"Putyin megbizonyosodott róla, hogy végig helyesen cselekedett"

Grigorij Jugyin orosz szociológus

Putyin nem akarja, de talán nem is tudja megmondani, mit akar Oroszország Ukrajnában és Ukrajnától, számára a lényeg az, hogy a háború sose érjen véget. Pedig egyszer véget ér: és ha nyer, ha veszít, Oroszország eltűnni biztosan nem fog a térképről. Mi lesz akkor, és ki, hogyan siettetheti ezt a pillanatot? A közkedvelt politikatudóssal, aki szinte mindent előre látott, a Rigában működő Meduza.io független orosz hírportál készített interjút. Az alábbiakban ezt adjuk közre.

Margarita Ljutova: Széles körben elterjedt nézet, hogy Putyin számára a háború vég nélküli folyamat. A Szövetségi Gyűléshez intézett, február végi beszédében ismét mintha megerősítette volna ezt: semmit nem mondott arról, hogy Oroszország hogyan fog győzni, vagy hogy mi fog történni utána. Mit gondol, Putyin terve valóban az örök háború?

Grigorij Jugyin: Igen – háború mindörökké. A háborúnak nincsenek semmiféle céljai, amelyek elérése után véget lehetne neki vetni. Egyszerűen azért folytatódik, mert Putyin felfogása szerint ők az ellenség, és meg akarnak ölni minket, mi meg őket akarjuk megölni. Putyin számára ez egzisztenciális harc, a létért folytatott küzdelem azzal az ellenséggel szemben, amely el akarja pusztítani őt.

Ne legyenek illúzióink: amíg Putyin a Kremlben van, a háború nem ér véget. Csak terebélyesedni fog. Az orosz hadsereg létszámát gyors ütemben növelik, a gazdaság átáll a fegyvergyártásra, az oktatást propaganda- és katonai kiképzési eszközzé alakítják. Az országot nagy és súlyos háborúra készítik fel.

ML: Putyin számára tehát nyilvánvaló, hogy lehetetlen a győzelem?

GJ: Abszolút lehetetlen. Senki nem is tűz ki ilyen célt, a győzelemnek semmilyen definíciója nem született.

ML: Azaz a háború céljának azt tekinthetjük, hogy Vlagyimir Putyin megőrizhesse a hatalmát?

GJ: Ez nagyjából egy és ugyanaz. Úgy gondol a kormányzására, mint állandó háborúra. Putyin és az őt körülvevő emberek már régóta azt mondják nekünk, hogy háború zajlik ellenünk. Sokan inkább meg se akarták hallani ezt, pedig ők komolyan azt hiszik, hogy már régóta háborúban állnak. Most csak annyi történt, hogy a háború olyan agresszív szakaszába lépett, amelyből már végképp nem lehet kiszállni. Ebben a világ­szemléletben a háború a normális. Felejtsük el, hogy a béke természetes állapot, és máris az ő szemükkel fogjuk látni a helyzetet. Ahogy a Hanti-Manszijszki Autonóm Körzet kormányzója, Natalja Komarova mondta: „A háború – barát.”

ML: 2022. február 22-én, két nappal Ukrajna lerohanása előtt az openDemocracyn közölt cikkében ön megjósolta a közelgő nagy háborút és azt, hogy Putyint nem különösebben fogják felizgatni a nyugati országok által a háborúra válaszul hozott szankciók. A második részben arról beszélt, hogy az Ukrajnával vívott háború „történelmünk egyik legértelmetlenebb háborúja” lesz. Vajon az elmúlt egy évben az orosz társadalom elkezdte-e ezt felismerni?

