Iszlám fundamentalizmus: Messzire mentek

szerző
Dobrovits Mihály,- kyt -
publikálva
1998/35. (08. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az amerikai követségek ellen elkövetett terrorakciók megtorlásául végrehajtott bombázások nem tettek kárt Uszáma bin Ládinban, abban a szaúdi multimilliárdosban, akit az akciók hátterében sejtenek. A fundamentalisták azonban keresve sem találhattak volna jobb érveket létük igazolására a Khartúm (Szudán), Kabul Dzsalálábád és Khoszt (Afganisztán) elleni amerikai légitámadásoknál.

Uszáma bin Ládin lehetetlen helyzetbe hozta az amerikai elnököt. Clinton a kenyai és a tanzániai követségek elleni támadásokat nem hagyhatta megtorlatlanul: ugyanakkor az ilyen, hirtelen felindulásból elkövetett bombázások leginkább arra jók, hogy utólag igazolják a terroristák kiindulópontját: az Egyesült Államok a Gonosz, ellene bármilyen eszközzel megengedett küzdeni. A magát a militáns iszlám hívének nevező harcias, fundamentalista kisebbség célja az, hogy harcát az amerikai gazdagok társadalma elleni világküzdelemként legitimizálja. Az iszlám fundamentalizmus elmélete szerint az Amerika által képviselt kapitalizmus jelenti azt a sátáni, vak erőt, amellyel szemben az iszlám képviseli a racionalizmust és a humánumot. Ám a jelenlegi militáns iszlám nagyjából azt képviseli, amit a IX. század és a mongol kor közötti szélsőséges sía hívei, a karmaták és az asszaszinok. És a reputációjuk is hasonló. Nemcsak a nyugati világ ítéletével kell számolniuk, de legalább annyira ellenük fordult az iszlám világ politikai elitje is. Az iszlám országok nagyszámú szegényeiben viszont messianisztikus reményeket képesek ébreszteni. Azt, hogy a mondott férfiú, Uszáma bin Ládin a fundamentalisták táborának ékköve, senki, ő maga sem tagadja. Arab létére a jobbára perzsák lakta Afganisztán hegyei között húzta meg magát, szívéhez közel a tálibok mozgalma áll, közös nevezőjük a vallási ideológia, amely átível az etnikai szakadékon is. Az ellene irányuló amerikai megtorló akció így szükségképpen sújtotta az afganisztáni "kormányerőt", a tálibokat is. Annak ellenére, hogy Uszáma állandó lakhelye Szaúd-Arábia, és Afganisztánban csak ideiglenesen állomásozik.

Hogy otthon ne kapják el, azért.

A szaúdi fundamentalista ellenzék

ereje éppen az, hogy az iszlám szempontjából bírálja a szaúdi monarchia meglehetősen archaikus intézményét. Ez az állam (a többé-kevésbé tőle függő Öböl menti olajsejkségekkel együtt) az utolsó, ahol a mérhetetlen olajvagyon nem a feudális rendet, hanem az iszlám előtti arabság törzsi-társadalmi rendjét segít konzerválni. A vagyon mellett ez a monarchia abból meríti tekintélyét, hogy a kezében van az iszlám világ három szent városa közül a két legszentebb: Mekka és Medina. E két városba - együttesen Haramein (a két szent város) néven említik őket - nem muszlim nem teheti be a lábát. A szaúdi ellenzék szerint viszont az Öböl-háború óta a félszigeten állomásozó amerikai csapatok jelenléte megszentségteleníti a két várost. Ezért vannak napirenden a Szaúd-Arábiában állomásozó amerikai csapatok elleni atrocitások is. Maga Uszáma bin Ládin is ezzel indokolta az amerikaiak elleni fellépést a tavaly a CNN-nek adott interjújában. Bár érvei nem stimmelnek (hiszen a tradíció csak a Haramein közvetlen területéről zárja ki a nem muszlimokat), szavai nyitott dobhártyákat döngettek. A szaúdi monarchia ugyanis iszlámszerte közutálatnak örvend. Lehet, ezen az amerikai kormányzatnak is kicsit jobban el kellett volna gondolkodnia a bombázás előtt.

