„Algériából Törökországba repültem, mert oda kaptam vízumot. 45 napot töltöttem Isztambulban, közben négyszer próbáltam átjutni a görög határon. Háromszor elkaptak a határőrök, elvették a pénzemet, a telefonomat, és meg is vertek. Hallottam másoktól arról, hogy némely busz alján van egy kicsi fém doboz, ahová be lehet mászni és bár elég veszélyes, mert a motor túl közel van, nagy a forróság és alig lehet elférni, gondoltam, meg kell próbálnom. Végül így jutottam Görögországba: bemásztam egy Vóloszba tartó busz alján a dobozba, 14 órát töltöttem ott, gyakorlatilag mozdulatlanul, mert ha megmozdítottam a kezem vagy a lábam, rögtön megégetettem. Alig kaptam levegőt és többször úgy éreztem, inkább kimászok, és feladom, nem bírom tovább. Mikor megállt a busz, és felfogtam, hogy átjutottam Görögországba, az olyan volt, mint a mennyország” – meséli történetét Charaf, egy fiatal algír fiú, akivel Thesszalonikiben találkoztunk.
Valójában börtönök
Ő is egyike azoknak, akik menekültstátuszért folyamodtak Görögországban. A görög bevándorlás- és menekültügyi minisztérium adatai szerint 2019-ben több mint 77 ezer menedékkérelmet adtak be, több mint 13 ezren kapták meg a menekültstátuszt, és közel ugyanannyit elutasítottak. A rendszer lassúságát mi sem mutatja jobban, mint hogy 2019 végéig az évek során beadott kérelmek közül több mint 87 ezret nem bíráltak még el. 2019-ben legfőképpen szírek és irakiak kaptak státuszt, mivel Algéria biztonságos országnak számít, így az onnan érkező menedékkérők nem sok jóra számíthatnak a túlterhelt görög menekültügyi rendszerben.
| ||
Charaf 19 évesen hagyta el Algériát, a családja otthon maradt. Azt mondja, országa valóban biztonságos, legalábbis abból a szempontból, hogy nem dúlnak olyan háborúk, mint például Szíriában vagy Afganisztánban. Lehetőség azonban nem sok van. „Többször kértem vízumot Európába, de nem kaptam. Tanulni akarok, felfedezni a világot, utazni, megismerni új kultúrákat és fejleszteni magam. Ha erre egy európai fiatalnak van lehetősége, nekem miért nincs?” – kérdezi és hozzáteszi, most éppen ezen dolgozik: fejleszti az angolját, és nemrég tolmácsként kezdett dolgozni a BVMN-nél (Border Violence Monitoring Network: akik az illegális visszaküldéseket és a határokon alkalmazott erőszakot monitorozzák és vizsgálják). „Most jól vagyok. Van hol laknom, vannak barátaim, tartozom valahová. A tolmácsolásból van egy kis pénzem is, tanulok és fejlődök. De a kezdet nem volt egyszerű” – mondja.
Charaf először menekültügyi őrizetbe került, ott azonban hiába kérte, nem látták el a 14 órás buszúton keletkezett sebeit. Megjárt több menekülttábort, ahol rosszabbnál rosszabb körülményekkel találkozott. Volt, ahol egy helyiségben 15-20-an aludtak, ágy és matrac nem volt, egy hálózsákot kaptak csupán. „Ha egyikünk megmozdult, felébredtek a többiek is, olyan közel voltunk egymáshoz. Táboroknak nevezik ezeket a helyeket, de valójában börtönök.” Azt mesélte, többször találkozott azzal, hogy eléjük tettek egy papírt, hogy írják alá, de semmiféle magyarázatot nem adtak hozzá, ráadásul görögül írták, így egy szót sem értettek belőle. Charaf nem volt hajlandó aláírni és másokat is erre biztatott, mert sokszor hallotta, hogy ezek a papírok a kiinduló országból való önkéntes visszatérésre vonatkoznak. „Amikor visszaadtuk a papírt és közöltük, hogy nem írjuk alá, válaszképp egy napig nem kaptunk enni.”
A béke szigete
Charaf végül Thesszalonikibe került, ahol útja egyből Mama Rosához vezetett. Mama Rosa híres a Görögországba érkező menedékkérők körében, Charaf Törökországban hallott róla először. Rosa egy ötvenes évei végén járó nő, igazi ikon a menekültek körében. „Neki van a világon a legnagyobb szíve, mindenkinek segít és mindenkit szeret. Nem ismerek olyat, aki ne szeretné viszont” – mondja róla Charaf. Mama Rosa Németországból érkezett Thesszalonikibe, korábban ápolóként dolgozott, aztán úgy döntött, feladja addigi életét és elköltözik egy olyan helyre, ahol nagyobb szükség van rá. Így kötött ki Görögországban.
