A felszínt tekintve június végén kezdődött a konfliktus, amikor tömegverekedés tört ki egy dél-kínai játékgyárban kínai és ujgur munkások között. Több mint százan megsebesültek, két ujgur meghalt. Előzőleg híre terjedt ugyanis, hogy a májusban verbuvált fiatal ujgur munkások közül hatan megerőszakoltak két kínai lányt. Ez - mint kiderült - álhír volt, a terjesztőjét őrizetbe vették.
Tíz nappal később és több mint háromezer kilométerrel nyugatabbra, az ujgur autonóm tartomány, Hszincsiang legnagyobb városában, Ürümcsiben néhány százan az utcákra vonultak, követelve, hogy a hatóságok vizsgálják ki a játékgyárban történteket, és szolgáltassanak igazságot. Nem világos, hogy már ekkor beavatkozott-e a rendőrség az eseményekbe, vagy egyszerűen a népharag szabadult el, tény, hogy az egyre számosabb tüntető törni-zúzni, ütni, gyilkolni kezdett. Ujgur források szerint a rendőrség egy idő után lőni kezdte a lincselőket, és az ekkor megölt áldozatokat később nem adták hozzá a korábbi halottakhoz, tehát valójában jóval többen haltak meg a hivatalosan bejelentett nem egészen kétszáznál. (Az utolsó pekingi közlés szerint 137 kínai - önmegnevezésük szerint: han - és 46 ujgur vesztette életét.)
Másnap (július 6-án) rohamrendőrök tömege érkezett Ürümcsibe, akik
százszámra vették őrizetbe
a kilengések feltételezett elkövetőit. Tüntetés volt a tartományi székhelyen, Kasgárban is - ezt a rendőrség hamar feloszlatta. 7-én Peking - megváltoztatva a tavalyi tibeti lázadás idején követett izolációs gyakorlatát - külföldi tudósítók tömegét irányította a helyszínre, akik mindjárt be is számolhattak mintegy kétszáz ujgur nőnek a letartóztatottak szabadon engedését követelő tüntetéséről és újabb rohamosztagok érkezéséről. Ugyanezen a napon vasrudakkal, szúró- és vágóeszközökkel felszerelkezett kínaiak lepték el az utcákat, hogy megbosszulják a vasárnapi lincselést. Ezt a rendőrök megakadályozták, és kihirdették az éjszakai kijárási tilalmat. A következő napokban összecsapások már nem voltak, viszont ezrével menekültek az emberek - ujgurok, kínaiak vegyesen - Ürümcsiből.
A törökkel rokon nyelvet beszélő, mindenféle népvándorláskori és későbbi népkeveredésekből származó ujgurok többsége ma szunnita muszlim. Csak a 18. század közepe óta élnek egyértelmű és szoros kínai fennhatóság alatt, jórészt sivatagos, de azért hatalmas (több mint ötvenmillió hektárnyi) művelhető területeket is magában foglaló földjükön. Függetlenségi tapasztalataik is vannak, amelyeket újabb és újabb lázadásokkal alapoztak meg. 1864-ben ki is űzték a kínaiakat, és Kelet-Turkesztán néven függetlenné váltak. 1933-ban és 1944-ben is kikiáltották pár éven át független köztársaságukat, végül Kína 1949-ben annektálta az óriási kiterjedésű területet. Az ázsiai ország legnagyobb tartománya évtizedekig viszonylagos elszigeteltségben élt. A betelepülés az elmúlt két évtized folyamán gyorsult föl, és hivatalosan ma már a mintegy húszmillió lakos közel fele kínai. A demográfiai helyzetet illetően szélsőségesen eltérő adatokat közöl Peking és az ujgur emigráció, mely utóbbi szerint a Kínában élő ujgurok száma önmagában vagy húszmillió, viszont Hszincsiangban már a kínaiak vannak többségben az erőltetett betelepítés hatására.
