„A közvélemény-kutatás arra alkalmas, hogy képet adjon az emberek nyilvánosan vállalt vélekedéseiről. Ha az emberek nagyobb csoportjai valamilyen okból nem vállalják nyilvánosan véleményüket, akkor a közvélemény-kutatás módszerei csődöt mondanak.” Ezt az Angelusz Róberttől vett gondolatot idézi Závecz Tibor, a Závecz Research ügyvezetője, amikor az amerikai választási előrejelzések kudarcáról kérdezem.
A november 8-i szavazás másnapján a Newsweek az újságosstandokról hívott vissza 125 ezer példányt a Hillary Clinton arcképével kinyomott különszámából, itthon pedig Avar János már beharangozott Clinton-könyvét kellett gyorsan ellátni az „elvesztett elnökség” alcímmel. De nem csak ők nézték be csúnyán az amerikai elnökválasztást. A nagyobb előre jelző weboldalak közül a legkonzervatívabb modellel dolgozó FiveThirtyEight.com a választás napján 71 százalékot adott Clinton győzelmére, a New York Times 85, a PredictWise 89, a Huffington Post egyenesen 98 százalékos valószínűséggel várta befutónak a demokrata jelöltet. Ehhez képest Trump legalább 290 elektori szavazatával viszonylag simán nyerte az elnökválasztást.
A Brexit-népszavazás (ahol a kutatások a bennmaradást valószínűsítették) és a 2014-es brit parlamenti választások (ahol jelentősen alulmérték David Cameron konzervatív pártját) után újult erővel lángolt fel a vita a közvélemény-kutatások megbízhatóságáról és módszertani problémáiról. A kritika nem alaptalan, de a Narancsnak nyilatkozó érintettek úgy látják, a közvélemény-kutató szakma mellett a bűnbakot kereső sajtóra és a politikai elemzői gárdára is ráférne az önvizsgálat.
Titkolóznak?
„Távolságot tartanék attól a megfogalmazástól, hogy a közvélemény-kutatók hibáztak. Legalábbis biztosan nem ügyetlenség vagy szakmai felkészületlenség miatt nem találták el a győztest” – véli Hann Endre, a Medián igazgatója. Hann szerint a Brexit-fiaskó a Trump-jelenségnél nagyobb kudarc a kutatók szempontjából, hiszen ott egy egyszerű eldöntendő kérdés eredményét nem sikerült országos szinten megtippelni.
Amerikából valóban hozhatók érvek a közvélemény-kutatók mentségére. Az országos felmérések utolsó heti átlaga a RealClearPolitics szerint 3,2 százalékpontos Clinton-előnyt mutatott, és az összesített szavazatszámban (az USA-ban ezt hívják popular vote-nak) Hillary ténylegesen jobban is teljesített. Lapzártánkkor Clinton több mint 600 ezer szavazattal, körülbelül 0,5 százalékponttal vezet, és a még meg nem számolt szavazatok is a demokraták felé húzó körzetekből érkezhetnek. A New York Times előrejelzése a végén 1,2 százalékpontos „győzelmet” jósol Clintonnak. A közvélemény-kutatások átlagának tévedése így valószínűleg belül lesz az ilyen adatfelvételeknél szokásos 3 százalékos mintavételi hibahatáron. Sőt mint arra Nate Silver, a FiveThirtyEight alapítója rámutat, 2012-ben a mostaninál is messzebb voltak a kutatások a valóságtól. Akkor átlagosan 2,7 százalékponttal mérték alul Barack Obamát Mitt Romney-val szemben, de mivel a megfelelő jelöltet hozták ki győztesnek, ez nem sokakat érdekelt.
Persze, a közvélemény-kutatások átlagának 2 százalékpontos mellélövése nem tudható be puszta mintavételi hibának – mondja Littvay Levente, a CEU politikatudományi tanszékének oktatója. Ha erről lenne szó, akkor a kutatások minden irányba torzítanának, mégis azt látjuk, hogy szisztematikusan Donald Trump támogatottságát becsülték alul. Az elnökjelölti verseny ráadásul nem országosan dől el, mert az elektori kollégiumban a győztes mindent visz elve alapján – néhány kivétellel – egy-egy állam valamennyi elektori szavazatát megkapja a helyi befutó. A Washington Post összeállítása szerint éppen a küzdelmet eldöntő néhány „csatatér államban” – különösen Wisconsinban és Michiganben – a hibahatárnál is nagyobbat, 4–7 százalékpontot tévedtek a kutatások. Az állami szintű átlagos hiba a RealClearPolitics szerint pontosan akkora (2,7 százalékpontos) volt, mint 2012-ben. Ez négy éve Obama vártnál simább győzelméhez vezetett, amin senki sem akadt fenn, most viszont megfordította a versenyt, és mindenkit meglepett.
Az egy irányba torzító és a néhol hibahatáron túli tévedések kézenfekvő magyarázata lehet a „rejtőzködő szavazók” elmélete. Magyarországon a 2002-es országgyűlési választáson az MSZP, a 2009-es európai parlamenti választáson a Jobbik támogatottságát becsülte jelentősen alul minden kutatás. Több közvélemény-kutató cég szerint azért, mert e pártok szavazói a helyi közösség vagy a tágabb közvélemény „retorzióitól” tartva nem vállalták valós preferenciáikat, még a kérdezőbiztosok előtt sem. Vagy nem válaszoltak, vagy kifejezetten hazudtak a kutatóknak. Závecz Tibor szerint a hazai szakma azóta kidolgozott néhány módszert a rejtőzködők kiszűrésére, például attitűdkérdésekkel is megpróbálják belőni a válaszolók világnézeti hovatartozását.
