A jugoszláviai háborúk idején Milosevic sorozatos választási győzelmeit szokás volt a média terrorjával meg csalásokkal magyarázni. A felvilágosult elemzők azzal áltatták magukat: a valóság csak szebb lehet. A radikálisok december 28-i győzelme viszont már nem indokolható a sajtó hazugságaival és csalásokkal. A valóság nem szebb, hanem pontosan ilyen. A népakarat győzött akkor is, most is.Anyugati szakértőket és diplomatákat megdöbbentette a szélsőjobboldal, a szerb radikálisok győzelme. Fölényük felveti a kérdést: vajon a szerb társadalom komolyan gondolja-e az európai intézményekhez való csatlakozást, a milosevici politikával való szakítást? Vagy csak annak kozmetikázására, részleges reformjára hajlandó?
A szerbiai szélsőségesek szerint a radikális győzelem szükségszerű volt: Szerbia visszatért eredeti történelmi célkitűzéseihez. Habár többször is hangsúlyozták, nem kezdenek új háborúba, azt sem felejtették el hozzátenni, hogy Nagy-Szerbia eszméjéről nem mondtak le. Diskurzusuk némileg puhult, kemény kijelentéseiket a szimbolikus politikai mezőbe helyezték át, ahol azonban bármikor aktivizálhatók. Ha a világhelyzet megváltozik, jelentette ki Tomislav Nikolic, a párt alelnöke, Szerbia visszaköveteli megszállt területeit.
A szélsőjobb és a jobbközép közeledése
A "demokratikus erők" nemzeti diskurzusa ezzel szemben a választások előtt bekeményedett. A kormány minisztereinek erőteljes Hága-ellenes retorikája mit sem különbözött a radikálisokétól. A belügyminiszter nyilvános esküt tett, hogy nem szolgáltatja ki Sreten Lukic rendőr tábornokot Carla del Ponté-nak, a Nemzetközi Törvényszék elnökének. Nenad Canak, egykori háborúellenes aktivista, a tartományi képviselőház elnöke és (volt) képviselőjelölt a belgrádi Köztársaság téren szolidaritást vállalt a Lukic mellett tüntető belügyi egységekkel. Öt évvel ezelőtt csak a radikálisok vagy a szocialisták vállalkoztak ilyen "hőstettre". Ma a demokraták is. A demokrata miniszterek, a kormányelnök is. `k most, a választások után azzal vigasztalódnak: a radikálisok mégsem tettek szert akkora erőfölényre, hogy önállóan alakítsanak kormányt. De stabil kormányt ők sem képesek létrehozni. A politikai határvonalak a különböző tömörülések között elmosódtak. A szélsőjobboldal még nem olyan erős, hogy magához ragadja a hatalmat, a mérsékelt jobboldal meg ahhoz nem, hogy éljen vele. A választások drámai módon tárták fel a rendszerváltás utáni kelet-közép-európai "mérsékelt jobboldal" vagy "nemzeti jobbközép" vagy "demokratikus nacionalizmus" fájó problémáját: abban a pillanatban, ha hatalomhoz jut, egyedüli szövetségest a szélsőjobban talál. Mi több, a szélsőjobboldali szavazók nélkül hatalomra sem tud jutni, ezért az ő kegyeikért kell udvarolnia, aminek következtében maga is a szélsőségek felé tolódik. A régió nemzeti, jobbközép pártjaira szüntelenül az a veszély leselkedik, hogy a szélsőjobb delegitimálja őket. A törékeny szerbiai helyzet különösen kidomborítja ezt a nemcsak Szerbiára jellemző, de sehol máshol ily erőteljes trendet. A "demokratikus tömb" elvben elutasította a kormánykoalíciót a radikálisokkal, hiszen ezzel ellehetetlenülne a csődbe került állam külföldi támogatása. De a választási kampányban Milosevic hívei és a Milosevic-ellenes erők nem eltávolodtak, inkább közeledtek egymáshoz. A demokrata tömb pártjai sokkal hevesebben bírálták egymást, mint a radikálisokat - utóbbiakat alig, csak érintőlegesen. A nagyobb pártok közül egyedül a DS utalt a radikális veszélyre, meg a G17 Plus. Rajtuk kívül a radikálisok bírálata néhány, a parlamenten kívül rekedt liberális törpepártra hárult.
A Seselj-párt azonnal koalíciót ajánlott Kostunicának, a DSS elnökének, mondván, hogy a programok közötti különbségek könnyen áthidalhatók. Ebben a radikálisoknak igazuk van. A múlttal valóban nem sikerült kritikusan szembenézni. A több mint száz radikális és szocialista képviselő két olyan listán jutott be a parlamentbe, amit két hágai vádlott, Slobodan Milosevic és Vojislav Seselj vezetett. A múlt öröksége eleven, s ezt az örökséget a többségnek sincs mersze megkérdőjelezni.