GJ: Szerintem nem. Sokaknak ez azonnal egyértelmű volt, de az ő számuk azóta aligha nőtt. Ma Oroszországban van egy erős, uralkodó érzelem, és ebben Vlagyimir Putyin rezonál a társadalom nagy részével. A téveszméit távolról sem osztja az egész társadalom, de ebben az érzelemben egymásra találnak – sőt, ezt az érzelmet ő maga állítja elő. Ez az érzelem a sértettség, a szörnyű, végtelen sértettség. Semmi sem képes csillapítani ezt a sértettséget, ami azt is lehetetlenné teszi, hogy akár csak gondolkodni lehessen bármilyen konstruktív kapcsolat kialakításán más országokkal.

Olyan ez, amikor a kisgyerek annyira durcás lesz, hogy már árt a környezetének, már mások életét kezdi tönkretenni – és persze a sajátját is. De a gyerek nem gondol erre, nem gondol arra, hogy valamiféle kapcsolatba kéne kerülnie a többiekkel. Egyszer majd rájövünk, hogy a sértettség ellenünk dolgozik, és saját magunknak ártunk vele. De egyelőre túl sokan akarnak közülünk sértettségben élni.

ML: Kire sértődött meg Putyin és az orosz társadalom? Az egész világra? A Nyugatra? Az Egyesült Államokra?

GJ: A világ berendezkedésére, amelyet igazságtalannak lát, és ebből adódóan arra a „főnökre”, aki magára vállalja a világrendért a felelősséget: az Egyesült Államokra. De a szemrehányás az egész világnak szól, az egész emberi lét rosszul van berendezve.

Minduntalan eszembe jut Putyin egy 2021 közepén tett kijelentése. Akkor váratlanul kibukott belőle, hogy az életben egyáltalán nincs boldogság. Erős kijelentés ez egy politikai vezetőtől, akinek elvben az lenne a feladata, hogy jobbá tegye az emberek életét, hogy valamiféle ideálokat és támpontokat adjon. És akkor ez az ember ezzel áll elő: „Nincs boldogság az életben. A világ rossz, igazságtalan, kemény hely, ahol a létezés egyetlen módja az állandó harc, küzdelem, és végső soron a gyilkolás.”

Ez a sértettség a külvilággal szemben mélyen gyökerezik Oroszországban, és arra vetül ki, aki felelősnek tűnik ezért a világért, az Egyesült Államokra. Az Egyesült Államok egy ponton valóban magára vállalta a világért való felelősséget – és ezt nem egészen sikeresen tette. És azt látjuk, hogy ez a ressentiment nem csak Oroszországban van jelen, ahol természetesen katasztrofális, borzalmas formákban létezik.

 

Grigorij Jugyin

Fotó: dekoder.org

ML: Vajon ez a sértettség már Putyin előtt, azaz az 1990-es években gyökeret vert az orosz társadalomban? Vagy Putyin kormányzása alatt alakult ki?

GJ: Minden társadalomban a legkülönfélébb érzelmek vannak jelen. A politikus feladata az, hogy megtalálja ezek közül azt, amelyikre támaszkodni fog. Nem vitás, hogy ennek a sértettségnek az orosz társadalomban volt megalapozottsága. Ez az Egyesült Államok és részben Nyugat-Európa által vállalt szereppel állt összefüggésben. Ideológiailag ennek a modernizációs elmélet adott formát, amely azt mondta, hogy vannak a fejlett országok és a fejlődők, és a fejlettek jóakaratúan és támogatóan, de kioktatják a fejlődőket: „Srácok, nektek így és így kell berendezkedni.” De senki sem szereti, ha megmondják neki, mit tegyen. Pláne nem egy nagy ország, amely maga is birodalmi múltra tekint vissza.

Valójában a 90-es években a helyzet sokkal bonyolultabb volt. Oroszországot a Szovjet­unió összeomlása után számos kulcsfontosságú nemzetközi klubba meghívták, befolyása volt a globális kérdésekre. Emlékezzünk arra a fordulatra, amikor Jevgenyij Primakov miniszterelnök az óceán fölött orosz csapatokat küldött a jugoszláv konfliktusövezetbe – muszáj volt meghallani azt, amit Oroszország mondott. Voltak diplomáciai erőforrások, amelyeket ki lehetett és ki kellett volna aknázni.

