A hallgatás spirálja

A német szélsőjobb rákapott a vér ízére: idén már több mint kétszáz támadás ért menekülteket. Bár a többség még a menedékkérők pártján van, de sokan mondják, hogy jobb lenne, ha nem jönnének már.

Menekültotthonokat gyújtottak fel, külföldi­nek tűnő emberekre lőttek, szimpátiatüntetőkre támadtak, Michael Richter, a Die Linke menekültekért felszólaló politikusának autója alatt nemrégiben bomba robbant. Az úgynevezett „menedékkritikusok”, akik néha „aggodalmaskodó polgároknak”, „iszlámkritikusoknak” vagy épp a „hallgató többségnek” nevezik magukat, rendszeresen szerveznek tüntetéseket, főleg menekültszállások közelében. Az atrocitások pedig sokszor ezeket követik.

Mintha visszatért volna a 90-es évek azon szakasza, amikor nap mint nap történtek gyűlölet-bűncselekmények Németországban. Idén csak júniusig több mint kétszáz támadásról tudni, jelentős részüket a rendőrség szerint szélsőjobbosok követték el. 2013-ban egész évben mindössze 58 ilyen támadás volt. A Taz napilap információi szerint tavaly az esetek 45 százalékát sikerült felderíteni.

Pedig a Pegida tüntet

Fotó: Maja Hitij / MTI/EPA

Mindez új trend előszele lehet. A szélsőjobboldal ugyanis az elmúlt két évtizedben megpróbált konszolidálódni. Szócsöve leginkább a Német Nemzeti-demokrata Párt (NPD) volt, amely a randalírozás helyett tüntetésekre és gyűlölködő szlogenek terjesztésére koncentrált, hogy ezzel a választásokon érjen el sikereket – s ez több tartományi parlamentben össze is jött nekik. Most viszont egyre többen fordítanak hátat nekik. Akik hisznek a választásokban, inkább az euroszkeptikus, bevándorlóellenes AfD-hez (Alternatíva Németországért) pártolnak, a neonácik pedig visszatérnek az agresszióhoz. A felderített gyűlölet-bűncselekmények elkövetőinek csak harmada visszaeső, a többiek feltehetőleg a mostani gyűlölethullám hatására cselekedtek. A Szö­vetségi Bűnügyi Hivatal az elmúlt hetekben aggodalmának adott hangot, hogy a menekült­kérdés „ideológiai konszenzust” hozhat létre a szélsőjobbosok között, és megerősít­heti a neonáci ideológiát. A félelem pedig egyre jobban érezhető: a keletnémet kisváros, Tröglitz polgármestere például nemrég azért mondott le, mert nem bírta tovább, hogy – a folyamatos névtelen fenyegetések mellett – rendszeresen neonácik masíroznak a háza előtt.

A neonácik felbátorodásának hátszelét feltehetőleg az Európa „iszlamizálódása” ellen tüntető Pegida erősödése adja, amely tavaly októbertől Drezdában többezres felvonulásokat szervezett. A szervezet leginkább a radikális iszlámot támadta, s neonácik helyett látszólag átlagos keletnémeteket vonzott a tüntetéseire. A rasszizmus e szalonképesebb formáját a közvélemény-kutatások szerint a németek többsége legalábbis megfontolandónak tartja. A mozgalom vezetője, a Hitler-bajszos szelfi­jével hírnevet szerző Lutz Bachmann a menekülttáborokat „szerencselovag-otthonoknak” nevezi; s amikor a menekültek ellen uszít, hatalmas üdvrivalgás fogadja szavait.

A menekültsimogatók

Langer Ármin rabbinövendék, aki a muszlim–zsidó Salaam-Schalom Initiative aktivistacsoport koordinátoraként szervezője volt a többezres Pegida-ellenes tüntetéseknek, alapvetően elégedetlen a német menekültpolitikával. Az eljárások túl hosszadalmasak, túl sokakat utasítanak el – véli. „De példát mutatnak abban, ahogy a menekültellenes agressziókat elítélik: míg Magyarországon maga a kormány uszít a menekültek ellen, ugyanazokkal az ál­érvekkel, mint itt a Pegida, addig Németországban a konzervatív kormány védelmébe veszi őket a rasszista uszítással szemben. Tavalyi újévi beszédében Angela Merkel határozottan állást foglalt a Pegida ellen: nem hiszem, hogy van olyan német háztartás, ahová az üzenete ne jutott volna el.”

