Nyolc nappal az Európai Unió jövõbe mutató, belsõ pénzügyei szempontjából változásokat ígérõ berlini csúcsértekezlete elõtt a brüsszeli adminisztrációt elmarasztaló vizsgálóbizottsági beszámoló alaposan felborította a napirendet. Könnyen lehet, hogy nem a támogatásokról és befizetésekrõl folyik majd a vita, hanem arról, hogy mikor kellene új végrehajtó testületet választani, és mennyire legyen erõskezû a majdani bizottsági elnök, mondjuk a volt olasz kormányfõ, Romano Prodi.

Ami nekünk nemzeti ünnep, Európának, az uniós vezetõségnek gyásznap volt az, szégyenletes vereség. Március 15-rõl 16-ra virradóan a konzekvenciák kollektív levonása, a testületi lemondás mellett döntött az Európai Bizottság (EB), az unió minisztertanácsa. Jacques Santer bizottsági elnök nem köntörfalazott, viszont kíváncsi kérdésekre sem hagyott idõt, amikor ezen az éjszakán, valamivel éjfél után komor szûkszavúsággal bejelentette a lapzárták elmúltán egyre kedvetlenedõ újságíróknak: tartja magát az ígéretéhez, és a vizsgálóbizottság álláspontjához igazítja az EB sorsát.

A vizsgálóbizottság egy-egy belga, francia, holland, spanyol és svéd közhivatalnokból állt. Az Európai Parlament állította fel még januárban, miután a képviselõk végül is elvetettek egy bizalmatlansági indítványt. Az indítvány az EB-tõl vonta volna meg a bizalmat, egyes tagjainak és tárcáinak zavaros ügyei miatt. Volt ezek között minden, rokoni-haveri állásjuttatásoktól kezdve megalapozatlan kifizetéseken, kétes számlákon át eurószázezrek nem létezõ programok útvesztõiben történõ eltûnéséig.

Az EB végül maradhatott, de a rögtön Öt Bölcsnek titulált kivizsgáló munkához látott legott, és erõfeszítéseiket öt héten belül máris dörgedelmekké fogalmazták. Felgöngyölítettek egészen pontosan hat, már korábban ismertté vált konkrét ügyet, meginterjúvoltak tizenegyet a húsz bizottsági tag közül, majd levonták az általános következtetést. Eszerint a brüsszeli adminisztráció magas pontjain egy rakás, a felelõsségérzet fogalmát hírbõl sem ismerõ alak tologat aktát.

Az alaposabb tanulmányozás mindamellett világossá teszi, hogy a jelentés egyetlen EB-tag esetében sem számol be a szó szoros értelmében vett visszaélésrõl, saját zsebre célzott ügyeskedésrõl. A leginkább aggályosnak Edith Cresson volt francia miniszterelnök ügyei tekinthetõk, ezeken belül fogorvosának, régi jó barátjának az esete, akit tudományos tanácsadói minõségben alkalmazott maga mellett, minimális tennivalóval, maximális fizetésért. Egészen pontosan úgy, hogy a fizetést nem az EB folyósította, hanem több áttétellel egy ír cég, amelynek a fogorvos papíron a tanácsadója lett. Francia körökben az ilyesmi voltaképpen bevett szokás: vezetõ politikusok a bal- és a jobboldalon egyaránt fal állásokkal szokták ellátni a környezetüket a nagy állami érdekeltségeknél, az Air France-tól a párizsi közlekedési vállalatig. Edith Cresson került voltaképpen az egész bizalmatlansági és kivizsgálási ügy középpontjába, és a "soha semmiben visszakozni, soha semmit beismerni" mitterrand-i elv szellemében már elõre számtalanszor kijelentette, hogy õ bizony önszántából nem fog lemondani, ragaszkodik az EB kollektív felelõsségvállalásának elvéhez. Santer pedig egyetértésével fedezte õt.

