A nemesi származású, buzgón vallásos fiú 16 éves volt 1939-ben, amikor kitört a háború. A család menekülni próbált a keletről betörő szovjetek elől, de hiába. Az asszony két gyerekével a távoli Altaj-vidékre került, az apa pedig lágerbe, ahonnan kikerülve hamarosan meghalt. A kamaszkorból alig kinőtt fiúnak édesanyját és kishúgát is el kellett tartania. Egy darabig kényszermunkásként fát vágott több száz kilométerrel arrébb, ott romlott meg a szeme, a tajgán csillogó hótól. Ezért viselt gyakran fekete szemüveget - ezt jó, ha tudják, akik gúnyosan Pinochethez hasonlították.
A fiatalember harcolni akart a németek ellen. Ha sikerül odaérnie a londoni emigráns kormány által szervezett és később a Közel-Keletre evakuált Anders-hadsereg toborzóhelyére, talán nyugdíjas angol üzletemberként látogatott volna haza 1990 után. Így viszont oda ment, ahová még lehetett: a Vörös Hadsereg mellett szerveződő lengyel csapatokhoz, ahol azok gyűltek össze, akik vagy meggyőződésből nem akartak belépni a "burzsoá" kormány seregébe, vagy szintén lemaradtak róla.
Végigharcolta a háborút, egészen Berlinig. Számos kitüntetést kapott. Elhatározta, hogy katona marad, és részt vett a lengyel és az ukrán földalatti mozgalom elleni harcokban. 1947-ben belépett a Lengyel Munkáspárt nevű, lényegében kommunista pártba. 33 évesen már tábornok lett. Volt politikai főcsoportfőnök és vezérkari főnök, 1968-ban védelmi miniszter, 1971-től pedig, már Edward Gierek uralma alatt, a legfőbb döntéshozó szerv, a Politikai Bizottság tagja.
December 13. éjszakájáig
Ez a látszólag roppant katonás modorú ember állandóan bizonytalan volt. Féltette az állását, hiszen nem értett semmi máshoz. Ezzel magyarázható az életrajz egyik legcsúnyább foltja is: 1968-ban ellenvetés nélkül levezényelte a hadsereg zsidótlanítását. A kommunista pártok történetében egyedülálló, nyílt rasszista tisztogatásnak olyan hivatásos katonatisztek százai, köztük tábornokok estek áldozatul, akik zsidó származásukkal rég szakítva asszimilált lengyelek és vallástalan kommunisták voltak. Majd egyszer csak megtudták, hogy hazátlan bitangok, akik méltatlanok az egyenruha viselésére és a párt tagságára. Jaruzelski személyes barátai is voltak köztük, de ő a kisujját se mozdította értük.
A másik sötét pont 1970 decembere: a tengermelléken a hadsereg is lőtt a tüntető munkásokra. Jaruzelski azzal védekezett: a tűzparancsot az ország tényleges vezetője, a párt alkotmányos állami tisztséget be nem töltő első titkára, a formális államfő és a miniszterelnök jelenlétében adta ki, akik nem tiltakoztak. ' állítólag utasítást adott, hogy a katonák a tömeg feje fölé vagy a lába elé lőjenek. Hiába. A későbbi legenda, hogy ellenkezett, és ezért házi őrizetbe került, nem igaz. Az viszont igen, hogy a megfékezhetetlen és emellett súlyos beteg Gomulka elleni puccs szervezőit biztosította a hadsereg lojalitásáról - nyilván ennek köszönhette, hogy Gierek, az új első titkár előléptette a pártrangsorban.
Az újabb válság idején, a Szolidaritás létrejötte után fél évvel, 1981 februárjában ő lett a miniszterelnök. Már négy hónappal hivatalba lépése után a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága igen szokatlan módon nyilvánosan bírálta őt és a Gierek helyébe lépett Stanislaw Kania első titkárt, saját pártjuk vezető testületében pedig a keményvonalasok megpróbálták megbuktatni, mert nem volt elég kemény a Szolidaritással szemben. 1981 októberében a párt vezetését is Jaruzelski vette át. Meglehetősen gyomorforgató az a ma már ismert szövegű telefonbeszélgetés, amelyben az öreg Brezsnyev szovjet pártfőtitkárnak hálálkodott a bizalomért. No de ki állíthatja biztosan, hogy őszintén beszélt, és nem a haza érdekében nyalta a nagyhatalom egyre magatehetetlenebb vezérének a talpát?
Ezután jött 1981. december 13. A szükségállapot vagy hadiállapot (a szóhasználat maga is politikai állásfoglalás) bevezetése. A legfontosabb kérdés itt az, hogy igazat mondott-e Jaruzelski, amikor azt állította tucatnyi könyvében és több száz oldalas bírósági vallomásaiban: ez a lépés a kisebbik rossz volt, szovjet katonai beavatkozástól mentette meg az országot, amely vérfürdővel járt volna. Senki nem vitatja, hogy a szovjet vezetők 1980 nyarától kezdve folyamatosan követelték a határozottabb fellépést "a szocialista vívmányok megvédése, az ellenforradalmárok megfékezése érdekében". Volt egy állandó fenyegetés: tegyetek valamit, mert különben mi teszünk!