Még ez a közel 30 százalékos szélsőjobboldali siker sem okozna akkora gondot, ha lett volna meghatározó ellenerőt képviselő másik oldal. Ám a radikális térhódítással szemben az elmúlt három évben nem létezett koherens és átgondolt eszmerendszer, s főleg nem szervezett politikai párt, amely ezen eszméket tudta, akarta és merte volna képviselni. A jobbközép által kötött rossz kompromisszumok és az általános zűrzavar Szerbiát a szélsőjobb felé sodorta. A most következő kormányalakítási időszakban képtelenebbnél képtelenebb kombinációk is előfordulnak majd, ám hosszú életű egyik változat sem lehet. Az első szabad választáson nem jelentek meg új erők, a szabadság inkább a régi erők restaurációját tette lehetővé. A 90-es évek szereplői konzerválták saját helyüket.
De vajon milyen szerepet játszottak a jobbra tolódó szerbiai politikai életben a kisebbségi pártok, s milyen lehetőségeik kínálkoznak ezután? Mi történt velük a Milosevic bukását követő időszakban? Mennyiben feleltek meg az új kihívásoknak, s milyen nyomokat hagyott rajtuk a milosevici örökség, amely nemcsak Milosevic híveit, hanem ellenfeleit is meghatározta?
Kisebbségi paradoxon
2000. október 5-e után úgy tűnt, új távlatok nyílnak meg a hatalom bástyái mögé került kisebbségi szervezetek előtt. Nem így történt. Azok a politikusok, akik a Milosevicet váltó laza demokratikus szerveződés, a Szerbiai Demokratikus Ellenzék (DOS) hátszelének köszönve jutottak hatalomhoz, mindent megtettek annak érdekében, hogy megőrizzék kizárólagos pozíciójukat. Úgy viselkedtek, mint a DOS kisebbségi helytartói. Ez nemcsak a magyar, hanem a bosnyák és a többi vajdasági kisebbség szervezeteire is igaz; a szlovák, a román, a roma közösségen belül is durva széthúzás kezdődött. Ez hozzájárult a kisebbségi pártok marginalizálódásához, a kisebbségi polgárok kiábrándulásához. A felmérések szerint a vajdasági kisebbségek úgy érezték, helyzetük nem javult 2000 után. Mi több, a kisebbségellenes demonstrációk, incidensek ugrásszerűen megnövekedtek.
Eközben a kisebbségi pártok 2000 után érezhetően jobbratolódtak: ez történt a magyar pártokkal is. Kettészakadtak, szaporodtak, de mindannyian a jobboldalon keresték a helyüket. Ez csak részben magyarázható az anyaországi nemzeti jobboldali pártok biztatásával. A kisebbségi társadalmakban a jobboldaliság mindenekelőtt védekezési stratégia, amely akkor erősödik fel, amikor a kisebbség nem talál válaszokat és megoldásokat egzisztenciális kérdéseire, nem tud új alternatívákat megfogalmazni, ezért a régi válaszokban keresi önmagát. Ezt a tehetetlenségi kánont egyaránt támogatta az anyaországi jobb- és baloldal. A defenzív kisebbségi jobboldaliság azonban felfoghatatlan paradoxonnal jár: míg jobboldali eszmék nevében ostromolja a szerb jobboldalt, a szociáldemokrata színezetű szerb baloldallal lép koalícióra, liberális mozgalmakkal szövetkezik, s a baloldal felé elmozduló kormányzatban találja meg a helyét. A meggyilkolt miniszterelnök, Zoran Djindjic Demokrata Pártja a Szocialista Internacionálé tagja, s eme baloldali köpönyeg alatt a magyarok kormánypártja, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) a jobboldalon fedezte fel politikai identitását. Ugyanezt tette a többi kisebbségi párt is.
Ez a folyamat a balkáni háborúk csillapodásakor, valamikor 1995-ben, a Vajdasági Magyar Demokratikus Közösség (VMDK) felbomlása után kezdődött. Csubela Ferenc, a VMSZ első elnöke éppen a Narancsban (1995. szeptember 17.) jelentette be, hogy pártja az MDF-ben látja a követendő mintát, és komoly bírálattal illette az MSZP-t. Nyolc évvel később, a szerbiai hatalomban eltöltött évek után Kasza József immár véglegesen jobbközép pártnak nevezi a VMSZ-t. A többi bácskai kisebbségi párt ugyancsak a jobbközépen helyezkedett el. Csakhogy időközben a kisebbségi szavazótábor megfeleződött, ami azzal a végkifejlettel járt, hogy a magyar kisebbség elvesztette parlamenti képviseletét. Az érdek-képviseleti sokszínűséget a politikai egypólusosság váltotta fel, ami alapjaiban szűkítette a kisebbségi pártok választói bázisát.