Sokan látják most úgy, hogy a testületnek miatta kellett mennie. A bizottsági tagok többségével kapcsolatban ugyanis egyáltalán nem merültek fel vádak, és õk - Cresson kivételével valamennyien - végül már arra az álláspontra helyezkedtek, hogy ejteni kellene Cressont. Hogy mégsem így történt, ez a vizsgálati jelentés végkövetkeztetésén múlt, amely az EB tevékenységének egészére adott elégtelen osztályzatot.

Most kellene hozzákezdeni a tapogatózáshoz a sûrû sötétben, feltenni a kérdést, hogy "de hát miért". Tény, hogy az Európai Parlament, amely a bizalmi szavazással erõsen fel tudta pörgetni önnön jelentõségét - nem mellékes, hogy fél évvel az európai választások elõtt -, késõbb már nem akarta kiengedni a kezébõl ezt a presztízsnyereséget. A vizsgálóbizottság aligha kapott olyan instrukciót, hogy szõrmentén kellene bánnia az euro-bürokráciával. Ennél a körülménynél sokkal érdekesebb azonban az, amit Pierre Moskovici, Franciaország európai ügyekért felelõs minisztere nyilatkozott múlt csütörtökön a Le Monde-nak. A lap munkatársa azt kérdezte tõle, nem árt-e a franciák európai jó hírének, hogy pont egy francia bizottsági taggal kapcsolatban merült fel a legtöbb vád. Moskovici erre azt mondta, hogy a vizsgálóbizottság maga hangsúlyozta jelentésében a felelõsség kollektív jellegét, és emiatt döntött az EB a testületi lemondás mellett, nehogy egy személy kipécézése egy ország perbe fogásává nõje ki magát.

A nyilatkozatban a megközelítés legkevésbé sem európai jellegû látószöge a legmeglepõbb. Ép ésszel ki gondolná ugyanis, hogy Edith Cresson hibáiból bármilyen gondolatmenet révén el lehetne jutni egy olyan kijelentésig, hogy a franciák hülyék. Ha viszont ez a lehetõség a francia Európa-ügyi miniszternek egyáltalán átfutott a fején, akkor lehet, hogy mégiscsak van benne valami, így viszont mégiscsak lehet, hogy az EU-n belüli huzavonák mögött teljes erõvel ott feszülnek a nemzeti érdekeket féltõ berzenkedések.

A francia lapok újabban megint szeretnek arról írni, hogy az EU-n belül mostanában nem húz egyszerre a francia-német fogat, a német sajtó pedig berzenkedve rámutat, hogy a franciák felkapták ezt a témát. Közben az új német kancellár, Schröder valóban tett néhány, Kohl idején nem szokásos kijelentést arra nézve, hogy Németországnak túl sokban van eltartani a többieket, köztük az agyondotált francia mezõgazdaságot. Az érdekellentét valójában nem is annyira francia-német, mint inkább észak-déli, ahol a franciák a déli (spanyol, olasz, görög stb.) állásponthoz állnak közelebb, és a költségvetés fennálló befizetési/részesedési arányainak a fenntartása mellett érvelnek, míg az északi (ezen belül: a német) oldal aránymódosításokat, reformokat sürget. A március 24-25-i berlini csúcstalálkozónak ebben a kérdésben kellene eredményt szülnie, kialakítva az új arányokat egészen 2006-ig, vagyis a következõ új tagok (köztük Magyarország) csatlakozásának idõszakára. A reformok ellenzõinek az az érdeke, hogy a változások minél lassabban, átmeneti megoldások sorozatán keresztül következzenek be. Távolról sem tény, de azért kizárni sem lehet, hogy az unió végrehajtó testülete, az EB helyzetének a rendezetlensége netán fékezi a reformokat, és ez a déli tagországoknak csak jól jöhet. A berlini tanácskozás sikerének tehát csökkentek az esélyei, megnõtt viszont a jelentõsége mindannak, ami ott történik. Számunkra leginkább a józan borúlátás javallható.

- kovácsy -