| ||
Jelenleg Thesszaloniki piros lámpás negyedében bérel egy emeletet egy félig üres raktárépületben és olyat csinál, amit más a városban nem: papírokkal nem rendelkező fiatal menedékkérő fiúknak és férfiaknak oszt ételt, cipőt, ruhát és nyújt orvosi ellátást. Ott jártunkkor dobozokban álltak a sportcipők, pólók, a zöldség az aznapi ételhez. Rosa önkéntesekkel dolgozik, akik minden nap néhány órát azzal töltenek, hogy előkészítik a hozzávalókat az aznapi ételhez, megfőzik, kiosztják és utána kitakarítanak. A menedékkérők kora délután érkeznek, a legtöbbjüknek az itt kapott étel az egyetlen élelem a nap folyamán. Ami azonban még ennél is fontosabb, hogy itt jutnak szakszerű orvosi ellátáshoz. Mama Rosához a világ minden tájáról érkeznek az ápolók és orvosok, akik önkénteskedni szeretnének. Voltak már amerikaiak, németek, franciák, néha egy-egy görög orvos vagy nővér is megfordul nála. Jönnek nyugdíjasok, pályakezdők, van, aki csak pár napra vagy hétre, van, aki hónapokra ott ragad.
„Amikor idejöttem, azt láttam, hogy mindenki próbál valahogy segíteni, főleg a családoknak, a nőknek, a gyerekeknek, az időseknek. De az egyedülálló férfiak egyedül maradnak” – mondta Mama Rosa és hozzátette, hajléktalanokat is szívesen fogadnak, nem tesznek különbséget menedékkérők vagy görögök között. Charaf útja is egyből hozzá vezetett, amikor Thesszalonikibe érkezett. „Ott látták el a sebeimet és ott kaptam enni. Egy ideig nem volt hol laknom, náluk tudtam egy kicsit megpihenni délutánonként” – meséli a fiú, aki azóta maga is önkéntesként dolgozik Mama Rosa szárnyai alatt. Mivel beszél arabul, franciául és angolul, náluk is tolmácsol, emellett segít a zöldségpucolásban, főzésben, takarításban. „Nagyon szeretek velük lenni, olyanok nekem, mint a családom.”
Csak a szerencsés múlott
Charaf nekik köszönhetően jól érzi magát, viszont ha megkapja a menekültstátuszt, szeretne továbbállni. „Ebben az országban nincs remény” – mondja. Hozzáteszi, biztonságban sem érzi magát. Korábban Thesszaloniki egy biztos pontnak számított a menedékkérők számára, ha odáig eljutottak, biztonságba tudhatták magukat. Ez mára azonban megváltozott. Bár a menedékkérők visszaküldése (push-backs) illegális, a görög állam szerint pedig nem is történik meg, a tapasztalat mást mutat: a már említett BVMN gyűjti a menedékkérők vallomásait és történeteit arról, hogyan küldték vissza őket, például Görögországból Törökországba. Többen beszámoltak arról, hogy a táborokból gyűjtötték össze őket, hogy a török határra vigyék őket, de ugyanez megtörténhet Thesszaloniki utcáin is.
| ||
Erről Charafnak is vannak tapasztalatai: bár legálisan tartózkodott az országban, várt a menedékkérelme elbírálására, idén áprilisban egy rendőri igazoltatáskor azt mondták neki, be kell vinniük a rendőrőrsre, mert azt feltételezik, hogy drogot árul. Mivel tudta, hogy nincs igazuk a rendőröknek, és együttműködő akart lenni, Charaf velük tartott. Öt napot töltött a rendőrségen, majd elszállították egy menekülttáborba, a telefonját elvették tőle, és amikor két hónap múlva visszakapta, a kamerája be volt törve – mint mindenki másé is. Hónapokat töltött két táborban és közben nem értette, mi történik vele, nem kapott felvilágosítást. Pár nappal azután, hogy az egyik táborból átszállították egy másikba, üzeneteket kapott a táborban maradt barátaitól: már Törökországból írtak nekik, a tábor lakóinak nagy részét ugyanis visszaküldték. Charaf végül egy ügyvéd segítségével elintézte a papírjait, így most újra Thesszalonikiben van, várva a menekültügyi eljárás végét, és hogy elhagyhassa az országot.
A görögországi menekülttáborokban élők körülményeiről és lehetőségeiről a csütörtökön megjelent Magyar Narancsban olvashatnak egy hosszú helyszíni riportot. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizessen elő itt!
A cikkek létrejöttét a Minority Rights Group tette lehetővé.
Magyar Narancs
Kedves Olvasóink, köszönjük kérdésüket, a körülményekhez képest jól vagyunk, és reméljük, Önök is. Miközben hazánk a demokrácia érett, sőt túlérett szakaszába lép, dolgozunk. Cikkeket írunk otthon és nem otthon, laptopon, PC-n és vasalódeszkán, belföldön, külföldön és másutt, és igyekszünk okosnak és szépnek maradni. De mit hoz a jövő?