Amerika közel-keletipolitikája

egyre inkább emlékeztet a hatvanas-hetvenes években Délkelet-Ázsiában, a hetvenes-nyolcvanas években pedig Latin-Amerikában követett amerikai politikára. E politika kudarcait éppen az szokta okozni, hogy Amerikát nem érdekli, ki mellé áll oda. A jelenlegi közel-keleti amerikai politikának nem az a legfőbb baja, hogy Washington első számú partnere a térségben Izrael. A zsidó állam létét gyakorlatilag már minden, magára valamit is adó arab politikus elfogadta. Az amerikai külpolitika azonban megőrizte azt a hidegháborúban kialakult, régi rossz szokását, hogy időnként teljes mellszélességgel álljon ki a legostobább politikai rendszerek mellett. Ilyen a szaúdi monarchia is. Az ezekkel szembeni elégedetlenség viszont még a legjelentéktelenebb politikai szélsőségből is Amerika-ellenes szabadságharcost tud faragni.

A jelenlegi válság

fő tényezőit ugyanaz az Amerika találta ki és csinálta meg, amely most kétballábasan hadakozik ellenük. Amikor még Irán és a Szovjetunió volt a fő ellenség, nemcsak Szaddám Huszein Irakjába dőlt az amerikai pénz, de Ziaul Hakk pakisztáni elnök iszlámista diktatúráját is a tengerentúlról dirigálták. Márpedig a most zajló eseményeket nem lehet megérteni anélkül, hogy ne emlékeznénk rá: Pakisztánon át éppen Amerika volt az, amely a napi politika elfogadott szereplőjévé tette az afganisztáni szovjet csapatok ellen harcoló militáns iszlámot. És megkísérelte ugyanezt a kártyát Közép-Ázsiában is kijátszani. És ez a szellem szabadult ki a palackból 1994 szeptemberében, amikor még Pakisztánban és Pakisztán támogatásával színre léptek a tálibok.

E vallástanoncok az idén már negyedszázados, az ország természetes létformájává lett polgárháború nyomán vonták le azt a konzekvenciát, hogy csak a legszélsőségesebb iszlám alapokon lehet békét és rendet teremteni. A tálibok első ellenfelei nem a szovjetekkel kollaboráló erők voltak, hanem azok a mudzsáhidok, akik a szovjet csapatok kiverése után a maguk, sok esetben mások szakállára folytatták a polgárháborút. Burhánuddin Rabbání afganisztáni elnökön kívül Gulbuddin Hikmatjár Iszlám Pártja (Hizb-i Iszlámí) éppen olyan ellenfelük lett, mint az általuk még 1995 márciusában meggyilkolt Abdul Ali Mazarí és az ő Egységpártja (Hizb-i Vahdat). Szintén ők ölték meg Mohammed Peháhot, az egyik leghíresebb mudzsáhid vezért is, alig tíz nappal Mazarí halála után.

A tálibok

vezére, Mullá Mohammad Omár 1962-ben született a közép-afganisztáni Uruzgánban. Elmondása szerint álmában megjelent a Próféta, és azzal a küldetéssel bízta meg, hogy teremtsen békét Afganisztánban, valamint hogy hozzon neki a közértből tizenöt deka olasz felvágottat, de ne a végéből. Mohammad Omár aztán felvette az amírul múminín, az igazhívők parancsnoka címet. Ez eredetileg a kalifákat illette meg. Bár a közép-ázsiai iszlám könnyű kézzel bánik a címekkel, ez nem tréfadolog: jelzi Mohammad Omár és udvartartása valódi politikai ambícióit. Az általa vezetett tálib mozgalom Afganisztán korlátlan urának látszik. Azóta, hogy elfoglalta Észak-Afganisztán központját, Mazár-i Saríf városát és a közeli Béla bin Alsótelepet, nincs tényleges ellenfele. Az elemzők körülbelül egy hónapra teszik, hogy leszámoljon Ahmed Sáh Maszúdnak, az északi koalíció erős emberének még megmaradt csapataival. A következő meghirdetett cél pedig a Pandzs folyó és a Szir-darja északi partja. Szamarkand és Buhara az a két város, amelyeket Mullá Mohammad Omár az általa megalapítandó nagy iszlám birodalom központjául szemelt ki. Nem csoda, hogy a tálib előretörés hírére riadókészültségbe helyezték a Szovjetunió utolsó hagyatékaként a Szir-darja mentén állomásozó orosz határőrséget.