„Az Egyesült Államokban, egy kiépült demokráciában eddig nem találkoztak az elhallgatás problémájával a kutatók. Most azonban felborult a politika szokásos rendje, a politikán kívülről érkezett egy extravagáns jelölt. A teljes mainstream médiából az áradt, hogy Clinton fog győzni, ő is lenne a helyes választás, Trump komolytalan figura. Ebben a környezetben a Trump-hívők cikinek, vállalhatatlannak érezhették véleményüket, és beindult a hallgatás spirálja” – véli Závecz.
Túlspilázzák?
Empirikus adatok egyelőre nem igazolják egyértelműen ezt a hipotézist. Littvay Levente két olyan amerikai kutatásról is tud, amely cáfolni látszik a rejtőzködők toposzát. Az egyikben két egymással összehasonlítható csoport elnökjelölti preferenciáit tudakolták egyszer telefonos, egyszer internetes megkérdezéssel. Ha szavazói valóban szégyellik Trumpot, akkor az online adatfelvételben magasabb támogatottságot kellett volna kapnia, de a kutatók nem találtak ilyen különbséget. A másik kutatásban nem közvetlenül kérdeztek rá Trump támogatottságára, a válaszadóknak egy listányi állításból – ezek közül egy vonatkozott a republikánus jelöltre – csak azt kellett megmondaniuk, hány darab igaz rájuk. A rejtőzködő Trump-szavazók így sem bújtak elő. A legtöbb amerikai kutatóintézet a FiveThirtyEight körkérdésére tagadta, hogy a rejtőzködő szavazók okozták volna a hibát, bár a Susquehanna vezetője szerint náluk megnőtt a Trump-tábor, amikor hús-vér kérdezőbiztos helyett géphang hívta a válaszadókat.
Littvay szerint valószínűbb, hogy a Trump-hívők nem óvatosságból, hanem tiltakozásképpen nem nyíltak meg a kutatóknak. A közvélemény-kutatások elérési aránya évtizedek óta esik, az Egyesült Államokban személyes megkereséssel gyakorlatilag senki nem dolgozik, a telefonos felmérésekre a megkérdezettek 10-15 százaléka reagál. A kutatók ennek ellenére feltételezik, hogy a minta reprezentatív, és szociológiai, demográfiai értelemben igazuk is van. Ha nem sikerül elérni egy alacsony iskolázottságú vidéki férfit, a helyére egy másik ugyanilyen jellemzőkkel rendelkező választópolgár kerül, vagy súlyozással javítják ki a mintát. Littvay úgy látja, a probléma ott kezdődik, ha a nem válaszolás összefügg a megkérdezettek politikai véleményével, vagyis éppen azzal a jellemzővel, amit mérni szeretnének. „Most jó eséllyel ez történhetett. Tudjuk, hogy a Trump-szavazók elitellenesek, valószínűleg a közvélemény-kutató cégeket is az elit részének tekintik, ezért kisebb hajlandóságot mutatnak a válaszadásra” – mondja a CEU oktatója.
További nehézséget okozott a részvételi hajlandóság becslése. Magyarországon is ezt tartják a legbonyolultabb feladatnak, nem véletlen, hogy a kvótanépszavazási részvételt a Mediánon kívül mindenki jelentősen túlbecsülte. Az Egyesült Államokban azonban nyilvános adatnak számít, hogy a korábbi választásokon ki szavazott és ki nem. A kutatóintézetek az adatbázis segítségével módosítják a primer adatfelvétel eredményeit, lejjebb súlyozzák azokat a válaszadói csoportokat, amelyek nem szoktak elmenni, és feljebb azokat, akik általában biztos szavazók.
Ez többnyire működik is, ezúttal azonban Donald Trump rengeteg új választót szólított meg, és esetükben ez a kifinomult módszer téves eredményre vezethetett. Az Economist elemzése szerint a legnagyobbat azokban az államokban tévedtek a kutatások, ahol magas az iskolázatlan, fehér népesség aránya. Ez a választói réteg többnyire alacsony szavazási hajlandóságot mutat, Trumpnak azonban sikerült mozgósítania őket. Littvay szerint a kutatók másfelől túlbecsülték a fekete népesség választási aktivitását. Itt az vezethette félre a számításokat, hogy az elmúlt két választáson Obama miatt megnőtt az afroamerikaiak részvételi aránya.
Hann Endre is úgy látja, az amerikai közvélemény-kutatók annyira biztosra akarnak menni, hogy időnként túlbonyolítják a módszertant, és ez visszaüthet. A Brexit-fiaskó után egyébként a YouGov kutatási igazgatója is arról írt, hogy a korábbi részvételi adatok alapján elvégzett kiigazítások csak távolították becsléseiket a valós eredménytől.
A választás utáni vitákban szokás szerint előkerült az a kérdés is, hogy a közvélemény-kutatási adatok publikálása mennyiben befolyásolja a közvéleményt. A hatás a hozzáértők szerint nem nagy, és az iránya is nehezen megjósolható. Mindazonáltal a legkedvezőbb forgatókönyvnek az tűnik, ha egy jelölt szoros versenyben, de vesztésre áll a kutatásokban. Trumpnál most ez volt a helyzet, és az ő szavazóit valószínűleg mobilizálta, hogy a 3-4 százalékpontos hátrányt még be lehet hozni. Ellenben könnyen elképzelhető, hogy Clinton szavazói az országosan szoros verseny helyett a 71–98 százalékos győzelmi valószínűségekre és az általános közhangulatra figyeltek, így egy részük úgy gondolhatta, a személyes részvétel nem elengedhetetlenül fontos. Ha így van, akkor a közvélemény-kutatók mellett a publikált adatokat készpénznek vevő, azokból messzemenő következtetéseket levonó elemzők és újságírók is sokat tanulhatnak Donald Trump választási győzelméből.
