Interjú

„Soha nincs túl késő”

Gerald Knaus az EU-ról és Orbánról

  • B. Simon Krisztián
  • 2020. október 24.

Külpol

Ő a magyar kormány legújabb külföldi közellensége. A Magyar Nemzet háttérhatalmat leleplező „oknyomozó sorozata” Knaust az „európai Soros-lobbi karmesterének” nevezte, aki agytrösztjével a nyílt társadalom eszméjéért lobbizik a kontinensen. Még a friss támadások előtt beszéltünk vele.

Magyar Narancs: Kutatóközpontja, a European Stability Initiative (ESI) tavasszal jelentette meg A varázsló, a vírus és egy fazék arany című elemzését, amely azt mutatta be, hogy a kormányzati retorikával ellentétben a magyar kormány igenis az EU koronavírus-mentőcsomagjának legnagyobb haszonélvezője. Ezek után több magyar kormányhivatalnok is nekiállt cáfolni az érveit. Gyakori, hogy a kutatások alanyai ekkora érdeklődést mutatnak a leírtak iránt?

Gerald Knaus: Volt már rá példa. Amikor arról számoltunk be, hogy Azerbajdzsán aláássa az Európa Tanács munkáját, sokkal hevesebb reakciókat kaptunk. (A kaukázusi állam az úgynevezett „kaviár diplomácia” módszerével hálózta be a különböző tagállamok képviselőit, hogy ezáltal puhítsa vagy esetenként akár teljesen el is hallgattassa a jogállamiságát és az emberi jogok lábbal tiprását érő kritikákat – a szerk.) Egy kétes hátterű intézet például leközölte saját „tanulmányát” egy állítólagos összeesküvésről, amelyben én mozgattam a háttérből a szálakat. De nem maradhatott ki Soros György és Örményország sem a muszlim- és Azerbaj­dzsán-ellenes akciónkból, amelynek célja – szerintük – az volt, hogy diszkreditáljuk a fantasztikus demokráciájukat. Vicces iromány volt, de nem sok hasznot hozott a szerzőinek, hiszen az Azerbajdzsánról szóló kutatásunk vezetett ahhoz, hogy 2017-ben lemondott az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének elnöke. (A spanyol Pedro Agramuntot először 2013-ban nevezte meg az ESI mint Azerbajdzsán színfalak mögötti védelmezőjét, később az OCCRP oknyomozó központ az Azerbaijani Laundromat feltárása során azt is bemutatta, hogy a politikus ezzel anyagilag sem járt rosszul – a szerk.) Nem túlzok: ez volt az intézmény történetének legnagyobb botránya. Azaz, ha alapos, jól alátámasztott kutatást jelentetünk meg, annak igenis lehet hatása – még ha el is tart egy ideig. Kovács Zoltán úr akkori reakciója valójában csak megerősítette, amit a kutatásunkban leírtunk. Hiszen ő azt állította, nincs abban semmi különös, ha Magyarország a GDP-je 3,9 százalékának megfelelő összeget kap az EU koronavírus-mentőcsomagjából, miközben a járvány sújtotta Olaszországnak vagy Spanyolországnak juttatott támogatás mindössze a GDP-jük 0,1, illetve 0,3 százalékának felel meg. Kovács azt állította, Magyarországnak jár a pénz, mert azt Brüsszelben már korábban odaígérték. Mi viszont azt mondtuk, pont ez a „nekem jár” gondolkodás a probléma. A magyar kormány minden apró adományt megköszön, amit autokráciáktól kap – például Kínától vagy Üzbegisztántól –, miközben az EU-t készpénz-automatának tekinti. Azt várja, hogy Brüsszel tegyen eleget minden 2013-ban tett ígéretének, és hagyja figyelmen kívül azt, ha egy válság vagy járvány miatt valamelyik tagállamnak nagyobb szüksége lenne a pénzre.

MN: A magyar politikusok azzal érveltek, hogy a pénzt másra ígérte az EU: például infrastrukturális beruházásokra, amelyekről az ország vezetői nem akartak lemondani.