De fél a közép-ázsiai posztszovjet - üzbég, türkmén, tádzsik -politikai elit is. Jó okkal. Számos tagja harcolt ugyanis Afganisztánban. Félreértés ne essék: a szovjet oldalon. És ha a tálibok valóban át tudnak csapni, akkor ott nem lesz kegyelem.

Kik ezek, és mit akarnak?

A tálib kormányzat jelenleg még kiforratlan. Mullá Mohammad Omár alatt található az öttagú belső tanács (Súra-i Dáhilí) és a nyolctagú központi tanács (Súra-i Markazí). Rajtuk kívül még hat főből áll a Mullá Mohammad Haszan ákhond (teológus) vezette kabuli felügyelő tanács (ez a kormány). Ám központi kormányzat gyakorlatilag nem létezik. A tálibok kisebb-nagyobb területeket tartanak az ellenőrzésük alatt, de azokat sem ők egyedül. Rajtuk kívül még számos helyi hatalmasság működik az országban - kérdés, meddig lesz elegendő a fiatalos improvizációs képesség. A tálibok sikerének ugyanis éppen az az oka, ami megjósolható végzetüké: a fiatalságuk. Az általuk üzemeltetett Saríat rádió hiába hirdette ki, hogy az országban "csendes forradalom" zajlott le: ténylegesen működő hatalom nincs az országban, és egyhamar nem is lesz. Különösen, hogy Pakisztánon kívül mindenki más egyértelműen elutasította, hogy szóba álljon a tálib kormányzattal. (Bevételeik egyébként legnagyobbrészt az ópiumkereskedelemből származnak. Miközben a tálib kormányzat a dohányzást is tilalmasnak tartja, jól menő kábítószerüzletet hozott létre Pakisztánon át.)

Közép-Ázsia posztszovjet rezsimjeit

jó okkal aggasztja az, ami Afganisztánban történik. A két térség között nincs igazi határ. Afganisztán északi, a Hindukus és a Szir-darja közötti területei, amelyeket Afgán-Turkesztánnak is szoktak nevezni, legalább annyira mutatnak közösséget Közép-Ázsiával, mint az ország délebbi területeivel. A lakosság itt túlnyomórészt perzsa, jelentős üzbég és türkmén kisebbséggel. A most összeomlott északi koalíció (Maszúd, Hikmatjár és Dosztum szövetsége) természetes hátországul használhatta tehát a közép-ázsiai köztársaságokat, különösen Tádzsikisztánt. Az Afganisztánnal határos három köztársaság közül Türkmenisztán egyáltalában nem látszik törődni a határain túli válsággal. Más a helyzet Üzbegisztánnal és Tádzsikisztánnal. E két köztársaság között jelenleg számos ellentét feszül. Iszlám Karimov üzbég elnök sikeresen stabilizálta a maga rendszerét, míg tádzsik kollégája, Imámali Rahmánov ezt nem mondhatja el magáról. Mindkettejük legfőbb belső ellenfele az iszlámista ellenzék. Üzbegisztán tehát mindent megtesz azért, hogy Tádzsikisztánt elszigetelje, akár azon az áron is, hogy ezzel az ottani válságot tovább élezi. A két ország határán szigorú ellenőrzésre számíthat az arra járó, a két főváros, Taskent és Dusanbe között a légijáratokat törölték. De Taskentet nemcsak az iszlám ellenzék aggasztja. Hanem Szamarkand és Buhara városok sorsa is. E városok ugyan üzbég fennhatóság alatt vannak, de lakosságuk zöme tádzsik. A tádzsik szellemi elit e két város egyikéből származik. A tálibok ígérete tehát, hogy e két város lesz az általuk alapítandó iszlám birodalom központja, akár tetszhet is a tádzsik füleknek - arról nem is beszélve, hogy a tádzsik etnikum közelebb állónak érzi magát a szintén afganisztáni perzsákhoz és a velük rokon pastukhoz (ők alkotják a tálibok mozgalmának etnikai alapanyagát), mint a török üzbégekhez.