A tartományt Kína az utóbbi időben kezdte bekapcsolni infrastrukturális és gazdasági rendszerébe, miután több hatalmas kőolajlelőhelyet is felfedeztek, nem is beszélve a sok egyéb - összesen több mint százféle - nyersanyagról. Eközben az ujgurok egyre inkább
kisemmizettnek érzik magukat
saját hazájukban, amelyet kínaiak százezrei tekintenek az ígéret földjének, miközben ők maguk az ország keleti, fejlettebb területein keresik a munkalehetőségeket.
Mint újra és újra bizonyságát adja, Kína retteg minden autonómia-törekvéstől, aminek az ujgurok esetében komoly geopolitikai okai is vannak. Hszincsiang ugyanis annak az olajban gazdag belső-ázsiai térségnek a határterülete, amelyen Kína mellett Oroszország és az Egyesült Államok is meg akarja vetni a lábát. Az itteni infrastruktúra-fejlesztés tehát a reménybeli határon túli (kazahsztáni, kirgizisztáni, tadzsikisztáni) kapcsolódásokra is kifut. Ezeket az országokat szerződés köti Kínához, amely biztosítja a határok sérthetetlenségét, még kilátástalanabbá téve az ujgur függetlenségi törekvéseket.
Léteznek ugyanis ilyenek, bár igencsak szűk körben, amit a hatóságok kíméletlensége is magyaráz. Az ellenállás oka azonban alapvetően a háttérbe szorítottság, a kulturális elnyomás, az olykor szélsőséges kiszolgáltatottság. A hatvanas években erre utalt például, hogy a térségből több tízezer ujgur (és kazah) menekült a Szovjetunió területére az éhínség és a tisztogatások elől. A nyolcvanas években ujgur önkéntesek is harcoltak Afganisztánban a szovjet megszállás ellen - ki tudja persze, hogy nem a kínai hatóságok hallgatólagos támogatásával-e. Mindenesetre ettől az időtől fogva szivárogtak be Hszincsiangba az iszlamista eszmék, ami 2001. szeptember 11. után jó okot szolgáltatott Kína számára ahhoz, hogy a legnagyobb lelkesedéssel csatlakozzon Washington terrorizmusellenes fellépéséhez. Valóban felbukkantak terroristacsoportok a tartományban, amelyek bombamerényletekkel is észrevétették magukat. A kínai vezetés viszont mindenféle politikai színezetű ujgur aktivistára le-lecsapott, többtucatnyi embert kivégeztek, még többet hosszú évekre munkatáborba zártak. 2000 után ismét megjelentek az ujgur harcosok Afganisztánban - a legutóbbi időkig a guantánamói foglyok között még 22-en voltak. Hogy a radikális iszlamistáknak van-e és mekkora hátországuk Hszincsiangban, arról nincsenek adatok.
Az emigrációs ujgur ellenállás mindenesetre függetleníti magát a szélsőségesektől - akik közé Peking viszont mindenkit besorol, aki fellép a kisebbség jogaiért -, és állítja, hogy nem volt köze a mostani zavargásokhoz. Rebíja Kadír, az egykor dúsgazdag, hivatalos tisztségeket is viselt ujgur üzletasszony - akit később bebörtönöztek, és nemzetközi nyomásra sikerült távoznia Kínából - azt állítja, hogy az ujgurokat erőszakkal és tömegesen telepítik át Kína más területeire. Így kerültek abba a bizonyos játékgyárba is, ahonnan a mostani események kiindultak.
Ürümcsiben még feszült a helyzet, de aligha várható, hogy a történtek miatt komoly nemzetközi nyomás nehezedik majd Kínára. Rebíja Kadírt az elmúlt években fölterjesztették ugyan Nobel-békedíjra, G. W. Bush amerikai elnök fogadta is, de ezek a gesztusok aligha befolyásolják az ujgurok hétköznapjait. Elégedettek lehetnek, ha szűkre szabott kulturális autonómiájuk nem csorbul tovább.