GK: Magyarország rengeteg pénzt kap az EU-tól – sőt, az egy főre jutó támogatás sokkal magasabb, mint a tagállamok jelentős részében. Másrészt Magyarország a járvány idején is sok pénzt kapott, amit az EU iránymutatásának megfelelően a járvány kezelésére is használhatott. Eközben mindenfelé azt kommunikálta, hogy az EU nem tesz semmit a koronavírus megfékezésére. Az EU teszi Magyarország számára lehetővé azt is, hogy évről évre hatalmas befektetéseket hajtson végre – ezek a támogatási pénzek nem Üzbegisztánból és még csak nem is Kínából jönnek. Az EU-tól érkező összegek meghaladják azt, amit az európai országok a 2. világháborút követően, a Marshall-terv keretében kaptak. Ez Európa történetének egyik legnagyobb transzfere – és minél inkább tisztában vannak ezzel az emberek, annál jobb, hiszen akkor nem fogják végre ellenségnek tekinteni Brüsszelt.

MN: A magyar kormány korábban, a Norvég Alap támogatásairól kifejtette: ez a pénz nem segély, nem alamizsna, hanem egy pénzügyi tranzakció része – fizetség azért, hogy Izland, Liechtenstein és Norvégia használhatják a piacainkat. És hasonlóan gondolkozik az uniós pénzekről is.

GK: A kohéziós támogatásokkal mindenki nyer – az is, aki kapja a pénzt, és az is, aki adja. Kevés ország mondhatja el magáról, hogy egy olyan politikai és gazdasági unió része, mint az EU – ahol hatalmas befektetésekben részesülhet, a világ legnagyobb piacának lehet része, és a tagok eltökéltek, hogy elősegítsék a kohéziót. A Marshall-terv is win-win egyezség volt: az Egyesült Államok úgy adta el az állampolgárainak a tervet, mint kölcsönösen előnyös befektetést, hiszen így megbízható szövetségeseket szerezhetett. De ha az uniós támogatásokra mindenképpen pénzügyi tranzakció részeként akarunk tekinteni, akkor ne feledkezzünk el arról sem, hogy ennek a tranzakciónak voltak korábban lefektetett szabályai: a csatlakozással Magyarország beleegyezett, hogy tiszteletben tartja a jogállamiságot és az Európai Unióról szóló szerződés 2. cikkében foglaltakat. De ezeket nem tartotta be, felszámolta a jogállamot és nekiment a civil szervezeteknek. Ezért is mondjuk azt, hogy az uniós pénzek kifizetését a jogállamisági követelményekhez kell kötni.

MN: Nem kellene az EU-nak közvetlenül is támogatnia a civil szervezeteket és a független demokratikus intézményeket?

GK: De, mindenképpen. Mi azt mondtuk, hogy az EU-támogatások öt százalékát a civil szervezetek megerősítésére kellene szánni. Minden tagállamban. Erre a Norvég Alap kínálna jó, etikus modellt: objektív kritériumokat dolgozott ki azon független szereplők kijelölésére, akik ugyancsak objektívan tudnák kiválasztani a támogatott szervezeteket. Ha ez nem jönne össze, mert pár ország esetleg megvétózza az ötletet, akkor az is elképzelhető, hogy a tagállamok kétoldalúan a Norvég Alapnak juttassák el a pénzeket, vagy akár külön forrást hozzanak erre létre. Németországnak, Hollandiának és az északi országoknak simán lenne erre lehetőségük. Hiszen ez nem egy elnyomó terv, és még csak nem is pártpolitikai elgondolásokon alapul: a plurális demokráciák alapelve, hogy többféle vélemény létezik egymás mellett, független a média, erősek a civil szervezetek, és az állampolgárok is aktívan részt vesznek a társadalmat érintő kérdésekben. Ha így nézzük, nagyon is bizarr, hogy Norvégia, ez a pici ország lett az európai civilek egyik legfontosabb támogatója.

MN: Működne-e ez a gyakorlatban? Hiszen a tagállamok több esetben is megtalálták a kiskapukat. Ezt láttuk például, miután az Európai Unió Bírósága elmarasztaló döntést hozott a magyar bírók kényszernyugdíjazásával kapcsolatban. A luxembourgi székhelyű bíróság az uniós joggal összeegyeztethetetlennek találta a bírók nyugdíjkorhatárának hirtelen csökkentését, így a kötelezettségszegés megállapítása után a magyar kormánynak fel kellett hagynia ezzel a gyakorlattal. De a lényegen ez nem sokat változtatott: a nyugdíjazott bírák helyét addigra már betöltötték. Így végeredményben a jogállamiságot lábbal tipró tagállam elérte a célját.