A sértettségnek tehát megvoltak az előfeltételei – de más érzelmeknek is. Sőt. Az egyáltalán nem volt előre megírva, hogy a Szovjet­unió végét egyfajta szörnyű vereségként kell felfogni és megtapasztalni. Számos egymással versengő narratíva létezett erről. Az egyik szerint népi forradalom zajlott, dicsőséges pillanat az orosz és más népek történelmében, mert sikerült megbirkózni az avítt zsarnoki rendszerrel. Ez a koncepció biztosan nem vezetett volna sértettséghez. De Putyin a sértettséget választotta. Részben valószínűleg személyes tulajdonságai, a saját emberi minősége miatt. De az sem véletlen, hogy olyan ember bukkan fel ezen a poszton, akiben erős a veleszületett sértettség. És Putyin elkezdte ezt ápolgatni. A sértettség pedig ragályos. Kényelmes érzés: mindig úgy érzed, hogy neked van igazad, de ennek ellenére méltatlanul eltaposnak.

ML: Ön többször is elmondta, hogy Putyin nem fog megállni Ukrajnában. Mire gondol pontosan? Moldovára, a balti államokra vagy egy önpusztító háborúra az Egyesült Államokkal?

GJ: Egy ilyen világnézet nem ismeri a határokat. Ma gyakorlatilag ez a hivatalosan elfogadott formula: Oroszország sehol sem ér véget. Ez pedig a birodalom sztenderd meghatározása. A birodalom nem ismer el semmilyen határokat.

A határok Európában 1648-ban jelentek meg, amikor létrejött a vesztfáliai államrendszer, amely később fokozatosan felszámolta a birodalmakat. Kialakult az a gondolat, hogy az országok között határok vannak: „itt mi vagyunk, és ott már ti”. Ám a birodalom nem fogadja el ezt az eszmét: „mi ott vagyunk, ameddig sikerült eljutnunk. Ti pedig ott, ahová nem sikerült eljutnunk. Ha eljutunk, nem ti lesztek ott, hanem mi.”

Ez a logika lényegében semmiféle határt nem fogad el, és nem véletlen, hogy orosz hivatalos személyek szájából nem halljuk azt, hogy elismernék bárki határainak legitimitását. Legfeljebb valami szituációtól függő érzetet hallhatunk erről – van valamiféle Nyugat, és ez persze valami idegen számunkra. Nem arról van szó, hogy egyáltalán ne lenne a miénk, de ott kezdődik az a terület, amit nagyon nehéz lesz megszerezni. A Nyugat természetesen abban az ideológiai értelemben jelenik meg, ahogyan a Szovjetunióban létezett.

Mindenkit emlékeztetek arra az ultimátumra, amelyet Putyin 2021 decemberében adott az Egyesült Államoknak és a NATO-nak, és amely kimondja, hogy egész Kelet-Európa az ő befolyási övezete. Hogy aztán ez hogyan lesz kivitelezve, e régió formális szuverenitásának elismerésével vagy anélkül, édes mindegy. Ráadásul ez a terület, ne legyenek kétségeink, magába foglalja Kelet-Németországot is – pusztán azért, mert Vlagyimir Putyinnak személyes emlékei fűződnek hozzá. Nehezen tudom elképzelni, hogy azt gondolja, hogy ez a terület nem őt illeti. Putyin eltökélten vissza akarja állítani a Varsói Szerződés zónáját – azon túl pedig meg összejön, ami összejön.