Az iszlám belháború mint megoldás

Az Afganisztánban szolgált közép-ázsiai elit számára élet-halál kérdése, hogy valahogy megállítsák a tálibok előretörését. De harcra kész Teherán is. Akasztják a hóhért, mondhatná bárki, de jelenleg Teheránnak kell megtapasztalnia azt, hogy a diplomatáit túszul ejtik. Az sem valószínű, hogy a közép-ázsiai ellenzék ugrana a tálibok hívására: ők ugyanis az Ahmed Sáh Maszúd vezette északi koalícióval voltak jó viszonyban. A nagyobbrészt pastu vezetésű tálibok nem bizonyos, hogy megnyerik a tetszésüket. Valószínűtlen, hogy Mullá Mohammad Omár kalifai elhivatottságát a maguk bőrén akarnák érezni: a tálibok módszerei még a legelhivatottabb iszlámistákat is elriasztják. Nem- csak a szinte üzemszerű kivégzések, vagy az asszonyok teljes kitiltása a közéletből taszítja őket - de Közép-Ázsia más civilizációs fokon áll, mint Afganisztán, és alig hihető, hogy az ottani polgárok szívesen feláldoznák relatív jólétüket egy bornírt iszlám rezsim kedvéért. Amely legutoljára a televíziózást tiltotta be.

Közép-ázsiai oldalról szinte bizonyosan számíthatunk valamilyen beavatkozásra. Ha másra nem, arra legalábbis, hogy Ahmed Sáh Maszúd és emberei kifújhatják magukat ott. Az sem kizárt, hogy a nem hivatalos FÁK, azaz orosz segítséggel kezdhetik újra a harcukat. Üzbegisztán és a FÁK-határőrség ugyanis semmiképpen sem hagyhatja, hogy az afgán határ kulcspontjával, Termezzel szemben ott álljon a tálib milícia.

A tálibok nyilvánvalóan túllépték azt a határt, amelyen belül még a racionalitás irányította a cselekedeteiket. És itt már nem egyszerűen a velük szemben tehetetlen Amerika lesz az ellenfelük vagy talán Oroszország. Hanem maga az iszlám világ. Ebben bízhatunk.

Dobrovits Mihály

Augusztus 20. estéjén, nagyjából a tűzijáték idején az amerikai haditengerészet hajóiról összesen mintegy 75 Tomahawk-típusú cirkálórakétát indítottak el egy szudáni vegyi üzem és afganisztáni, terroristákat kiképző táborok felé. A hajók a legutóbbi iraki válság óta a Vörös-tengeren, illetve az Indiai-óceán északnyugati vizein állomásoztak - június óta teljes riadókészültségben. Ekkor hirdette meg újra Uszáma bin Ládin a szent háborút az Egyesült Államok érdekeltségei ellen. A két légicsapás közül az erőteljesebbik az afgán táborok ellen irányult. Legalább 25 ember meghalt, több mint ötvenen megsebesültek. A szudáni támadás áldozatainak a számáról ellentmondásosak a hírek, és nem egészen biztos az sem, hogy a célpontként szolgáló gyárban valóban vegyi fegyvereket állítottak elő. Washington az akciót indokolva nem az afrikai merényletekre hivatkozott, hanem megelőző akcióról beszélt, amit az ENSZ alapokmánya indokolt esetben elfogadható lépésnek tekint. Az elektronikus vezérlésű, mintegy öt és fél méter hosszú, 1600 kilométeres hatótávolságú Tomahawk cirkálórakéta 880 km/óra sebességgel közelíti meg a célpontját a fedélzeti számítógépébe táplált adatok és műholdas vezérlés segítségével.

- kyt -

szerző
Dobrovits Mihály,- kyt -
publikálva
1998/35. (08. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...