GK: Legyünk realisták. Az EU nem egy nagy hatalmú birodalom, továbbá nem az Európai Bizottság vagy az Európai Unió Bírósága írja elő a tagállamoknak, hogyan kell viselkedniük. A feladatuk csupán annyi, hogy figyeljék, mikor történik súlyos „határsértés”, és lépjenek közbe, ha alapvető értékek sérülnek. Ráadásul ahhoz, hogy ezt a feladatát a bíróság elvégezhesse, először el kell jutniuk elé az ügyeknek. Az intézmények tehát önmagukban nem garantálják a demokráciák épségét. A jogállamiság jövője alapvetően a választóktól függ – nekik kell dönteniük arról, hogy milyen politikai erők kormányozzák őket és formálják az intézményrendszerüket. Persze, annak érdekében, hogy a tagállamok ne tudják leépíteni vagy meggyengíteni a jogállamiságot, szükség van erős vészhelyzeti mechanizmusra. Ez lehet az Európai Unió Bírósága, de hatékony lehet az is, ha komoly jogállamisági feltételekhez kötik az EU-tól érkező támogatásokat. Szörnyű lenne ugyanis, ha a tagállamok az Európa Tanácsot gondolnák követendő példának. Az ET korábban demokráciák közössége volt, mostanra viszont vegyes klub lett, amelyben demokráciák és diktatúrák, autoriter és liberális rezsimek ülnek egymás mellett. Ha az EU, ahol a szuverenitás megoszlik a tagállamok között, hasonló utat választ magának, és szemet huny a felett, hogy egyes tagállamaiban nincs működőképes demokrácia, azt nem fogja túlélni. Az európai integráció már most túl mély ahhoz, hogy demokráciák ne tudjanak és ne akarjanak autokratákkal osztozkodni a hatalmon. Ezért lenne szükség erős intézményekre, amelyek nem az akaratukat erőltetik a többiekre, hanem megvédik azokat a határokat, amelyeket korábban a tagállamok együtt jelöltek ki. A többit a választóknak kell megtenniük szabad választásokon.

MN: Lehetséges, hogy eljutunk egy olyan pontra, amikor Magyarország és Lengyelország visszafordíthatatlanul elveszíti demokráciajellegét?

GK: Mindkét országban van esély ezt elkerülni – ha komoly lépések történnek az uniós értékek védelme érdekében. Ha a 7. cikk szerinti eljárásnak lenne tétje, és ha nyilvánvalóvá válna, hogy a luxembourgi bíróság döntéseinek figyelmen kívül hagyása következményekkel jár, akkor lenne esély a változásra is. Mindkét országban plurális társadalmakat látunk. Igen, vannak emberek, akik a Fideszre szavaznak és elégedettek a jelenlegi kormányzással: a legutóbbi választáson a voksolók 49 százaléka döntött így. A lengyel Jog és Igazságosság párttal elégedettek aránya a legutóbbi választáson 44 százalék volt. De egyik se abszolút többség. A demokrácia attól demokrácia, hogy él a lehetőség, hogy a mai kisebbségek idővel többséggé váljanak. Ha az intézményes szabályokat megvédjük, akkor ennek lehetségesnek kell maradnia. Nyilvánvalóan nem volt még példa rá, hogy az EU egyik tagállama teljes mértékben autokráciává váljon, és mint mondtam, ezt nem is lenne képes túlélni. Ezért is lenne szükség komoly uniós vagy tagállami válaszokra, ha valahol sérülnek a jogállamiság követelményei. Elértük azt a pontot, amikor már mindenképpen szembe kell néznünk a problémával.

MN: Mégis, az uniós intézmények Magyarország esetében meglehetősen visszafogottak. Věra Jourová, az Európai Bizottság alelnöke áprilisban egy cseh tévéműsorban arról beszélt, nem látja jelét annak, hogy a magyar felhatalmazási törvény sértette volna az uniós jogot. Amikor ugyancsak a koronavírus első hulláma idején több tagállam is bírálta az EU-n belül a jogállamiságot ért támadásokat, az állásfoglalásból kimaradt, melyik országról is van szó. Olyannyira, hogy ezt a dokumentumot pár nappal később Magyarország is elfogadta.

