Forrongó Üzbegisztán
Az elnök túlélte, igaz, csak hajszállal. A miniszterelnökség elõtt akkor robbant fel két kocsi, amikor Karimov éppen oda készült. A merényletsorozatnak tizenhat halálos áldozata és legalább százötven sebesültje van. A jelenlegi taskenti hivatalosság az iszlamista ellenzéket teszi felelõssé a merényletért, a nem hivatalos források a maffiát. Ez utóbbi verzió alaptalannak tûnik. Mindenesetre több is kiderül majd, ha a török hatóságok kiadják Üzbegisztánnak a merénylet egyik feltételezett gyanúsítottját, Rusztem Manutkulovot, akit március 3-án tartóztattak le Isztambulban. Egy másik gyanúsítottat, Ravsan Szalidzsanovot már február 27-én lekapcsolták Namangánban, és Taskentben letartóztattak egy tádzsik állampolgárt is. Február 24-én az orosz hatóságok kiadtak Üzbegisztánnak három másik személyt is, akiket a dagesztáni-csecsen határon fogtak le, egy kisebb arzenállal a retiküljükben. Ezzel párhuzamosan az üzbég kormányzat vagy ötszáz iszlamista aktivistát kapcsolt le, akiknek nagy része azóta is börtönben senyved.
Az iszlamistáktól való félelem korántsem alaptalan. Üzbegisztán határos Afganisztánnal, és Mullá Mohamed Omár tálib vezetõ deklarált célja, hogy Buharában és Szamarkandban vesse meg az általa álmodott új iszlám kalifátus székhelyét. Üzbegisztán tavaly kis híján fegyveresen is beavatkozott a tálibokkal szemben álló koalíció oldalán. A tálibok és az általuk pátyolgatott Uszáma bin Ládin fenyegetõ közelsége hatására Amerika már szeptemberben kiürítette dusanbei követségét. A merénylet fõ szervezõjének tartott Ulugbeg Babadzsanov azonban még szökésben van.
Stratégiai sebezhetõség
Üzbegisztán határait a természetes viszonyokra alapozva nem lehet megvédeni: az országot három, egymással alig érintkezõ enklávé alkotja. Taskent számára nem kis gondot jelent Buhara és Szamarkand tádzsik õslakossága is. Magát Tádzsikisztánt több száz kilométeres, mesterségesen meghúzott határvonal választja el Üzbegisztántól, s ez a határ katonai szempontból szinte védhetetlen. Karimov Üzbegisztánja mindent meg is tesz Tádzsikisztán elszigeteléséért: a két fõvárost összekötõ légijáratokat törölték, a hivatalos érintkezés szinte teljesen lefagyott a két ország között. Karimov rendszere persze nem demokratikus, de evvel még nem sokat mondtunk el róla. A jelenlegi posztszovjet Közép-Ázsiában sehol sincs demokrácia. A FÁK-tagállamok politikai rendszerei közötti különbséget nem a demokratikus intézmények léte, esetleg az egyes vezetõk hajlamai alapján kell megértenünk, hanem az adott társadalmak és hagyományaik alapján. Üzbegisztán is hagyományelvû társadalom, a nyugati demokrácia intézményeinek mûködését nehezen képzelhetnénk el benne - de az Oroszországtól Pakisztánig terjedõ régióban ilyesmi sohasem létezett. Ráadásul a nacionalista, s fõként az iszlamista ellenzék éppen erre a kártyára játszik azokkal a kormányokkal szemben, amelyek viszont az iszlamista veszéllyel igazolják saját autokrata voltukat. És így elvannak.
