történészére hasonlít leginkább, amennyiben maga is múltbeli események, valamint azok okainak és következményeinek a feltárásával szöszmötöl, a vizsgálóbíró elárulja, hogy őt bizony a história iránti vonzalom vezette annak idején a jogi pályára. És hogy a per anyagaiból már doktori disszertációt is írt egy fiatalember.
A vizsgálóbíró talán nem is tudja, hogy mennyivel, de mennyivel könnyebb a dolga, mint a történészé. És nem csak azért, mert olyan tömegben állnak a rendelkezésére a források, amilyenről a történészek még csak nem is álmodhatnak. A történészt, ha ad magára valamit, munkája közben állandó kételyek gyötrik a történelmi tények mibenlétéről. Az államügyésznek ott van fogódzónak a büntető törvénykönyv, a legjobb és legmegbízhatóbb referencia és fogalmi keret, a legegyértelműbb interpretációs segédeszköz, amelynek igazságát az államilag szavatolt erőszak hitelesíti.
Ami pedig Jaruzelski tábornokot illeti, fejezi be a beszélgetést Siemianowski vizsgálóbíró, mint hadügyminiszter bármelyik pillanatban megakadályozhatta volna a hadsereg kivezénylését, és visszavonhatta volna a tűzparancsot. Ami persze avval is járhatott volna, hogy leváltják, és akkor a pályája egészen másképp alakult volna, mint ahogy alakult. De Jaruzelski tábornok úgy cselekedett, ahogy cselekedett.
*
Meglehet persze, hogy a sok feltárt tény, a minél több feltárt tény nemhogy közelebb vinne az igazsághoz, de inkább távolít tőle. Jaruzelski tábornok például a saját szerepét másképp látja. Ő mindent másképp lát. Az igazságnak mint történelmi igazságnak kell kiderülnie, mondja felháborodottan. Mert a történelmi igazságba beletartozik az is, ami december 18-án pénteken és az azt követő két napon történt. December 15-én, az értekezleten nem állhatott fel tiltakozni a döntés hallatán. A lőparancsot egy élő legenda adta ki, az az ember, aki a sztálini börtönökben senyvedett, és aki 1956-ban Magyarország sorsától mentette meg Lengyelországot: akinek a tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt. (A hét végéig legalábbis.) A tábornok szavaiból egy igazi hős portréja rajzolódik ki. És különben is: ők akkor úgy tudták, hogy Gdańskban nem sztrájkoló munkások tüntetnek, hanem fékevesztett huligánok gyújtogatnak, rabolnak és lincselnek. Gomułka döntése logikusnak tűnt. A helyzet csak két nappal később, csütörtökön változott meg, akkor, amikor a gdyniai vasúti hídon a katonaság belelőtt a munkába igyekvő hajógyári dolgozókba. Gomułka azonban még ezután, pénteken is csak lövetni és lövetni és lövetni akart. Az ország a polgárháború szélére sodródott. Sőt. Valamikor a hét végén maga Grecsko marsall, a szovjet honvédelmi miniszter fenyegette meg telefonon: ugyan, mi az úristen történik maguknál, még evvel sem boldogulnak? Megoldjuk, Andrej Antonovics, megoldjuk, felelte neki a tábornok. Nincs ok az aggodalomra.
És megoldották. A Központi Bizottság hétfőn megfosztotta hatalmától Władysław Gomułkát, és Edward Giereket választotta meg utódjául. Az áremeléseket visszavonták, a katonák visszatértek laktanyáikba. Ez, állítja Jaruzelski, a hadsereg, az én támogatásom nélkül nem történhetett volna meg.
Jaruzelski szavaiból egy újabb hős portréja rajzolódik ki, aki az előző hőst, vérző szívvel ugyan, de a beláthatatlan következmények árnyékában ad acta helyezte. És lehet, hogy ez a második hős, ez a szemüveges, vaksi kis öregember nem az első, hanem a második puccsot hajtotta végre 1981-ben, még akkor is, ha az elsőben, a 70-esben inkább háttérember, biztosító volt, és ha a hadsereg december 19-e után közvetlenül nem is vett részt a politikai élet némely vitás kérdéseinek rendezésében.
