Az 1964-es születésű Fico a pozsonyi Comenius Egyetem jogi karának elvégzése után került kapcsolatba a politikával. 1987-ben lépett be a Szlovák Kommunista Pártba, s a rendszerváltáskor sem hagyta ott őket. A párt 1990-ben a Demokratikus Baloldal Pártjaként (SDL') szervezte újra magát, Fico pedig egyre feljebb tudott lépni a korábbinál kisebb káderállományú utódpártban.
Az SDL' nem analóg a magyar MSZP-vel, a magyar baloldal nem lépett a nacionalizmus útjára, viszont a szlovák előszeretettel penget nemzeties húrokat. Az utódpárt az elejétől présbe került; míg jobbról a szintén nemzeties kereszténydemokrata formációktól kellett védenie szavazótáborát, balról megjelent a Meciar-féle Demokratikus Szlovákiáért Néppárt (HZDS), amely a maximumáig vitte az SDL'-t is tápláló posztszocialista reflexeket. Ám az SDL' így is a második legerősebb párt tudott maradni, és 1992-ben 14 százalékos eredményt produkálva a parlamentbe juttatta az akkor 28 éves Ficót is.
Az ezt követő hat évben Fico fokozatosan előretört a pártján belül. Miközben jogászi végzettségét kihasználva 1994-től ő képviselte Szlovákiát a strasbourgi bíróságon, 1998-tól pártja alelnöki tisztségét is betöltötte. Az SDL' 1994-ben koalíciós partnerként rövid ideig a kormányzással is megpróbálkozott, az ötpárti Moravcík-kormány azonban pár hónap alatt megbukott, és az SDL' az előre hozott választásokon csak 10 százalékot ért el. Négy év ellenzékiség után 1998-ra a párt ismét 14 százalék felett találta magát. Ekkor egy történelminek bizonyuló döntésre szánta el magát: a jobboldallal, a Magyar Koalíció Pártjával és Rudolf Schuster későbbi köztársasági elnök választási pártjával kötött koalícióban sikerült leváltania Meciart, lehetővé téve az 1998 és 2006 közötti, a mai szlovákiai társadalmi és makrogazdasági helyzetet alapvetően meghatározó Dzurinda-éra megvalósulását...
A meciarizmus felszámolásáért azonban a baloldali párt nagy árat fizetett; támogatottsága a jobboldallal - és különösen a magyarokkal - kötött paktum miatt azonnal csökkenni kezdett. S Fico, aki annak ellenére sem jutott kormányzati pozícióhoz, hogy a párt politikusai közül a legtöbb preferenciaszavazatot kapta a választóktól, alelnökként belülről szította a bomlást - elsősorban nacionalista hangú kritikájával. A saját pártjával így fokozatosan szembekerülő politikus saját hálózat kiépítéséhez fogott. A mindig pragmatikusan politizáló Fico jól mérte fel, hogy az SDL' tagsága és hívei nem értékelik a jobbal szőtt barátságot. Közben 1998-as vereségével Meciar is túljutott karrierje zenitjén. Minden adott volt egy új, fiatalabb és ütőképesebb baloldali párt létrehozására.
Előzés balról
Fico 1999 szeptemberében hagyta ott korábbi pártját, és három hónappal később bejelentette a Smer ("Irány") nevű párt létrehozását. A Smer harmadik utas erőként definiálta magát, ami egyrészt reagált a Tony Blair farvizén kialakuló third way szociáldemokrata ideológiai irányzat retorikájára, másrészt pedig bejelentette igényét arra is, hogy Meciarhoz és a Dzurinda-koalícióhoz képest alternatívát nyújtson.
Az átrendeződés a régi baltól az újhoz gyakorlatilag azonnal beindult: a koalíciós kormányban elvesző SDL' törzsszavazói az országosan is legnépszerűbb politikussá váló fiatalos Fico és új pártja mögé álltak át. A Smer ezen a ponton a nyugat-európai szociáldemokrata minták és a nacionalista szlovák baloldali hagyomány egyfajta ötvözetét próbálta nyújtani, ezzel egyidejűleg imponálva az européer, centristább szavazóknak, az SDL' egykori bázisának, valamint a HZDS-tábor balszélének is. A formáció azonban az 2002-es választásokon végül csupán 13,6 százalékot ért el, messze az elvárások alatt maradva.
Ellenzékben Fico újraértelmezte pártja és a saját szerepét, s energiáit egyértelműen az ellenzék vezéri pozíciójának megszerzésére fordította. Pártja fokozatosan elhagyta a harmadik utas retorikát, így a liberálisabb szavazókat átengedte ugyan a jobboldalnak, de integrálta a még létező baloldali párttörmelékeket, beleértve az SDL' maradványait is, maradéktalanul megvalósítva az "egy a tábor" elvét a baloldalon. A Smer ekkor a nevéhez csapta a "szociáldemokrácia" kifejezést, és felvételt nyert az európai szocialisták közé.
Mindeközben Fico a parlamenti és mediális megjelenéseit arra használta, hogy kiszorítsa Meciart és a HZDS-t. Ehhez - ha a szükség megkívánta - visszanyúlt a szlovák baloldal nacionalista gyökereihez is. Meciart, a fáradó bokszolót Fico ebben a ki-ki meccsben egyértelműen legyőzte: 2004-re a korábbi támogatottsági tendenciák megfordultak, és a mérések azt mutatták, hogy a Smer megérkezett a 30 százalék környékére, miközben a HZDS csak zuhant. A szigorú gazdaságpolitikája miatt népszerűtlen, a belső feszültségektől kifulladó jobboldali koalíció vergődésének idején Fico végre megérkezett a hatalom kapujába.