Sokszor hallom azt, hogy ez baromság, hogy ezt nem gondolhatja komolyan, hiszen ez irracionális, ez őrültség, erre nincs semmiféle lehetőség. De nemrég mindenki nagyjából ugyanezt mondta Ukrajnáról. Nemrég ugyanezt mondtuk Moldováról, és most azt halljuk, hogy a moldovai, az ukrán és az amerikai vezetés is úgy véli, nagy veszély fenyegeti Moldovát. Azt már tudjuk, hogy Moldova igen­is szerepelt a mostani hadműveletek terveiben, csak épp nem jutottak el addig.

Érdemes két dolgot különválasztanunk. Az egyik: milyen valószínűséget tulajdonítunk annak, hogy X. egyén cselekvése sikeres lesz. A másik: milyen valószínűséget tulajdonítunk annak, hogy X. végrehajtja ezt a cselekedetet. Gondolhatjuk, és igazunk lehet, hogy az adott lépése kudarcra van ítélve, de ebből nem következik, hogy nem is fogja megtenni. Egyáltalán nem azért, mert irracionális, hanem például azért, mert X. azt hiszi, hogy nincs más választása.

Oroszország általános stratégiája körülbelül így fest: először csak egy kis darabot veszünk el. Aztán ezt elismerik legitimnek. A következő szakaszban az elismert legitimitás alapján megint elvehetünk valamit. Először valamiféle fegyverszünet segítségével megszerezzük nagyjából Kelet-Ukrajnát. Ez lehetővé teszi a megszerzett területen a konszolidációt és az újrarendeződést. A globális nagyvállalatoknak jó okuk lesz visszatérni az orosz piacra – ahonnan jórészt el sem mentek –, viszont Ukrajnába ilyen körülmények között be sem teszik a lábukat. Ez pedig megteremti a feltételeket Oroszország számára a további előrenyomuláshoz Ukrajnában.

Kisvártatva felhangzik Európából, hogy „végül is ez az ő földjük volt, most megállapodásra jutottak, és ez így van jól”.

De álljunk meg egy pillanatra. Ha ez az „ő” földjük, orosz föld, ahol oroszul beszélnek, akkor mi a helyzet például Észtország keleti részével? Válaszolhatjuk erre azt, hogy Észtország a NATO tagja. De vajon a NATO háborúzna-e Észtországért? Putyin teljesen biztos abban, hogy ha a megfelelő pillanatban teszi próbára a NATO 5. cikkének szilárdságát, a katonai védelmi szervezet összeomlik. Ennek egyszerű a magyarázata: „tudják, hogy a »másét« vették el, és mivel a »másét« vették el, az első meleg helyzetben berezelnek, és nem fognak érte harcolni”.

Ha pedig Nyugat-Európában nincs, aki harcolna a keleti területekért – még egyszer: mindez azután történik, hogy aláírták az ukrán területek Oroszországhoz csatolását legitimáló dokumentumokat –, akkor csak az Egyesült Államok marad. De Amerikának ekkorra már másik elnöke lehet, akit kevésbé érdekel Kelet-Európa.

Szeretném leszögezni: nem ezt tartom az elsődleges forgatókönyvnek. Ez Putyin stratégiáját írja le – de Putyin nem ura a világnak. Annyit kap, amennyit megengednek neki. De ez a forgatókönyv nem is lehetetlen. Nincsenek benne elgondolhatatlan feltételezések. Teljesen reális dolgokról beszélek.

ML: Putyinnak és az embereinek talán ez volt az álláspontja 2022. február 24-én – de eltelt egy év, és a Nyugat nem omlott össze, sőt kézzelfogható támogatást nyújt Ukrajnának. Befolyásolhatta-e ez az év és az orosz hadjárat eredményei az ön által leírt elképzeléseket?