Közép-Ázsia államainak politikai minõségét leginkább a helyi játszmák határozzák meg. Taskent szívesen játszaná Turkesztán természetes központjának szerepét, ám szomszédjai majd mindegyike számára rémálom egy esetleges üzbég hegemónia a térségben. Üzbegisztán pedig a tádzsik iszlamistáktól fél, mint a tûztõl. Ezt a helyzetet tovább nehezítik azok a személyes ellentétek, amelyek Karimov és Nazarbajev kirgiz, valamint Nijazov türkmén államfõ között feszülnek. Pedig a sorsuk hasonló. Valamennyien alacsony sorból származnak, s szinte reménytelen helyzetben kerültek hatalomra akkor, amikor a gorbacsovi szovjet vezetés kivonult a térségbõl. Jelenleg az határozza meg a mozgásterüket, hogy mennyire találják meg az egyensúlyt a még a - Közép-Ázsiában aranykornak számító - brezsnyevi érából maradt apparátus, a szélsõségekre hajlamos új értelmiségi elit, valamint a térséget még mindig a saját befolyási övezetének tekintõ Moszkva között. Az oroszok nemcsak haderejükkel vannak jelen a térségben, hanem a három legszegényebb, nekik leginkább kiszolgáltatott ország, Tádzsikisztán, Kirgízia és Örményország védhatalmaként is.
Üzbegisztán gazdasága
lényegesen rosszabb helyzetben van, mint a mintagyereknek tartott Kazahsztáné. Míg Kazahsztán jelentõs gáz- és olajtartalékai révén ki tudta vonni magát az orosz gazdasági függés alól, ez Üzbegisztánnak nem sikerült. Az ország gazdasága továbbra is a gyapottól függ, melynek legfõbb felvevõpiaca a még mindig a nyári gazdasági krachot nyögõ Oroszország. Az afganisztáni válság közelsége ugyan felértékeli Üzbegisztánt mint frontországot, de nem teszi kedvezõvé a terepet a nyugati befektetõk számára. A gyapotot kolhozokban termelik, a gazdaság zárt maradt, az infrastruktúra a szovjet idõk óta változatlan. Az országban a helyi valuta (szom) kivételével hivatalosan senkinek nem lehet a birtokában külföldi fizetõeszköz, még a szovjet térség lokális fabatkái sem. Ez nem kedvez a külföldi befektetéseknek, viszont komoly feketepiac és erõs infláció lett a hozadéka. A nyugati gazdasági kapcsolatok hiánya miatt az ország továbbra is Oroszországtól függ, ráadásul jelentõs adósságot is felhalmozott vele szemben. Az üzbég parlament még tavaly hozott egy a külföldi befektetõk jogairól szóló törvényt, de a fellendüléshez ez kevés volt. Az országban március 1-jével vízumkényszert vezettek be a többi FÁK-ország azon állampolgáraival szemben is, akik három napnál tovább maradnak.
Az iszlám forradalom
vagy a tálibok közvetlen betörése üzbég területre azonban egyelõre nem várható. Az üzbég állambiztonság emberei le nem szállnának az iszlamistákról - de a tálibok, ha meg is lenne a katonai erejük a betöréshez, nem lennének képesek az országot uralni. Közép-Ázsiában nagy szerepük van egyes lokális vagy leszármazási alapon mûködõ közösségeknek. (A térséget nem ismerõk ettõl szeretnek nagyon klánozni meg maffiázni.) Hiába szerzi meg egy-egy tehetséges vezetõ egy adott terület felett az uralmat, ha onnan továbblépni nem fog tudni. Így a túlerõben lévõ tálibok sem tudják az északi koalíció erõit felmorzsolni. Viszont az általuk gyakorolt - és nyugati szemmel nézve céltalan - terrornak éppen az az egyik célja, hogy a regionális és közösségi szolidaritásokat egy egységes iszlám lepel alá gyûrje. Ez azonban valószínûleg Afganisztánban sem fog nekik menni; Közép-Ázsiában pedig, ahol a helyi elitek jócskán halásztak az afganisztáni háború zavarosában, következésképp félnivalójuk is van, még kevésbé várható mindez. Még akkor sem, ha Üzbegisztán valóban ragaszkodik a maga iszlám hagyományaihoz, amelyeket, különösen vidéken, még csak enyhíteni sem tudott a szovjet nyomás, sõt a fiatal értelmiség számára a vallás a szovjet idõkbõl maradt apparátussal való szembenállás természetes katalizátora lett.
Dobrovits Mihály
