Európa képtelen egységesen és fegyelmezetten szavazni. Mentsége, hogy a sorrendben nyolcadik európai parlamenti választásokat 2014 májusában is külön-külön rendezték az egyes tagállamokban: az európai polgárok egyelőre nem tudnak egyenesen az európai pártcsaládokra és az Európai Bizottság elnöki posztjáért versengő csúcspolitikusokra voksolni. Márpedig így az eredményeket leginkább a nemzetenként eltérő történeti-kulturális hagyomány és az aktuális belpolitikai kontextus határozza meg. No meg mindinkább Európa nagy kérdései - csakhogy az európai egységfolyamatot is leginkább sajátos nemzeti szemüvegen keresztül nézik és értelmezik a tisztelt választók. Talán ezért tűnt jó kampányötletnek még a szociáldemokrata és européer Martin Schulz számára is, hogy plakáton hívja fel otthoni közönsége figyelmét: ő az egyetlen német Spitzenkandidat. Amire vetélytársa, a liberális Guy Verhofstadt azzal vágott vissza, hogy a németek a lehető legjobb európai bizottsági elnököt érdemlik meg - függetlenül az illető származásától.
Nemzeti frontok
A fránya nemzeti sajátosságokkal magyarázható, hogy az Egyesült Királyságban az Európai Uniótól elszakadást hirdető UKIP végzett az első helyen, Franciaországban az idegenellenes, radikális jobboldali Nemzeti Front győzött, míg Görögországban a demokratikus szocializmus talaján álló Syriza. Ezek a pártok nincsenek jóban egymással, és az Európai Parlamentben különböző politikai csoportokba tartanak. Pontosabban: pillanatnyilag elképzelhető, hogy a Szlovák Nemzeti Párt kiesése következtében a Front National és a Hollandiában végül harmadik helyen végzett, hasonló ideológiai nézeteket valló Szabadságpárt nem tud összetoborozni a frakcióalakításhoz elegendő számú partnerszervezetet legalább hét tagállamból, még ha a másik feltételnek, a huszonöt fős minimumlétszámnak meg is felelnének. Németországban viszont, ahonnan a 751 tagú Európai Parlamentbe 96-an érkeznek, az európai eszme rendíthetetlen támogatói, a két kormányzó párt, a nagykoalícióba tömörült CDU és a most még meg is izmosodott SPD vitték a prímet (miközben egy echte náci is bekerült egyszázaléknyi szavazattal). Könnyű nekik, mondhatnánk, de a gazdasági válságtól sújtott déli tagállamok közül Spanyolországban és Portugáliában is az évtizedek óta domináns jobbközép és balközép politikai formációk végeztek az élen - nem mellékesen a Magyarországról készült európai parlamenti jelentés rapportőre, Rui Tavares, Livre nevű új pártjával csak 2,18 százalékot szerzett, és nem jutott brüsszeli-strasbourgi mandátumhoz. Megint más a képlet Olaszországban: a kormányzó baloldali Demokrata Párt jelentős fölénnyel győzött, de a populista Öt Csillag Mozgalom húsz friss képviselőjéről még azt sem lehet tudni, hogy csatlakoznak-e egységesen valamelyik pártfrakcióhoz. Folytassuk? Dániában győztek az euroszkeptikusok. Hollandiában viszont a liberális D'66 tört az élre, akárcsak Csehországban az ANO, amelyet nemrég fogadott be az ALDE, az európai liberális família - és még négy másik tagállamban (Belgium, Észtország, Finnország, Litvánia) nyertek a nálunk gyakran lesajnált liberális középpártok. Igaz, az Egyesült Királyságban a liberális demokraták mindössze egyetlen mandátumot szereztek meg újra, amit Catherine Bearder hozott el Délkelet-Angliából, miközben kiesett a parlamentből Sir Graham Watson, az európai liberálisok pártjának elnöke és Andrew Duff, az európai alkotmányozás legfőbb szaktekintélye. Hogy Magyarországon mi történt, azt most hagyjuk. Maradjunk annyiban, hogy a nyomasztó kormánypárti fölény következtében egy tucatnyi magyar állítólag a rezsicsökkentés védelmében megy háborúzni az Európai Parlamentbe, amit ha valóban megcselekednének, kategorizálhatatlan retorikájuk még a legtapasztaltabb politikai elemzőt is összezavarná.
Az euroszkeptikus-populista pártok előretörése a pártverseny nehezen áttekinthető kavalkádja ellenére nyilvánvaló. Megerősödésük még az Európai Unió dezintegrációjának rémképét is előrevetítheti, különösen akkor, ha az európai politikai színtéren elért sikereik begyűrűznének a nemzeti pártpolitikai arénába, európaizálva, pontosabban tovább antieurópaizálva a belpolitikát. A veszély természetesen Angliában a legkomolyabb: miután szeptember 18-án Skócia dönt függetlenségéről, kérdés, kik költöznek jövőre a Westminsterbe, és lesz-e népszavazás az Egyesült Királyság (vagy utódállama) uniós tagságáról. Máshol szerencsére nem ilyen drámai a helyzet. Az euroszkeptikusok ugyan tartósan megvetették lábukat az európai politikai színpadon, de erős kisebbségben maradtak, ráadásul nincs egységes európai mozgalmuk, nincs ideológiailag homogén európai radikális jobboldal. Nemcsak eltérő, kemény vagy puha euroszkepticizmusuk sodorja különböző politikai csoportokba képviselőiket, hanem a rasszizmus skáláján elfoglalt pozíciójuk is: Nigel Farage UKIP-vezér romániai bevándorlókkal szembeni grimaszai és a görög Arany Hajnal fajvédő jelszavai között meglehetősen nagy a távolság.
