Nagy erővel robbant be az európai médiába egy újabb terrorakció híre. Bár nem francia, hanem már belga területen történt az eset, de a francia – és bizonyos értelemben ibériai–észak-afrikai háttér – itt is meghatározó, akárcsak a Charlie Hebdo elleni merényletben.
A Párizs és Amszterdam között közlekedő, nagy sebességű Talys vonat egyik első osztályú kocsijába tört be egy marokkói születésű, családjával a spanyolországi Algecirasban élő, de egy ideje Franciaországba áttelepült 25 éves férfi, Ayoub el-Khazzani. Még a vonat vécéjében elővette AK–47-es gépkarabélyát, s kilépve rögtön egy sorozatot eresztett a mennyezetbe. A lövéseket hallva három amerikai fiatalember – két katona és egy egyetemista – rohant rá, és egy Franciaországban élő idősebb brit IT-szakértő, egy amerikai tanár és egy francia bankár segítségével leteperték el-Khazzanit, s átadták a vonat biztonsági személyzetének.
Haláleset nem történt, de a tanárt lövés érte, és súlyos sebesüléssel a lille-i kórházba szállították.
Terror vagy közbűntény?
Amint az elkövetőt azonosították, a spanyol és francia titkosszolgálat azonnal közölte: a fiatalembert jól ismerték, s mint terroristagyanús elemet olykor ellenőrizték.
Az információkból az derült ki, hogy el-Khazzaninak valóban voltak gyanús közel-keleti iszlamista mozgalmakhoz fűződő személyes kapcsolatai – ezért is került a titkosszolgálatok látókörébe –, ám terhére eddig csak közbűntények voltak írhatók, apróbb lopások és drogkereskedelem. Ezekkel pedig nem a titkosszolgálat, hanem a rendőrség foglalkozik. A média az eset kapcsán hol egyik, hol meg a másik véglet között ingadozik azóta is, a hisztériára hajlók terrorizmust emlegetnek, a realisztikusan közelítők bűncselekményeket. Nem mellékes, hogy el-Khazzani letartóztatását követően azonnal közölte: nem terrorakciót tervezett, hanem a vonat utasainak kirablását.
| ||
Van különbség a két eset között?
Óriási. S ha a hatóságok a két dolgot nem választják szét idejekorán, már azelőtt csődöt mond a terrorizmussal vívott harcuk, mielőtt elkezdődött volna. Ez persze nem azt jelenti, hogy a kettő között ne alakulhatna ki szoros kapcsolat. Igen, gyakorlatilag minden dzsihádista cselekmény mögött bűncselekményekkel terhelt, becsődölt magánéletek rejlenek.
Ayoub el-Khazzani esete azt bizonyítja, hogy a fiatal bevándorlóknak más elképzeléseik vannak a társadalmi integrációról, mint szüleiknek és nagyszüleiknek. Az el-Khazzani család feje Algecirasban színesfémhulladék gyűjtésével foglalkozik, abból nevelte gyermekeit, s tartja el feleségét, aki az otthoni ügyeket intézni. A gyerekeik spanyol általános iskolába jártak, nem csak a nyelvet sajátították el anyanyelvi fokon, de szocializációjuk okán már nem voltak hajlandók „legalulról” kezdeni, úgy, ahogy apjuk.
Nem mellékes tény, hogy a bevándorlók többségének ez sikerül is. De nem mindenkinek. Ezer oka lehet annak, hogy el-Khazzani nem tudott megkapaszkodni sem Spanyolországban, sem pedig Franciaországban – az okok egyike viszont egészen biztosan az, hogy mindkét országban nagy elbocsátások voltak az elmúlt években, s magas a munkanélküliség azóta is. Egy bevándorlónak általában nincs akkora tartaléka, mint egy őshonosnak. Marad tehát a bűnözés.
Rabolni jött
Ayoub el-Khazzani azt nyilatkozta: ő nem dzsihádista, hisz nem terrorcselekményt hajtott végre, csak rabolni akart. Ezt elhihetjük neki, hisz a legtöbb estben a bűnelkövetők szívesebben tetszelegnek valamilyen messianisztikus szerepben, semhogy egyszerűen beismernék: nem Allah harcosai, hanem pitiáner bűnözők.
A Charlie Hebdo elleni támadás elkövetőiről is ma már tudjuk: előéletük bűnlistája igen hosszú; eközben tanulták ki mindazt, amit aztán az iszlamista ideológia színezett egy terrorakció révén mártíromsággá. Nagyon fontos látni, hogy az iszlám szélsőségességnek csak egyik oka az a válság, mely ideológiai okokból a felekezetet sújtja, képtelen lévén adaptálódni a modern világ szabta keretekhez, s ezért vele és a multikulturalitással állandóan konfrontálódni kényszerül. És persze sorozatosan veszít. A másik ok az integrációs kudarc, de ezért gyakorta nem a bevándorló, hanem a befogadó ország felkészületlensége vagy gazdasági gondjai tehetők felelőssé.