Merkeltől azóta nem sok emlékezetes megnyilvánulás maradt fenn a menekültekről. Martin Patzelt, a kereszténydemokrata CDU képviselője ezzel szemben brandenburgi házába fogadott két eritreai fiatalt, akikkel nem sokkal korábban a templomban találkozott. Joachim Gauck szövetségi elnök pedig a II. világháború után elüldözött németekre emlékezve azt mondta, „az akkori sorsok és a mostani sorsok” nagyon is hasonlóak. A háború után romokban álló Németország, folytatta az elnök, több millió kelet- és közép-európai német menekült befogadására volt képes, s ezért a mai, gazdaságilag erős és politikailag stabil Németország sem zárkózhat el attól, hogy menedéket nyújtson a rászorulóknak. A CDU testvérpártja, a Keresztényszociális Unió (CSU) nem volt elragadtatva: vezetőjük, Horst Seehofer bajor miniszterelnök sértésnek nevezte az elnök szavait a háború után elűzött németekre nézve, hiszen rengeteg menedékkérő valójában csak a jóléti állam előnyeit szeretné élvezni, nincs is kitéve üldöztetésnek. Seehofer a balkáni országok vonatkozásában visszaállítaná a vízumot, biztonságos harmadik országnak minősítené Koszovót és pár másik környékbeli államot, hogy lakosaik ne tudjanak csak úgy belépni az országba, pénz helyett pedig ételt adna csak a menekülteknek. Thomas de Maizière szövetségi belügyminiszter is előszeretettel hangoztatja, hogy a menekültek havi 140 eurós „zsebpénze” több mint egy koszovói rendőr egyhavi fizetése, s azt is, hogy nincs még egy ország a világon, amely jelenleg annyi menekültet venne fel, mint Németország. (A Die Zeit elemzése szerint a miniszter csúsztat: lakosságarányosan Németország csak a kilencedik helyen van az EU-ban. Tavaly 200 ezren jelentkeztek menekültstátuszra Németországban, ebből végül 40 ezren kapták meg. A jóval kisebb Svédországban ugyanekkor 80 ezren kérvényeztek menekültstátuszt, és 30 ezren maradhattak az országban.)

De Maizière – még februárban – az egyhá­zaknak is nekiment, mivel azok több olyan embernek is menedéket nyújtottak, akit a hatóságok, az uniós szabályozással összhangban, visszaküldtek volna más uniós tagállamokba. Idén jelentősen megnőtt ugyanis az egyház által oltalmazott menekültek száma: pillanatnyilag közel ötszázan vannak. „Alapvetően problémásnak tartom, ha egyes csoportok egy demokratikus jogállamban úgy gondolják, hogy felülemelkedhetnek a hatályos jogszabályokon. Ez igaz az egyházakra és más vallási csoportosulásokra is” – nyilatkozta a belügyminiszter a Die Weltnek, s hozzátette, például a sariát sem fogadják el Németországban a törvénykezés eszközeként. Az egyházak azt mondják, humanitárius okokból vesznek fel menekültet, és nem akarnak politizálni – de Karl Lehmann mainzi püspök azért megjegyezte, olcsó megoldásnak tartja a „megélhetési bevándorlózást”, amikor globális problémák megoldásáról van szó.

A szövetségi bevándorlási és menekültügyi hivatal (BAMF) képtelen megbirkózni az áradattal – jelenleg mintegy 250 ezer kérelem vár elbírálásra. Vannak napok, amikor Berlinben az egészségügyért és szociális ügyekért felelős tartományi hivatal (Lageso) előtt kétezren állnak sorba. Az emberek százával alszanak a földön, sokan sátraznak, nem tudván, hogy mikor kerülnek sorra. De ha sorra kerülnek, akkor se lesz feltétlenül jobb nekik. Nem mindenkinek jut hely az otthonban, sokakat hostelekben próbálnak elszállásolni, de az üzemeltetők nem fogadják szívesen a menedékkérőket, a hivatal ugyanis nem mindig egyenlíti ki időben a számlát. Az illetékesek hiába dolgoznak 12 órákat, nem tudnak mit kezdeni a helyzettel – a Tageszeitung arról számolt be, hogy többen beteget jelentettek, mert nem bírták már a stresszt. A kormány mindenesetre megígérte, hogy megduplázza a hivatalnokok számát, s kétezer új alkalmazottat vesznek fel.

Riasztó példa az úgynevezett „drezdai sátortábor” is. Két önkéntes orvos arról számolt be a sajtónak, hogy a sátrakban elviselhetetlen hőség uralkodik, az elszállásoltaknak nem jut elegendő élelem, lejárt szavatosságú gyógysze­reket kapnak, a rossz higiéniai körülmények miatt kiütéseik vannak és hasmenésük. Ilyen helyzetben pedig nem csoda, hogy rendszeresek a kisebb-nagyobb összeszólalkozások a tábor lakói között, amelyek híre megint csak a Pegida és társai malmára hajtják a vizet.