Folytatás és fordulat
S valóban, a Smer a 2006-os választásokon a várakozásoknak megfelelően az első helyen futott be, megduplázva négy évvel korábbi eredményét. A pártnak azonban a hatpárti parlamentben koalíciós partnereket kellett keresnie. Két lehetőség mutatkozott - jobboldali koalíció a kereszténydemokratákkal és a magyarokkal, vagy pedig nacionalista koalíció a Slota-féle Szlovák Nemzeti Párttal és a meciaristák maradványaival. Fico, tanulva az 1998-as vegyes koalícióból, biztos kézzel vezette be pártját a második konstrukcióba, annak dacára is, hogy partnerei szalonképtelensége miatt jelentős nemzetközi ellenállásra számíthatott.
Az első Fico-kormány időszakát kettősség jellemezte: retorikai szinten a keménykedés, szakpolitikai szinten viszont inkább a kontinuitás. Miközben a Smer a ciklus során tovább konszolidálta pozícióját, nacionalista és szociális-populista megnyilvánulásaival kizsigerelve junior koalíciós partnereit, korábbi kritikái ellenére a gazdaságpolitikai fronton jelentős részben a Dzurinda-éra örökségét vitte tovább. A 2010-es választásokig Szlovákia javarészt az 1998 után kijelölt fejlődési pályán haladt tovább.
Csakhogy az egészen 2010 elejéig magabiztosnak tűnő Smer-győzelem végül nem valósult meg: a miniszterelnök-jelölt Iveta Radicová népszerűségének és a libertárius SaS berobbanásának köszönhetően Ficóékat egy új jobboldali koalíció válthatta. A Smer népszerűségének a nagyobb teret kapó korrupciós ügyek sem tettek jót, kivált annak fényében, hogy Fico notóriusan rosszban van a sajtóval.
A Radicová-kormány korai bukása (2011 őszén) azonban gyökeresen megváltoztatta a helyzetet: az egymás torkának eső jobb nemcsak visszapasszolta a labdát Ficónak, de kipattanó korrupciós ügyeik átirányították a figyelmet a Smer botrányairól a jobboldalra. A Smer a választási kampány során nem is méltatta ígéretekre a választókat: Fico 2010-es kampányfotója és néhány halovány frázis elégnek bizonyult ahhoz, hogy a párt 44 százalékos támogatottságot szerezve kényelmes többségű egypárti kormányt alakítson.
Jelen s jövő
Robert Fico már a kampány alatt imázst váltott. Az örök pragmatikus ezúttal mérsékelt politikusként tért vissza. A magyar- és egyéb kisebbségellenes kirohanásokat békés, nyugodt retorikára cserélte, megérezve a lakossági igényt a kiszámíthatóságra a krízis idején. A gazdasági válság jó ürügyet adott a Smernek arra is, hogy a szociális transzfereket alacsonyan szinten tartva szerkezeti átalakításokat hajtson végre a szlovák gazdaságban. Ezek végeredménye ma még nem látszik, de a Dzurinda-éra gazdaságpolitikája 2012-ben, csaknem másfél évtized után lezárult.
Fico sokakat meglepett, amikor elindult az idei elnökválasztáson. A szlovák elnök jogkörei gyengék, Fico pedig az eddigi legstabilabb szlovák kormány megkérdőjelezhetetlen autoritású vezetőjeként ment bele a kampányba. Pozsonyi híresztelések szerint ennek egészségi okai is lehetnek: a kormányfő két évtized folyamatos politikai harcai után átmenetileg ki akart lépni az arcvonalból. Akárhogy is, rossz döntésnek bizonyult; agresszív kampánya hatástalan maradt, és Andrej Kiska nagyvállalkozó meggyőző fölénnyel (60:40 arányban) legyőzte.
A vereség ellenére Robert Fico még mindig saját jövőjének ura. Ha úgy dönt, szeretne tovább haladni az eddigi útján, úgy a pártjában nincs olyan erő, ami meg tudná akadályozni. Népszerűsége ma is magas, legyőzője pedig nem jobboldaliként, hanem kívülállóként, a protestszavazókra építve bizonyult jobbnak nála. Kérdés azonban, hogy Ficónak mennyire van kedve az újabb politikai meccsekhez: ha valóban hátralépésnek szánta a köztársasági elnökséget, a következő években ennek más formáját is megtalálhatja.
A szlovák baloldal mindenesetre ma elképzelhetetlen Robert Fico nélkül, aki 1998 és 2004 között a szocialista és a meciarista szavazói rétegeket is meg tudta szólítani, majd pedig a saját képére formálta őket. Napjaink ficói baloldala még mindig nacionalista, és hajlik a szociális populizmusra. Mindamellett azonban a Smer nem dolgozik bombasztikus ígéretekkel, az elvárásokat alacsonyan tartja, és minden egyes választás után meglebegteti a jobboldallal kötendő koalíció lehetőségét. Ennyiben a Smer nem tart fenn egy antagonisztikus, megosztott politikai légkört. Ezért, miközben a jobboldalon Ficót sokan gyűlölik, és személye mémesedik, élcelődés tárgya, mégis ő az a pont, amely ma egyfajta kohéziót ad a szlovákiai politikai rendszernek.