Juncker frontjai
Bezzeg a mainstream pártok! 'k aztán igazi egységbe tömörülnek! Itt van mindjárt az európai szocialisták pártja, amelynek egyik tagszervezete, az ellenzéki brit Munkáspárt nem támogatja a pártcsalád jelöltjét, Schulzot az Európai Bizottság elnöki posztjára. Ennél is kacifántosabb Orbán Viktor viselkedése - bár ezen már senki sincs meglepődve. A magyar miniszterelnök még a választások napja előtt közölte egy interjúban, hogy elképzelhetetlennek tartja az Európai Néppárt hivatalos jelöltjének, Jean-Claude Junckernek a megválasztását (és egyébként is baja van a luxemburgiakkal: minden bizonnyal Viviane Redingre gondolt, aki a magyar ügyben többször konfliktusba keveredett a Fidesz-kormányzattal). Vegyük komolyan álláspontját: mi várható az újabb front megnyitásától?
Az egyik küzdőtér az Európai Tanács, amelynek állam- és kormányfő tagjai huszonnyolc ország képviseletében, informális találkozón vitatják meg kedden, május 27-én, kit szeretnének Barroso utódaként az európai parlamenti képviselőknek javasolni. Elvileg megtehetik, hogy előhúznak a kalapból egy új nevet, és közlik: nem veszik komolyan a pártcsaládok jelöltjeinek versenyét, a tévévitákat és egyéni kampányaikat. Valószínűleg van még Orbánon kívül is olyan politikus a testületben, aki nem szeretné se Junckert, se Schulzot: állítólag a konzervatív brit kormányfő, David Cameron és a másik holland liberális párt, a VVD elnöke, Mark Rutte miniszterelnök tartozik ebbe a csoportba. Csakhogy egyikük sem tagja az Európai Néppártnak. Vagyis ha az Európai Tanácsban a pártkötődést tekintve többségben lévő Angela Merkel és társai nem hátrálnak ki valamiért Juncker mögül, és az európai parlamenti választások eredményére hivatkoznak, ahogy a Lisszaboni szerződés is fogalmaz, akkor a mintegy 25 fős néppárti választási győzelmet aligha lehet megkérdőjelezni. Igaz, az első helyezés nem jelent többséget: most úgy tűnik, hogy a liberálisokkal és a toryk vezette Európai Konzervatívok és Reformerek csoportjával sem jönne össze a jogszabályalkotáshoz szükséges mandátumarány. A jelek a szociáldemokratákkal kötendő európai parlamenti kvázi-nagykoalíció irányába mutatnak, néppárti európai bizottsági elnökkel, hiszen Schulz még kevésbé tudná összehozni a baloldalon a többséget. Ebben az esetben az Európai Tanács szocialista-szociáldemokrata miniszterelnökei sem ágálnának Junckerrel szemben.
Nézzük a második frontot! Mi történne akkor, ha Orbán és állítólagos szövetségesei mégis megakadályoznák Juncker jelölését az Európai Tanácsban, és a testület egy másik európai vezetőt ajánlana az európai parlamenti képviselők figyelmébe? Kitörne a botrány. Az Európai Parlament összezárná a sorait, és a mainstream európai pártok végre sosem látott európai egységbe forrva vernék vissza a tagállamok akcióját. Vagy mégsem? Egy idő után kompromisszumra törekedve elfogadnának egy másik néppárti politikust? Nem tudjuk. Mindenesetre Juncker a kampányban azzal érvelt teljes joggal, hogy őt az Európai Néppárt kongresszusán választották meg a tagszervezetek küldöttei Michel Barnier-val, az Európai Bizottság francia tagjával szemben. A Fidesz akkor Barnier-t támogatta.
És mi lesz, ha Junckert jelöli az Európai Tanács, nincsen nagykoalíció a szociáldemokratákkal, viszont mégis sikerül összehozni a többséget: a néppárti frakció és szövetségeseik támogatásával az európai parlamenti szavazás nyomán a volt luxemburgi miniszterelnök az Európai Bizottság elnökévé válhatna, amihez feltétlenül szükség lenne a fideszesek tizenkét szavazatára is? Ha Orbán hajthatatlan marad, és nem adja áldását a döntéshez, aminek hatására Pelczné Gáll Ildikó meg a többiek megmakacsolják magukat a néppárti képviselőcsoportban, akkor kizárják a Fideszt az Európai Néppártból, vagy maguktól átülnek a toryk és lengyel barátaik, a Jog és Igazságosság irányította politikai csoportba? Vagy Orbán enged, és cserébe a Néppárt ígéretet csal ki Junckertől, hogy nem lesz európai bizottsági fellépés a magyar kormányzattal szemben, amennyiben újabb ciklusát ott folytatja, ahol az előzőt abbahagyta?
Mielőtt belebonyolódnánk az összeesküvés-elméletekbe, annyit állapítsunk meg: izgalmas hetek jönnek az európai politikában. Egy biztos: most már Jean-Claude Juncker is pontosan tudja, mit várhat Orbán Viktortól.
(A szerző a Magyarországi Európa Társaság elnöke)