GJ: Valószínűleg igen. Úgy vélem, Putyin megbizonyosodott róla, hogy végig helyesen cselekedett. Ha voltak is kétségei, mára már világossá vált számára, hogy alaptalanok voltak. Ha a Nyugat ennyire ragaszkodik Ukrajnához, az csak azt bizonyítja, hogy ez kulcsfontosságú régió, és onnan készültek a támadásra ellene. És az is jó, hogy a mostani problémák még a jövendő, az orosz vezetés szerint elkerülhetetlen háború előtt a felszínre kerültek. Hiszen sokkal rosszabb lenne, ha ebbe a nagy háborúba egy ilyen hadsereggel indulnának. Azaz a történtek egyértelműen megerősítik Putyint a nézeteiben.

Sokan úgy vélik, hogy Putyin elszámította magát. De ne tekintsünk rá ilyen lekezelően. Igen, volt egy terv a kijevi villámháborúra, ami kudarcot vallott. De miből gondoljuk, hogy ez volt az egyetlen terv? Évek óta készültek erre a háborúra. Furcsa lenne, ha egyetlenegy tervük lett volna. Putyint régóta semmi más nem érdekli, mint a felkészülés erre a háborúra. „Nem minden a legjobb forgatókönyv szerint alakul, de semmi baj, továbbra is kitartunk. Mi készek vagyunk annyi vért áldozni ezért, amennyit kell, de ők nem. Ez a miénk, ők meg egy ponton rájönnek, hogy nem az övék, és nem fognak több, számukra fontos erőforrást áldozni rá.”

Nem azt mondom, hogy ez működni fog, és ez a taktika sikerhez vezet. Sőt úgy gondolom, hogy Putyint épp a saját logikája ítéli vereségre, hogy tudat alatt veszíteni akar. A kérdés az, hogy hány ember fog meghalni, mielőtt ez megtörténik.

ML: Van-e bármi, ami arra késztetné Putyint, hogy megkérdőjelezze a világról alkotott elképzeléseit?

GJ: Nincs. Semmi.

ML: Hogyan változott meg a Nyugatnak Putyinról és Oroszországról alkotott véleménye az elmúlt egy évben? Vajon felismerték-e annak a fenyegetésnek súlyosságát, amelyet 2022-ig alábecsültek?

GJ: Azt felismerték, hogy Oroszország addigi, széles körben elfogadott megítélése súlyosan téves volt. Ám egyelőre nem világos, hogy ebből mi következik. Senki sem készült a történtekre, és ezért még mindig a reaktív viselkedés a jellemző.

Jól kitapinthatóan van a világban egy „február 23. párt”. Azok tartoznak ide, akik elítélik az agressziót, de azt szeretnék, hogy valahogy vége legyen ennek az egésznek, és visszatérhessünk a régi kerékvágásba. Ez mindenekelőtt a globális tőke, amely nem érti, miért kell neki pénzt veszítenie holmi Ukrajna miatt. A nyugat-európai cégek nagy része nem titkolja, hogy ez az optimális forgatókönyv, és arra vár, hogy Ukrajna mikor hajlandó végre feladni területeinek egy részét.

Ez megnyilvánulhat az Ukrajnára gyakorolt nyílt nyomásgyakorlásban – Németországban vannak ilyen kezdeményezések, bár nem dominánsak –, vagy csak a kivárásban, hogy az ellenállás lendülete elapadjon. A béketárgyalásokra való felhívásoknak most nincs esélyük, mert Vlagyimir Putyin úgy véli, hogy győzelemre áll, és nincs szándékában senkivel tárgyalni. Fordulat akkor lesz, ha úgy dönt, hogy elérkezett az idő a megszerzett területek rögzítésére. De tud ezekről a hangulatokról, és jól érzi, hogy ha a szükség úgy hozza, bármikor kihasználhatja őket.