GK: Azok az állásfoglalások, amelyek képtelenek nevén nevezni a problémát, valóban gúnyra érdemesek. Magyarország tehát hatalmas szolgálatot tett a világnak azzal, hogy megmutatta: az efféle gyáva politikai beszédnek semmi értelme. Ha a tagállamok aggódnak, ne féljenek kimondani, hogy miért. Végül is Orbán sem köntörfalaz, amikor az uniót támadja. Az EPP-n belül Orbán mesteri taktikus. Az Európai Parlamentbe azokat a vállalhatóbb embereket küldi, akik a frakciótársait a régi, mérsékelten jobboldali, EU-barát Fideszre emlékeztetik, miközben a beszédeit egyre kevésbé lehet megkülönböztetni az AfD (Alternatíva Németországért), Marine Le Pen vagy épp a szélsőjobboldali identitárius mozgalom retorikájától. Azok az összeesküvés-elméletek, amelyek szerint egy New York-i zsidó milliárdos megvette az Európai Bizottságot, vagy hogy az EU fel akarja számolni a nemzetállamokat, olyan szélsőjobboldali fantáziák, amelyeknek más országokban nem lenne helyük a politikai diskurzusban. Orbán hatékonyan játssza ezt a játékot, részben azért is, mert Európában a legtöbben nem nagyon figyelnek rá. Remélem, idővel változik valami – nem csak az EU, de Magyarország érdekében is. Számos olyan, demokratikusan megválasztott kormány van Európában, amelyre sosem szavaznék, de tudomásul veszem, hogy a választók akaratából hatalmon vannak. Európában épp az a szép, hogy lehet arról vitatkozni, melyik kormány tetszik, melyik nem, mely politikai döntésekkel tudunk szimpatizálni, és melyekkel nem. A magyar kormányt ért kritikák viszont nem efféle ízlésbeli különbségekre vezethetők vissza. Magyarországon a rövid távú érdekek szerint gondolkodó, ideológiától vezérelt kormányzat megtámadja azt a keretrendszert, amelyben a saját társadalma is prosperált. Ezzel egy időben pedig aláássa a demokratikus intézményrendszereket is. Ez olyan veszély, amelyet Orbán pártcsaládjában, az Európai Néppártban (EPP) sokan nem voltak képesek felfogni. Szerencsére mostanra változott a helyzet, és több EPP-s párt – köztük olyanok is, amelyek hazájukban kormányon vannak – felismerte, hogy ez nem mehet így tovább. És remélem, hogy a jövőben komolyan reagálni is fog a pártcsalád ezekre a problémákra. Késő van ugyan, de soha nincs túl késő.

Névjegy

Gerald Knaus, a berlini székhelyű European Stability Initiative (Európai Stabilitási Kezdeményezés, ESI) agytröszt alapító igazgatója. A központ elsősorban Délkelet-Európával, a kaukázusi térséggel, az Európai Unió bővítésével és az EU jövendő külpolitikájával kapcsolatban végez kutatásokat. Számos elemzésük jelent meg az Európa Tanácson belüli befolyásolási kísérletekről és az intézményen belüli korrupcióról.

Az elmúlt években Knaus több kutatásban is foglalkozott a menekültválsággal és annak kezelésével, valamint tanácsadóként is segítette az EU és egyes tagállamok munkáját – emiatt sokan őt tekintik a 2016-os EU–török menekültügyi megállapodás egyik ötletgazdájának. A magyar kormány figyelmét az után keltette fel, hogy tavasszal megjelent egy hosszabb írása (és egy véleménycikke a német Der Spiegel hetilapban), amelyben azt kifogásolta, hogy Magyarország több pénzt kap az EU-tól a koronavírus elleni harcra, mint Olaszország, holott az előbbiben mindössze 10, utóbbiban 9100 halálos áldozata volt a járványnak a döntés meghozatalakor. „2020. március 30-a sötét nap az EU-támogatások történetében. Megmutatta, hogy a szolidaritás rendszerében valami alapvetően elromlott” – írta. A magyar kormány holdudvara már akkor is felhördült, de a valódi lejárató kampány szeptemberben indult. „Gerald Knaus célja világos: Orbán Viktort kiiktatni” – írta nemrégiben egy véleménycikkben a Magyar Nemzet. A kormánypropagandát szolgáló napilapban megjelent egy „oknyomozásnak” álcázott cikksorozat is, amelyben Knaust a Soros-hálózat európai vezetőjeként mutatták be, akit a milliárdos filantróp azért fizet, hogy összehangolt támadást vezényeljen a magyar kormány ellen. E hamis állítást arra építik fel, hogy az ESI-nek fontos és nyilvános támogatója a Nyílt Társadalom Alapítványok.

 

Neked ajánljuk