Edward Gierek 1980-ban bukott meg: akárcsak 1970-ben Gomułkát, őt is a tengermelléki munkások tiltakozása söpörte el. Az akkoriak és az előzőek közül csak egy embernek, egy igen ügyes embernek sikerült 1990 őszéig megmaradnia a hatalom csúcsain. „Számomra nyilvánvaló, hogy politikai per folyik ellenem. Ha Jaruzelskiből gyilkost csinálunk, akkor az egész előző rendszert tüntetjük fel a nekünk megfelelő színben. Én szimbólum is vagyok. Minek a nevében csinálják mindezt?” – kérdezi most ez az igen ügyes ember.
*
Az asszonyt, aki a hátába kapta a golyót, a klinikai halálból hozták vissza: az volt a szerencséje, hogy azonnal a műtőasztalra tették, különben most nem tudna tanúskodni a Jaruzelski tábornok és tizenegy társa ellen folyó perben. Wiesława Gurgult sokáig, egészen 1990-ig sokan halottnak hitték: csak az ügyészségi vizsgálat kezdte el keresni azt az ismeretlen fiatal nőt, akit a szemtanúk szerint azután lőttek le egy felüljárón Gdańsk és Gdynia között, hogy egy lengyel zászlót felemelt a földről, megfordult, és épp futásnak indult volna. Ez volt ő: minden egyezett, a hely, az idő, a ruházat. Jelentkezett, azonosították, és az ismeretlen fiatalasszony lekerült az áldozatok listájáról. Wiesława Gurgul 1970 óta állandó orvosi kezelés alatt áll, pályája derékba tört, kárpótlást az államtól, amely tönkretette őt, sem akkor, sem azóta nem kapott. Emiatt különösen Wałęsa elnökre neheztel. Aki a kárpótlásra ígéretet tett.
A pertől viszont nem sokat vár. Őt nem véletlen golyó vagy sortűz, vagy sorozat találta el, hanem egy célzott lövés, amit közvetlenül nem előzött meg parancs. Hogy ezt a lövést ki adta le, hogy ki akarta őt, Wiesława Gurgult 1970. december 16-án reggel meggyilkolni a semmiért, az államügyész nem tudta kideríteni. Ha sikerült volna, akkor gyilkossági kísérletért vádat lehetett volna emelni az illető ellen. De túl sok idő telt el azóta. Pedig Wiesława Gurgul ez alatt a huszonhét év alatt sokat gondolt erre az emberre, gyakran álmodott is vele. Annak, hogy most Jaruzelskit meg a többi öregembert megbüntessék, nem sok teteje van: a börtön nem oldana meg semmit. Az olcsó, rózsaszín pulóvert viselő, már-már érthetetlenül halkan beszélő, középkorú asszony a kárpótlást említi megint. Meg azt, hogy a nyugdíjat azért csak el kéne venni ezektől. Hisz’ még mindig luxusban élnek.
És a szemükbe akar nézni. Hogy rájöjjön, miért volt mindez. Miért kellett fegyvert használniuk.
*
„Ha akkor, kedden, előre láthattuk volna, hogy mik lesznek a döntés következményei, ha előre láthattuk volna, hogy a Gomułka által megszabott normákon túl is sor kerül fegyverhasználatra, az más dolog lenne”, mondja kórházi szobájában a kék köpenyes, félig vak öregember. Azon, hogy kiről szól ez a mondat, sokat töprengtem. A sötét szemüveg és a lehunyt szempillák nem árultak el semmit. Talán az áldozatokról szól, és a megbánásról: ha sejtik, mihez vezet a lőparancs, akkor ki sem adják, vagy időben visszavonják. De ez a mondat szólhat Jaruzelski tábornok ártatlanságáról is. Az előre megfontolt szándék hiányáról; arról, hogy akkor lehetne csak elítélni őt, ha be lehetne bizonyítani: tudta, a döntés milyen következményekkel jár.
*
A Jaruzelski tábornok és tizenegy társa (köztük az akkori belügyminiszter, Kazimierz Świtala és a volt miniszterelnök-helyettes, Stanisław Kociołek) ellen folyó nyomozás másfél éve befejeződött. A per azonban mind a mai napig nem kezdődött el: a vádiratot még mindig nem sikerült a vádlottakkal ismertetni, mert öten közülük orvosi igazolás birtokában nem jelennek meg a tárgyalásokon. A bíróság legutóbb 1997. november 28-án tett eredménytelen kísérletet a vádirat ismertetésére. A per óvatos becslések szerint is nyolc-tíz évig húzódhat.
A következő tárgyalási napot 1998. január 8-ra tűzték ki.
Bojtár B. Endre
(Gdańsk–Varsó)