Még nem ellenség mindenki

A sok menekült nem példa nélküli Németországban. A BAMF adatai szerint a délszláv háború miatt 1992-ben 438 ezer menedékkérelmet adtak be az országban. Abban az évben a menekültügyi kiadások megduplázódtak – a Die Zeit becslései szerint mostani értéken nagyjából 2,5 milliárd euróra –, ráadásul a német egyesítést követően, 1991-ben 400 ezer, német felmenőkkel rendelkező kelet-európai érkezett az országba, s 300 ezer keletnémet is az ország nyugati felén kívánt szerencsét próbálni. A menekültprobléma fokozatosan a legfontosabb témává vált a közvélemény-kutatásokban; s csak idő kérdése volt, mikor szabadulnak el az indulatok. Erre 1992-ben került sor, amikor a keletnémet Rostock város Lichtenhagen negyedében neonácik százai felgyújtottak egy menekültotthont – a támadást több ezer tapsoló ember nézte végig, az ott lakó száz vietnami pedig csak csodával határos módon menekült meg. A tombolás nem állt meg, pár nappal később török családok házai lángoltak szerte az országban. Immár több halottja is volt az agressziónak.

A politika ekkor úgy döntött, populista húzással vet véget a problémának. A CDU akkori frakcióvezetője, Wolfgang Schäuble és szociáldemokrata kollégája, Hans-Ulrich Klose még abban az évben bejelentették, sikerült megállapodniuk egy „menekültügyi kompromisszumban”. Az Alaptörvény 16. cikkét – amit sokan a II. világháború utáni Németország egyik legfontosabb vállalásának tartottak, hiszen azt ígérte, az üldözöttek menedékre lelhetnek Németországban – radikálisan átírták: rögzítették, hogy a „biztonságos harmadik országon” keresztül érkezők nem kaphatnak menedékjogot Németországban, és konkretizálták azt is, melyek ezek az országok, ahova vissza lehet küldeni a kérelmezőket. Legálisan jószerivel csak repülőn érkezhettek volna menekültek – s ezért megnőtt a kereslet az embercsempészekre, és egyre többen kényszerültek hazudni, amikor arról kérdezték őket, hogyan jutottak az országba. Mind többen státusz nélkül, illegálisan igyekeztek meghúzni magukat az országban.

A kemény kéz politikája nagyjából két évtizedig működött. A menedékkérők száma pár tízezerre csökkent, részben az uniós szabályozás miatt is, amely az unió peremországaira hárította a legnagyobb terhet. De Olaszország vagy Görögország gyenge lábakon álló menekültügyi rendszere nem tudta a végtelenségig tehermentesíteni a németeket. A becslések szerint idén a menedékkérők száma megugorhatja a 450 ezret; Angela Merkel épp ezért mondogatja, hogy „igazságos elosztásra” lenne szükség a működésképtelen dublini rendszer helyett.

Bár a menekültek száma hasonló, mint a 90-es évek elején volt, és néha az indulatok is feltörnek, a közhangulat távolról sem annyira ellenséges, mint akkor volt. Sokan vállalnak szolidaritást a bevándorlókkal és segítik önkéntesként az érkezőket. Langer maga is lakásába fogadott másfél hónapra egy menekültet, s ezzel nincs egyedül: többen ajánlják fel üresen álló szobáikat a menekülteknek, a Flüchtlinge Wilkommen projekt pedig lakástulajdonosokat és lakóközösségeket hoz össze menekültekkel, és lehetőséget biztosít arra is, hogy bárki megfinanszírozza egy rászoruló lakbérét.

Az Infratest dimap közvélemény-kutató ­augusztusi felmérése szerint a lakosság 57 százaléka megértő a menekültekkel: 23 százalék mondja azt, hogy akár többen is jöhetnének az országba, 34 százalék a mostani számoknál maradna. Bár a keletnémetek (akik még mindig nincsenek hozzászokva a multikulturalizmus gondolatához) 48 százalékban azt mondják, jobb lenne, ha kevesebb mene­kültet venne fel az ország. Ha pedig azt kérdezik tőlük, fel kell-e venni azokat, akik háború elől menekülnek, 93 százalék mondja azt, hogy igen. Emellett jóval 70 százalék fölött van azok aránya is, akik a vallási okok miatt üldözötteket, valamint az éhínség és természeti katasztrófák elől menekülőket is befogadnák. Ezzel szemben 69 százalék azt mondja, nem látja szívesen azokat, akik megélhetési okokból érkeztek Németországba (az év elején ez még csak 55 százalék volt). Összességében a jobboldali szavazók elégedettek a kormány lépé­seivel, míg a baloldal (főleg a Linke és a zöldek) szavazói azt szeretnék, ha Németország többet tenne a menekültekért.

Thomas Jäger, a Kölni Egyetem nemzetközi kapcsolatok professzora ugyanakkor egy friss írásában arra figyelmeztetett, hogy nagy problémát jelenthet az úgynevezett hallgatás spirálja: ha az idegenellenes kisebbség túlságosan hangos, az azzal járhat, hogy az elfogadóbb tábor visszahúzódik, elbizonytalanodik, és a xenofób indulatok fogják uralni a közbeszédet. Ez pedig azt vonhatja magával, hogy a pártok is egyre inkább hajlani fognak a menekültellenes szólamokra. A megoldás ezért az lenne, hogy a menekültek támogatói még inkább hallassák hangjukat.