De a vajdasági magyar pártok nem csak emiatt nem léphettek ki a porondra. Ehhez hozzájárult a botrányosan magas választási küszöb is.
Kihullva
Az erősen elöregedett, 300 ezres lélekszámú magyar kisebbség mintegy 240 ezer magyar választópolgárra számíthatott - ennek a tömegnek kis híján 80 százaléka kellett volna, hogy a magyar kisebbségi koalíció 13 képviselője bejusson a parlamentbe. Ilyen nagyfokú bizalomban a magyar kisebbségi pártvezetők még csak nem is reménykedhettek, ezért nem egymással, hanem más, részben többségi pártokkal léptek koalícióra. A VMSZ a Nenad Canak vezette Vajdasági Szociáldemokrata Ligával és Rasim Ljajic, a bukott kormány kisebbségi miniszterének bosnyák etnikai szervezetével, a Szandzsáki Demokrata Párttal szövetkezett: ez volt az Együtt a Toleranciáért (ZZT) szövetség. Ám együtt is csak 158 100 szavazatot kaptak, s ez alatta maradt a bejutáshoz szükséges öt százaléknak. (A másik párt, a VMDP még esélytelenebb koalíciós partnert talált magának, a harmadik külön úton járó kisebbségi párt, a VMDK pedig bojkottot jelentett be.) Tíz év alatt nagyot fordultak a kisebbségi közállapotok a Vajdaságban. Igaz, hogy a módosabb réteg az akkori "nagy exodus" során eltávozott (a 90-es évek első felében úgy 40 000 magyar települt át az anyaországba), de a legveszélyesebb pillanatokban, a nagy többségében mégiscsak maradó magyarság tömegesen járult az urnák elé, hogy a VMDK-t, a kisebbségi érdekszövetséget bejuttassa a parlamentbe. Volt választás, amikor több mint 140 ezer magyar szavazópolgár élt a jogával, az akkori vészjósló politikai körülmények közepette dicséretes polgári kurázsiról téve tanúbizonyságot.
A pártosodás azonban visszalépést hozott. 1996-ban már mindössze 80 ezer magyar szavazott a három kisebbségi pártra. Az ezt követő időszakban a koalíciókban való részvétel miatt nehéz képet nyerni a magyarok választási részvételéről. Bizonyos részeredmények, például 2000-ben Szabadkán, arról tanúskodnak, hogy a magyar választópolgárok csendesen, de mind tömegesebben bojkottálták a kisebbségi pártokat vagy magukat a választásokat: a magyar többségű községekben a szavazópolgárok távolmaradása nagyobb az országos átlagnál. Ez történt a mostani, decemberi voksoláson is. Az országos részvételi átlag 60 százalékos volt, a magyar többségű községekben csak 50 (Zenta), vagy 54 (Kishegyes). Ez azonban nem indított el önvizsgálatot a magyar politikusok között. Sőt, habár nem jutottak be a parlamentbe, kitűnő osztályzattal illették magukat.
Vereség hazai pályán
Hogy az Együtt a Toleranciáért koalíció tagjai külön-külön mennyi szavazatot kaptak, pontosan nem tudhatjuk. A regionális adatok azonban sokat elárulnak. Ljajic pártja saját területén súlyos vereséget szenvedett a két másik muzulmán párt jelöltjével szemben, akiket a DS saját listáján szerepeltetett. A bosnyákok inkább Djindjic pártját választották, mint a ZZT-t: a DS a Szandzsák bosnyák többségű községeiben rendre az első helyen végzett. A dél-szerbiai albánok bojkottálták a választásokat, mert méltánytalannak tartották az ötszázalékos küszöböt. A szandzsáki bosnyákok is kifogásolták ezt, s Ljajicot tették érte felelőssé, mert nem szorgalmazta kellő eréllyel a választási küszöb megváltoztatását. Ezért fordítottak hátat az Együtt a Toleranciáért csoportosulásnak. (Az albánok már tárgyalni sem akartak velük.) A ZZT vezetői csak akkor tiltakoztak a magas küszöb ellen, amikor kiírták a választásokat, s látták, hogy eddigi koalíciós partnerük, a DS védőszárnya alatt nem tudnak bejutni a parlamentbe. A DS ugyanis bejelentette: nem hajlandó szövetségre lépni azokkal a pártokkal, amelyekre a korrupció gyanúja vetül. Azt nem közölte, hogy melyek lennének e pártok, viszont megmondta, kikkel hajlandó tárgyalni. Ljajic, Kasza és Canak nem volt közöttük. A DS saját soraiban erkölcsi megújhodást kezdeményezett, s ennek köszönve jobb eredményt ért el az előrejelzéseknél. A DS döntését a kormánypárti kisebbségi vezetők ingerülten árulásnak minősítették, amivel leleplezték szándékukat: most is koalícióban akartak bejutni a parlamentbe. Nem készültek az önálló választási részvételre, ezért nem harcoltak a választási törvény megváltoztatásáért.