Sok politikus másként gondolkodik, és érti egy ilyen forgatókönyv veszélyeit. Ahhoz azonban, hogy ezzel szemben alternatívát kínálhassunk, szükség van valamilyen jövőképre – és nemcsak Ukrajna, hanem Oroszország és az egész kontinens jövőjéről van szó. És itt kezdődnek a bajok. Európának a háborúban leginkább érintett része ragaszkodik ahhoz, hogy Oroszországnak nem lehet másmilyen jövője. „Genetikailag hibás” ország, amely arra van ítélve, hogy másokra veszélyt jelentsen, másokat fenyegessen. Putyin után megint Putyin lesz – ezek az emberek teljesen egyetértenek Vjacseszlav Vologyinnal, a Duma elnökével. Az orosz hadsereg által elkövetett szörnyűségek képei nagyban hozzájárulnak az ilyen érzelmek megerősítéséhez.

De mi következik ebből? Természetesen lehet falat emelni Oroszország köré és gépfegyvereseket állítani a határra. De ez megöli a biztonságot az egész régióban. A végeredmény vagy az elkerülhetetlen revansizmus lesz, vagy hosszú polgárháború, és csak az nem világos, melyik rosszabb mindenki számára. A gondolkodó emberek, mint Emmanuel Macron, értik, hogy a biztonságot Oroszország érdekeit szem előtt tartva kell kiépíteni. Csakhogy amíg Macron is meg van győződve arról, hogy Oroszországban mindig Putyin lesz, arra a logikus, de teljesen kilátástalan következtetésre jut, hogy Putyinnal kell megegyezni. Azaz ha Oroszországot senki nem akarja eltörölni a föld színéről, és ha Oroszország és Putyin között egyenlőségjel áll, akkor elébe kell menni Putyinnak. Azok az emberek, akik habzó szájjal próbálnak meggyőzni mindenkit arról, hogy Oroszország az örök Putyinra van ítélve, menetrendszerűen olyan politikai vezetőket kapnak, akik készek tárgyalni Putyinnal – még akkor is, ha úgy tűnik, hogy az ellenkezőjére törekszenek.

Ezt a csomót addig nem lehet kibogozni, amíg az orosz érdekek képviseletének problémája meg nem oldódik. Oroszországnak, mint minden más országnak, joga van ahhoz, hogy garantálják a biztonságát – minden más instabilitáshoz vezet. Magától értetődő, hogy Putyinnal felesleges erről a témáról beszélni. A stratégia kidolgozásához tehát el kell képzelnünk a Putyin nélküli Oroszország paramétereit, azt az Oroszországot, amellyel lehet tárgyalni – ahogyan oly józanul mondja Volodimir Zelenszkij.

Ez egyébként végre megteremti a cselekvés feltételeit a gyáva orosz elit számára is. Mindenekelőtt arra kell képesnek lenniük, hogy elképzeljék, hogy a jövőjük nem egyetlen emberhez kötődik, hogy Oroszország valahogy Putyin nélkül is megmarad. Amíg Oroszországot és annak jelenlegi vezetését azonosítják egymással – és nem is a vezetést, hanem egy embert, aki a saját Biztonsági Tanácsát is sokkolta a háború kirobbantásával –, addig nincs kiút. El kell őket szakítani egymástól. Az egyetlen személy, akinek érdeke, hogy ezek egymáshoz kötődjenek, az Vlagyimir Putyin.

ML: Mit lehet tenni ennek az összeforrottságnak a megbontása érdekében? Fehéroroszország példája jut eszünkbe, amelyet a 2020-as tömegtüntetések után aligha azonosít bárki is Lukasenkával. Tömeges fellépésre van szükség? Vagy egy emigráns kormányra, amely megmutatja a világnak a másik Oroszország projektjét?

GJ: Ez a két dolog nem zárja ki egymást. Valamiféle komolyabb mozgalom, amely leleplezné ennek a kormánynak a zsarnoki természetét, segítene. De egy ilyen mozgalom serkentője lehet egy alternatív Oroszország-projekt is. Annál is inkább, mert jók az előfeltételei: Vlagyimir Putyin a maga bizarr, a világtól teljesen elrugaszkodott, paranoiás történelemszemléletével semmiképpen sem képviseli Oroszország egészét. Oroszország elég nagy ország, tele leleményes, fiatal, aktív rétegekkel, akik egészen másképp látják a világot. Putyin minden erejével akadályozza annak az új Oroszországnak az elkerülhetetlen kialakulását, amelyben neki nincs helye.

