Orosz tőzsde- és egyéb bukták: Medve, pénz, dominó

szerző
Vígh Zoltán
publikálva
1998/35. (08. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A harmadik veszedelem

Az orosz fővárosban 1812 óta nem voltak ekkora pánikban a külföldiek: Napóleon és a Grande Armée rendezetlen visszavonulása mérhető csak a hazaigyekvő nyugati befektetési szakemberek és bankárok áradatához. Nyomukban nem partizánok és hetyke kozákok vágtatnak, hanem küldöncök a nyomasztó tőzsdei hírekkel. A legtöbb partnercég már elküldte a moszkvai irodájába a faxot: "Kulcsot leadni. Jegyet haza (csak odafelé) megvenni. Munkatársaknak másik nyelvet tanulni."

Furcsa ez a mostani oroszországi krízis. Hiányoznak mindazok a jellegzetességek, amelyek történelmileg s törvényszerűen asszociálódnak minden zavaros időszakhoz. Nincs éhséglázadás, a muzsik nem kapott fejszére, lánckerék se tapossa a moszkvai flasztert, százezres tömeg sem vonul ikonokkal s zászlókkal a Kreml elé. A kommunisták a parlamentben ajánlást fogalmaznak az elnöknek: no, monnyon már le.

Egyelőre még az orosz újgazdagok luxusdácsáira sem repült vörös kakas. Nyugi van, mi több, unalom.

Sorbanállást legfeljebb a valutaváltó bódéknál lehet látni. Ha már helyi mértékkel sornak lehet nevezni öt-hat állampolgárt, hiszen aki látta egyszer az igazi, kilométeres sorállást (vö.: ócseregy) a GUM Áruházban 1984 táján, amikor vasaló (vasaló!) került a pultra, az figyelemre sem méltat ilyen mikrojelenségeket.

De az egész világ úgy tudja, hogy mély, apokaliptikus válság van: Oroszország napokon, heteken belül még jobban megborulhat, és az általa keltett dominóeffektus globális recesszióval fenyeget. Megvan a hazai fogyasztásra szánt soros áldozat/bűnbak is: Orbán Viktor kortársa, a kis híján 36 esztendős Szergej Kirijenko megfosztatott az elnök akaratából és megbízásából kapott hivatalától. Nagy kár érte.

Elment. Na és?

Amikor a bajok elkezdődtek (vagyis tavaly az év vége felé) Csernomirgyin akkori (meg mostani) miniszterelnök aforisztikus kijelentéssel örvendeztette meg a kremlinológusokat: "Mindig a legjobbat akarjuk, de mindig ugyanazt a semmit érjük el." Csakhogy a fontos mutatók tekintetében Oroszországnak sikerült leküzdenie magát az 1996-os tavaszi szintre, amikor a kommunisták elnökválasztási esélyei kergették rémületbe a nyugati pénzembereket és politikusokat. Viktor Csernomirgyin és a jegybank vezetése később persze jól kihasználta Jelcin újraválasztását: letörték az inflációt, és végrehajtották a pénzreformot. De soha nem tudták egyensúlyba hozni az állami költségvetést: az adók nem folytak be, a közalkalmazottak bérei elmaradtak, s mivel a monetáris restrikció (az IMF sámánjainak kedvenc ráolvasása) korlátozta a pénzverde működését is, az egész nemfizetési lánc folyamatosan ismétlődött.

Szergej Kirijenkónak kellett volna friss ifjúi energiával megtörnie ezt a reménytelen körforgást.

A krónikus államháztartási zavarok mellé aztán beütött a kettes számú sorscsapás: a világpiacon zuhanni kezdtek az olajárak. A veszteség katasztrofális méreteit érzékelteti, hogy egyik évről a másikra szinte elolvadt a 30 milliárd dolláros külkereskedelmi többlet, amelyet Oroszország hagyományosan nyersanyagkivitellel ért el. (Ennek ellenére a mostani válságos helyzetben is az olajcégek megsarcolásával kezdték el növelni az adóbevételeket.)

pedig a feltörekvő piacok Ázsiában kezdődött pénzügyi válsága lett, ami nem kerülte el az orosz sztyeppéket sem. A nyugati befektetők pillanatok alatt kivonták pénzeiket a fenyegetett országokból, és nem törődtek azzal, mit bizonygat a helyi kormányzat. Hiába kezdte el a Kirijenkó-kormány példátlan szívóssággal gyűjteni az adókat, hiába állította össze a megszorító intézkedések csomagját, a szőrösszívű pénzemberek nem várták meg az első biztató eredményeket. Talán azért, mert tovább olvasták a költségvetési tájékoztatót, mint az IMF szakértői, így látták, hogy a következő néhány hónapban az orosz államnak 10 milliárd dolláros belső adósságot kellene törlesztenie. (Adódik a kérdés: honnan? Adódik a válasz: sehonnan.) És ahogy a válság nem enyhült az IMF több mint 22 milliárd dolláros hitelének megítélésétől sem, már tudni lehetett, hogy a rubel sem kerülheti el sorsát, azaz a leértékelést. (Különösen miután a Financial Times címlapján Soros György is javallotta -tisztán az Oroszország iránti baráti érzésekből, megfejelve egy újabb 50 milliárd dolláros segélycsomag tervével.)

A leértékelést végül Kirijenko sem nevezte nevén. A hivatalos szóhasználatban "az átváltási folyosó kiszélesítése" szerepel, de ez sem csökkenthette Borisz Jelcin dühét, aki néhány órával előbb még megesküdött a kazanyi Szűz Mária csodatevő ikonjára, hogy minden eszközzel megvédi a nemzet valutáját. Bár az első ijedelem után a bankok nem használták ki a majd harminc százalékkal magasabb árfolyamokat, a gazdasági fellendülés emblémájának szánt stabil rubel már nem volt a régi. A moszkvai tőzsdén egyidejűleg oly mélyre zuhantak az árak, hogy minden üzletkötés értelmetlenné vált.

A miniszterelnök-váltás semmit sem old meg a káoszhalmazból. Mint ahogy az sem vezet ki a válságból, ha nyugati szakértők azt tanácsolják a Kremlnek, hozza már létre az igazi (az adókat keményen beseprő) orosz államot, amely képes működtetni a piacgazdaságot. Orosz földön ugyanis éppen az az évezredes gond, hogy mindig is csupán az Állam létezett, társadalom, érdekcsoportok és polgárok nélkül. És addig nem lesz igazi privátszféra, demokrácia és piacgazdaság, amíg az államnak kell a közérdekre hivatkozva kifosztani bizalmatlan magán- és vállalati alattvalóit.

Vígh Zoltán

szerző
Vígh Zoltán
publikálva
1998/35. (08. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...