Ahhoz képest, hogy a közbeszédben mennyi szó esik a szélsőjobboldali-populista pártok várható erősödéséről a május végi EP-választásokon, az Európai Bizottság élére pályázó csúcsjelöltek szerdai vitáján keveset beszéltek a témáról. A populista tábor egyik fontos alakjának számító magyar miniszterelnök nevét például az est moderátora említette először, az utolsó kérdésben.
A csúcsjelöltek azért kérdés nélkül is többször utaltak Orbánra. Az EU világpolitikai szerepvállalásának taglalásakor a szocialista Frans Timmermans azt mondta, ha egységet tud mutatni, az EU van olyan erős, mint az USA vagy Kína, de „ez úgy nem fog menni, hogy egyes vezetők Putyin legjobb barátai, és Trump elé járulnak audienciára.”
| ||
Nico Cué, az Európai Baloldal jelöltje csak „fasisztákként” emlegette az olasz és a magyar kormánypártokat, a zöld Ska Keller pedig a Néppárt Orbán-problémájáról beszélt. A vita utáni sajtótájékoztatón a néppárti jelölt, Manfred Weber nem adott egyértelmű választ arra a kérdésre, van-e helye a Fidesznek az EPP-ben, és arra sem akart reagálni, hogy Orbán alkalmatlannak nevezte az Európai Bizottság vezetésére.
It’s climate change, stupid
A jelöltek kommunikációs teljesítménye alapján egyértelműen Timmermanst nevezném az este győztesének. A holland politikus jóval szenvedélyesebben beszélt, mint vitapartnerei, és Weberrel ellentétben anélkül tűzdelte tele mondandóját könnyen megragadó félmondatokkal – „a brit politika mára olyan lett, mint a Trónok harca szteroidokon” - , hogy közben úgy tűnt volna, mintha papírról olvasná az egészet.
| ||
Weber továbbra is hozta kompromisszumkereső, békülékeny, centrista, arcélét, lényegében csak a szabadkereskedelmi egyezmények témájában ment neki a baloldalnak, egyebekben a nacionalistákat és a populistákat nevezte az európai projekt fő veszélyeztetőinek, ami miatt a konzervatívoktól érkező Jan Zahradillal került gyakori vitába. Weber javára írandó, hogy több konkrét intézményi reformot is megnevezett – egyhangú szavazás eltörlése adózási és külpolitikai kérdésekben, jogállamisági mechanizmus az uniós kifizetéseknél -, és talán az a tény is pártcsaládjának erejét mutatta, hogy a legtöbbször őt támadták a többiek.
Weber és Timmermans mellett a liberális Margrethe Vestager lehet az a csúcsjelölt, aki eséllyel pályázhat a bizottsági elnöki székre. Ő azonban látszólag kevésbé kapcsolt még kampányüzemmódba, gyakran túlságosan belement a gazdaságpolitikai kérdések részleteibe, egy alkalommal pedig a neki jutó idő lejárta előtt 20 másodperccel befejezte a válaszát, mert a moderátorok testbeszédéből arra következtetett, hogy meg kéne állnia. Vestager visszafogottságát persze magyarázhatja, hogy a liberális ALDE eleve nem támogatja a csúcsjelölti rendszert, ő pedig több megszólalásában is arra utalt, hogy az elnöki poszt helyett versenyjogi biztos is szívesen maradna.
| ||
Érdekesség, hogy a Magyarországon mindent uraló migráció kérdésében – talán Zahradilt leszámítva - nem volt túl nagy különbség a jelöltek között: mindenki a biztonság és a humanitárius szolidaritás együttes fontosságát hangoztatta. A klímaváltozás témájánál ellenben a vita többi részéhez képest már-már egymásnak estek a felek, a legtöbben itt Manfred Webert támadták azzal, hogy bár szavakban a Néppárt is küzd a klímavédelemért, a gyakorlatban valahogy mindig fontosabbak lesznek a gazdasági érdekek.
Formálódó szövetségek?
Valamelyest persze az egész vitát beárnyékolta az a kellemetlen kérdés, hogy vajon tényleg az itt bemutatkozó hat politikus közül lesz-e majd valaki az Európai Bizottság következő elnöke. Az elmúlt hetekben erősödő brüsszeli pletykák szerint a francia néppárti Michel Barnier-nak is jó esélye lehet, talán Orbán is az ő „árnyékjelöltsége” miatt mert ilyen látványosan szembehelyezkedni Weberrel.
Mi ez a bizonytalanság a jelöltekkel? A csúcsjelölti (Spitzenkandidat) rendszert 2014-ben használták először, és bár a Parlament szereti hangsúlyozni, hogy az alapszerződésből következik, ez közel sem egyértelmű. Az Európai Bizottság elnökét a kormány- és államfőkből álló Európai Tanács jelöli, majd a Parlament választja meg. A szerződés a jelölésről csak annyit mond, hogy a Tanácsnak figyelembe kell vennie az európai választások eredményét.
Az EP nagyobb politikai csoportjai - kihasználva, hogy a végső szó mégiscsak az övék – 2014-ben arról állapodtak meg, hogy csak olyan jelöltet fogadnak el, aki csúcsjelöltként indult, és akinek a pártcsaládja EU-szinten a legtöbb szavazatot szerezte. Ez akkor Jean-Claude Juncker lett. Az idei választás előtt az EP már csak arra tett ígéretet, hogy mindenképpen csúcsjelöltből lesz a Bizottság következő elnöke; azaz nem automatikusan a legerősebb frakció jelöltje lesz a befutó, hanem az, aki a legszélesebb többséget tudja maga mögött összehozni a Parlamentben.
| ||
Ezért is kardinális kérdés, hogy a választás után összeülő új Parlamentben milyen frakciók alakulnak, és azok hogyan tudnak együttműködni. A tegnapi vita alapján Weber valószínűleg továbbra is néppárti-szocialista-liberális nagykoalícióra számít. Timmermans azonban a klímavédelem területén a Néppártot bírálta, a zöldeket és a Baloldalt dicsérte, egy ponton egyenesen „Ciprasztól Macronig” ívelő koalícióról beszélt. Hogy tényleg megpróbálja-e összehozni, vagy csak a kampányban akarta ezzel is megkülönböztetni magát Webertől, május 26. után kiderül.