Minthogy az oroszok huszonpár éve Putyin kormányzása alatt élnek, egyre csökken az a képességük, hogy elképzeljenek valami mást. De az élet rá fog kényszeríteni minket, hogy megerőltessük a fantáziánkat. Az ország zsákutcába jutott, és az idő egyre inkább elkerülhetetlenné teszi ennek a belátását. Még van előttünk néhány méter, és mi megyünk tovább. De ez akkor is zsákutca, aminek a végén nincs semmi.

ML: Amikor ezt az interjút egyeztettük, megjegyezte, hogy ha az orosz társadalom jelenlegi állapotára, atomizáltságára és a kollektív cselekvés akadályaira terelődik a szó, akkor csak erősíteni fogjuk a tanult tehetetlenségérzést. Van-e mód arra, hogy úgy beszéljünk a társadalommal, hogy ne tápláljuk ezt?

GJ: Ha Oroszországban ma az alapérzelem a sértettség, akkor a félelem az a fő tényező, ami mindent összetart. Az egzisztenciális félelem – a félelem egyetlen személy haragjától, a rettegés a háborútól, vagy az elvontabb félelem a káosztól. Ezt a félelmet a zsarnok mindenhatóságának hiedelme sokszorozza meg – a zsarnok, aki mindenképpen megkapja, amit akar: eddig mindig megkapta, és ezért ezután is meg fogja kapni. Erre a teljes reménytelenségig fokozott félelemre valamilyen választ kell adni.

A félelmet a remény győzi le. Ez az ellentétes hatás. Az embereknek reményt kell adni. Ebben az értelemben az orosz emberek amúgy teljesen érthető, jogos hibáztatása politikailag teljesen kilátástalan. Még egyszer mondom: az oroszoknak címzett vádak érthetők, indokoltak és jogosak, de politikailag hiábavalók. Ezek az emberek meg vannak győződve a saját tehetetlenségükről, rettegnek, és akkor még két kiló bűntudatot is hozzájuk akarunk vágni. Mégis, mit várunk ettől?

A kérdés tehát az, hogyan adjunk reményt. A remény pedig épp annak a demonstrálásához kapcsolódik, hogy van más út, hogy Oroszországot másképpen is be lehet rendezni. Ám amíg az oroszok nem ismerik fel, hogy zsákutcában vagyunk, addig nem is akarnak hallani róla, mert ez a felismerés ijesztő: a fennálló rendszer valamiféle megkérdőjelezéséhez van köze. És a rendszer elég fenyegető ahhoz, hogy ne akard megkérdőjelezni.

Ez az oka annak, hogy Oroszországban minden normatív diskurzus megszűnt. Már régóta nehéz feltenni azt a kérdést, hogy hogyan kellene megszervezni a társadalmat, hogyan lehetne ezt tisztességesen, becsületesen és jól csinálni. Néhány évvel ezelőtt a szociológiai felmérések válaszadói a kutatásaimban az ilyen kérdésekre azt válaszolták: „Oroszországban? Sehogy.” A normatív diskurzust elfojtották – de elkerülhetetlenül lesz rá igény, ahogy a zsákutca tudatosodik. És akkor fontos lesz, hogy az embereknek legyen reményük.

ML: De van-e olyan pont, ahonnan már nincs visszaút, amely után a remény már nem támad fel? Amikor akárki is mutatja be a csodálatos jövő tervét, már senki nem fogja meghallani?