Ezzel szemben áll az az érv, hogy a szovjeteknek 1981-ben már se kedvük, se erejük nem lett volna egy újabb veszélyes kalandra. A szovjet Politikai Bizottság akkor persze nem ismert jegyzőkönyve szerint Andropov, a PB tagja még KGB-elnökként azt a megdöbbentő kijelentést is megtette egyszer, hogy tőle akár átveheti a hatalmat a lengyel ellenzék, de akkor persze a gazdasági kapcsolatokban sem baráti országként fogják kezelni őket. Csakhogy ez egy vitában odavetett, dühös megjegyzés volt, nem határozat! El lehet ép ésszel képzelni, hogy Brezsnyev 1981-ben táviratban üdvözli a hivatalba lépő Lech Waleüsa lengyel köztársasági elnököt, ahogy kilenc évvel később Gorbacsov tette?
Jaruzelski több munkatársa úgy emlékszik: a tábornok 1981 végén az öngyilkosságot fontolgatta. ' maga azt írta: attól rettegett, hogy zsákkal a fején hurcolják Moszkvába, mint annak idején Prágából Dubceket. Mindez természetesen lehet utólagos legendaképzés. Vannak olyan iratok is, amelyek szerint a pártvezér-miniszterelnök maga pedzegette, számíthat-e szovjet katonai segítségre, ha a saját akció kudarcot vall. Ez viszont lehetett taktikai puhatolózás.
Érdemes felidézni a nemzetközi reagálást: a demokratikus világ politikusainak zöme hitt abban, hogy szovjet beavatkozást hárított el Jaruzelski akciója. Nem nagyon titkolt megkönnyebbülésének adott hangot a szociáldemokrata Helmut Schmidt nyugatnémet kancellár és a szocialista Mitterrand francia elnök, sőt a konzervatív Thatcher brit miniszterelnök. Reagan amerikai elnök, bár később hatalmas zajt csapott, kezdetben és szűk körben szintén megértő volt. S ha Jaruzelski hazaáruló volt és lengyel mundérba bújtatott orosz tábornok, ahogy Reagan állította, akkor az utódjává választott alelnöke, az idősebb George Bush 1989 nyarán vajon miért győzködte őt, hogy feltétlenül vállalja el a demokratizálódó új Lengyelország államfői tisztségét? Bush meg is említi visszaemlékezéseiben, milyen groteszk helyzet volt ez.
A kérdés másik oldala az, hogy akármilyen motívum vezette a szükségállapot bevezetőit, megsértették-e a lengyel törvényeket. Nem vitás: az államfői testületnek, az államtanácsnak nem volt joga dekrétumokat kiadni, hiszen a parlament ülésszaka folyamatban volt. Ám a szejm néhány héttel később, egyetlen ellenszavazattal és néhány tartózkodással utólag jóváhagyta ezeket a rendeleteket. Ami vitathatatlanul törvénysértő volt, az a bevezetés: az államtanács még össze sem ült a december 13-ára virradó éjszaka, amikor elkezdődött az internálandók összefogdosása.
További nagy kérdés, hogy mire mentek a tábornokok azzal, amit megtettek. Nem sokra. Pillanatnyilag persze felszámolták az ellenállást, de a Szolidaritás életben maradt. Voltak áldozatok is. 1981 decemberétől a rendszer bukásáig száznál kevesebben. Minden egyes ember halála tragédia, de nincs bizonyíték arra, hogy bármelyik gyilkosság központi parancsra történt volna, sokkal inkább annak ellenére lövettek helyi parancsnokok vagy lőttek pánikba esett rohamrendőrök. Viszont tízezer embert internáltak, tömegek életét tették tönkre, rengetegen kényszerültek emigrálni - nekik 30 év után is joguk van a kevéssé árnyalt értékelésre.
Elméletileg a katonai kormányzást ki lehetett volna használni a gazdaság rendbetételére, a politikai rendszer lényegét nem érintő, de azt legalább lazító reformokra. De ez nem ment. Jaruzelskit csak azok támogatták, akik semmilyen változást nem akartak: a keményvonalas pártmunkások, belügyesek, hivatalnokok. Így aztán a 80-as évtized végére olyan válságba került az egész rezsim, hogy ez - a nemzetközi környezet változásával együtt - elkerülhetetlenné tette a rendszerváltozást.
Hova temessék?
1989. június 4-én - a pekingi Tienanmen téri vérengzéssel egy napon! - a lengyel állampárt békés választásokon megbukott. Jaruzelski vitathatatlan érdeme, hogy a párt ezt tudomásul vette, és átadta a hatalmat. Hamarosan létrejöhetett az első nem kommunista vezetésű kormány. A kormányzás közelébe került ellenzék azért akarta, hogy a tagjait nemrég még bebörtönző tábornok legyen az új köztársaság elnöke, mert így látott garanciát arra, hogy a hadsereg, a rendőrség, a titkosszolgálatok lázadás nélkül tudomásul veszik a változásokat. Így aztán a Szolidaritás vezetői távolmaradásokkal és tartózkodásokkal megszervezték, hogy a parlament két házának együttes ülésén (közvetlen elnökválasztás csak 1990-től van), megalázó körülmények között, a szükséges minimumnál egyetlenegy szavazattal nagyobb többséggel megválasszák. ' pedig a következő másfél évben zokszó nélkül aláírta az összes törvényt, amelyek lebontották az egész életében épített rendszert, és kialakították azt az újat, amely idegen volt tőle. Majd amikor 1990-ben azt mondták neki, hogy noha öt évre választották, másfél év után mondjon le, ezt is megtette.
Jaruzelski húsz éve már főleg csak szenvedélyes önigazoló írásaival volt jelen a közéletben. Megítélése élesen megosztja az országot. Halála után is: május 25-én este óta arról szólnak a viták, hogy hová temessék, és kapjon-e államfőnek kijáró temetést.