Nem vitézkedett Canak Szociáldemokrata Ligája sem. Nemcsak a korrupciós vádak miatt vesztett népszerűségéből, hanem azért is, mert kudarcot vallott a Vajdaság autonómiájának érvényesítésével. Milosevic idején sokkal egyszerűbb volt a Vajdaság autonómiáját az ellenzéki szótárba bevinni, mint a hatalomban megvalósítani. Az Együtt a Toleranciáért harmadik gyenge pontja pedig éppen a VMSZ volt. A magyar szavazók közül sokan el sem mentek választani, sokan pedig a többségi pártokra szavaztak. Míg a szandzsáki bosnyákok a DS felé fordultak, a vajdasági magyarok tömegesen adták le voksaikat a G17 Plusra, amely ugyancsak magyar képviselőjelölteket helyezett a listájára. (A G17 Plus az első helyen végzett a vajdasági szlovák közösségben is.) Pedig csak a Vajdaságban mintegy 450 ezer kisebbségi szavazópolgár voksára lehetett volna számítani. Napnál is világosabb: az Együtt a Toleranciáért nem nyerte el a vajdasági kisebbségiek bizalmát.
Ebből pedig egyetlen következtetés adódhat. Miközben a magyar kisebbségi pártok erőteljesen jobbra fordulnak, a kisebbségi választópolgárok egy része olyan többségi pártokra szavaz, amelyek bizonyos távolságot tartanak a jobboldali értékektől. Ezt képviseli - részben és bizonytalanul - a DS szociáldemokrata diskurzusa és a G17 Plus liberális szóhasználata. Amennyire ezek a pártok megszabadulnak a nemzeti populista diskurzustól, amely szintén jelen van a programjukban, annyira lesznek vonzóak a kisebbségi polgárok számára. Nem azért, mert e polgárok megtagadnák nemzeti identitásukat, hanem azért, mert a nemzeti keretekben nem tudják felismerni politikai identitásuk hordozóját, ami jórészt azzal magyarázható, hogy a kisebbségi politikai színtéren hiányzik a liberális vagy a szociáldemokrata színezetű párt.
Végel László
Eredmények, ki kicsoda
A december 28-i, egyfordulós, tisztán arányos rendszer szerint zajló parlamenti választáson a Vojislav Seselj nevével induló Szerb Radikális Párt (SRS) a szavazatok 27,7 százalékát nyerte el. Választóik ezzel 82 képviselőt juttattak a 250 fős parlamentbe. A második legjobb eredményt a Vojislav Kostunica volt szövetségi államelnök vezette és "mérsékelt" vagy "demokratikus" nacionalistának nevezett Szerbiai Demokrata Párt (DSS) érte el: a szavazatok 18 százaléka 53 képviselőt jelent a számukra. A tavaly március 12-én agyonlőtt miniszterelnök, Zoran Djindjic politikai örökségét ápoló Demokrata Párt (DS) a szavazatok 12,6 százalékát kapta: ez 37 képviselői helyre elegendő. A gazdaság liberális, racionális átalakítását szorgalmazó G17 Plus nevű szervezet a szavazatok 11,7 százalékát és 34 mandátumot kapott. Többé-kevésbé ez a három párt alkotta az eddigi kormánytöbbséget.
Az egykori ellenzéki fenegyerekből később az egyik Milosevic-kormány miniszterelnök-helyettesévé avanzsáló Vuk Draskovic pártja, a Szerb Megújhodási Mozgalom (SPO) és az Új Szerbia (NS) koalíciója 7,8 százalékot szerzett (23 képviselő). Bejutott a belgrádi törvényhozásba a Slobodan Milosevic nevével induló Szerbiai Szocialista Párt (SPS) is: a 7,4 százalékos eredmény 21 képviselőt fialt az órezsim letéteményeseinek.