GJ: Nem tudom. Én hiszek Oroszországban. Konkrétan: hiszek az orosz kultúrában, hiszem, hogy az orosz kultúra magában hordozza a recepteket arra, hogy ezzel a súlyos válsággal megbirkózzunk. Ebben rejlik az ereje, nem pedig abban, hogy Puskin nagy író. Abban, hogy a bölcsesség tárháza, hogy megvannak benne a válaszok azokra a kérdésekre, amelyek most gyötörnek minket. Én tényleg hiszem, hogy az orosz gondolkodók, írók, a rendelkezésünkre álló szellemi erőforrás, a hagyományaink, a szokásaink tartalmazzák a választ erre a kihívásra.

ML: Mostanában az orosz kultúráról inkább az a diskurzus uralkodik, hogy birodalmi, hogy szolgatudatot szült és táplált, és így tovább…

GJ: Az orosz kultúrában nagyon erős a birodalmi elem – és itt az ideje, hogy szembenézzünk ezzel. A birodalom csődje jó alkalom arra, hogy foglalkozzunk vele. De ebből áll-e az orosz kultúra? Nem, nem ebből áll. Sőt még valamely konkrét szerző munkássága sem csak ebből áll. Azonosíthatjuk-e a birodalmi eszmét valamely konkrét szerző műveiben? Igen, és ezt meg is kell tennünk. Miért kellene őt szőröstül-bőröstül elfogadni vagy elutasítani? Elvégre nem házasságot akarunk kötni vele.

A kultúra önmagunk formálása révén fejlődik, beleértve önmagunk kritikáját is. A kritika azonban nem lehet teljes elutasítás. Hiszen akkor érthetetlen lesz, hogy ki vagy te, aki bírál: ha megsemmisítetted magad, mégis milyen pozícióból bírálsz? A kultúra maga ad lehetőséget önmaga kritikájára. Nincs ebben semmi lealacsonyító, nincs azzal semmi baj, hogy azonosítjuk a birodalmi eszméket az orosz kultúrában, elhatároljuk ezeket, és megfigyeljük, hogyan kapcsolódnak más elemekhez. De a kultúra nem ebből áll. Ahogyan a német kultúra sem a német imperializmusból áll, és a brit imperializmus sem meríti ki a brit kultúrát.

ML: Januárban megjelent a YouTube-on egy rövid, Princetonban készült interjú önnel. A kommentelők közül sokan megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy elhagyta Oroszországot, és már biztonságban van. Most viszont Moszkvában értem utol.

GJ: Tudományos kutató vagyok, és a tudomány nemzetközi, nem egyedül végzik. Mindig is sokat utaztam külföldre, hiszen ez a munkám része. Most, amikor egyes őrültek megpróbálják kifűrészelni Oroszországot a globális világból – éppen akkor, amikor Oroszország hangjára szükség van –, meg kell sokszorozni a hídépítésre, a közös projektekre és a globális világgal való kommunikációra irányuló erőfeszítéseimet.

ML: Mit gondol a „távozókra” és a „maradókra” való felosztásról?

GJ: A baj mindannyiunkkal, az országunkkal történt. Jó lenne, ha mindenki, aki Oroszország határain kívül van, elgondolkodna azon, hogy mit tehetne azokért, akik Oroszországban vannak. És mindenki, aki Oroszországban van, elgondolkodna azon, hogyan segíthetne azoknak, akik most messze, külföldön szenvednek. Megoldjuk, de csak együtt tudjuk megoldani. Csak együtt.

Névjegy

Grigorij Boriszovics Jugyin (1983) orosz politikatudós és szociológus. A jó hírű moszkvai gazdasági egyetemen (VSE) végzett, jelenleg ugyanitt kutató, területe a demokráciaelméletek és a közgazdasági antropológia. A Vedomosztyi portál és több más szabad, internetes fórum állandó szerzője. Tavaly február 22-én az openDemocracy honlapon a háború elkerülhetetlenségéről írt, február 24-én egy háborúellenes tüntetésen a rendőrök eszméletlenre verték.

Fordította: Borsi Klaudia