Lafontaine távozása
Nem járhat messze az igazságtól Lothar Bisky, a keletnémet utódkommunisták elnöke. Szerinte "megmutatkozott, hogy a pénzügyminiszterrõl nem a választók, hanem még mindig a nagybankok és a konszernek döntenek". Kevésbé sarkos megfogalmazásban ezt pedzegetik mások is, mivel a német gazdaság panaszokkal, baljóslatokkal árasztotta el Schröder kancellárt Lafontaine keynesi gazdpol-filozófiáján alapuló keresletbõvítõ intézkedései, mindenekelõtt a kis keresetûeknek kedvezõ, a vállalkozói adókulcsokat csökkentõ, de egyúttal számos kedvezményt megszüntetõ adóreformja miatt.
A közép- és nagyvállalkozói érdekszövetségek a német cégek külföldre vándorlásával fenyegetõztek; a lafontaine-i gazdaságpolitika árt a konjunktúrának, és megsemmisíti a munkahelyeket, állították. A Deutsche Bank a vezetõ kamatlábak leszállítását követelõ német pénzügyminiszter és az európai központi bank közötti ellentétre vezette vissza az euró gyöngélkedését a dollárral szemben. A szabaddemokrata párt volt elnöke, Lambsdorff gróf pedig, aki egyedülállóan halmozza a felügyelõtanácsi tagságokat, tehát tudja, mirõl beszél, tanácsolta a kancellárnak, hogy menessze pénzügyminiszterét, mielõtt nagyobb baj lesz.
A lemondás hírére
hatalmas, elégedett sóhaj szakadt ki a szocdem-zöld kormány igája alatt nyögõ nagytõkésekbõl és tõzsdei spekulánsokból: a frankfurti börzén rég látott magasságba szökkentek az árfolyamok.
Lafontaine a régi vágású, beavatkozós-elosztós szocdem pénzpolitika barátja volt. A kamatlábak körüli összetûzéssel egy idõben a tengerentúlon is rosszalló tekinteteket váltott ki ötlete, hogy a globális pénzügyi válságokhoz vezetõ valutaspekuláció kivédésére rögzítsék az árfolyamokat. Munkaadói-munkavállalói érdekegyeztetés helyett a szakszervezetek bátorítása magas bérkövetelésekre, nagyobb szociális igazságosság, vagy a keletnémet utódkommunisták elismerése stratégiai partnerként - ilyesmikkel froclizta Oskar a kancellárt, de végül õ nem bírta tovább: Schröder legutóbbi divatbemutatójába a Life Style magazinban, úgy mondják, még a feje is belefájdult, az lett a csepp, melytõl túlcsordult a pohár.
Egy múlt heti kormányülésen, amikor Schröder arról beszélt, s ki másnak szánhatta volna elsõsorban szavait, mint pénzügyminiszterének, hogy elég legyen a gazdaságra rakott terhekbõl, vagy nem vállalja tovább a felelõsséget a kormánypolitikáért, az érintett még egyetértõen bólogatott - de ez már aligha fakadt mély meggyõzõdésbõl. Lafontaine értett a szóból. A "teljesen meglepett" Schröder nyilatkozatában azután, egy elõzõ, friss interjú "igen szoros, igen jó és igen baráti" kapcsolata "a sikeres együttmûködés hosszú idõszakává" módosult.
Pénzügyminiszterek jönnek-mennek. A lépés drámaisága abban rejlett, hogy Lafontaine
teljesen visszavonult
a politikától: kormánytisztségével együtt a szociáldemokrata párt elnökségét is leadta. Magára hagyta az SPD-t Schröderrel, akivel - mint a tõkéhez túl szorosan simuló politikussal - szemben a párt többsége bizalmatlan volt, s akit éppen a garanciának tekintett Lafontaine biztatására választott kancellárjelöltnek. Az SPD azt veszítette el, aki még valami tartalmat próbált adni annak, hogy szociáldemokrata. "A szív bal oldalon dobog" - búcsúzott Lafontaine pártjától.
Mert így "mi a mélyebb értelme a kormányváltásnak?" - tette fel éles elméjûen a kérdést egy SPD-tag, gondolva esetleg az elkent kettõs állampolgárságra, az atomerõmûvek távoli jövõbe tolódó bezárására, az energiaipar kivételére a környezetvédelmi adó alól vagy a volt RAF-ügyvéd, volt zöld és volt jogvédõ, most belügyminiszter Otto Schily keménykedésére a németországi kurdokkal szemben. "A kérdés az, hogy az elvtársak (mert még így hívják egymást az SPD-ben) valóban egy Helmut Kohlt akarnak-e a szociáldemokraták élén", zárult az idézett gondolatmenet.
Lafontaine adóreformján semmit sem változtatnak, jelentette ki ugyan Schröder, de ezt majd meglátjuk. A globális gazdaságban nem vezet út másfelé, mint az elõzékenység irányába a még nagyobb munkanélküliséggel és elvándorlással zsaroló, amellett az elmúlt években rekordnyereségeket zsebre vágó nagykonszernekkel szemben. A Schröder-kormány ugyanarra a gazdaságpolitikára kényszerül, amit konzervliberális elõdje folytatott. Politikailag tovább tisztult a láthatár a Schröder-féle
"új közép"
irányába. Az utódkommunistákkal való tartományi együttmûködés opciója hallgatólagosan megmarad ugyan, hiszen nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a keletnémet tartományokban nincs más, zöld vagy szabaddemokrata partner a kereszténydemokraták mellett. De az állampolgársági reform kompromisszuma (egy idõben Lafontaine lemondásával) mutatta, hogy a parlament tartományi kamarájában, a szövetségi tanácsban a nemrég elveszett kormánytöbbséget nemcsak az utódkommunistákkal (mint azt Lafontaine vizionálta), hanem a szabaddemokratákkal kiegyezve is vissza lehet alkalmanként szerezni.
A férfias keménységre valló döntést, a minden bizonnyal fájdalmas búcsút a politikától alighanem megkönnyíti, hogy öt hónapos pénzügyminisztersége után jó százezer márka áthidaló segély jár Lafontaine-nek. Három hónapig kapja még ezenkívül 23 ezer márkás miniszteri fizetését, további három hónapig annak felét. Ez utóbbi idõszakban már közel négyezer márka nyugdíjat is, ami fél év után 15 ezer márkára gyarapodik életfogytiglan.
Persze hogy nem ezért csinálta. De ellesz Oskar azon a kis farmon Toscanában.
Sausic Berlin
