A foglalkoztatottak számának hazai ésszel felfoghatatlan mértékű bővülése, folyamatosan csökkenő államháztartási hiány, egyre kisebb államadósság, januártól euró, és persze a gazdaság tavalyi több mint tízszázalékos növekedése. (Igaz, a csúcsponton átlendülve idénre az elemzők már szolidabb, 6-7 százalékos növekedést prognosztizálnak.) A mindezt megalapozó reformokat úgy vezették be, hogy az idehaza olyannyira áhított közmegegyezés fel sem merült, "társadalmi vitáról" szó sem volt. De még a stabilitáshoz elvileg szükséges egységes jobb- és baloldal sem létezik, liberálisok meg egyáltalán nincsenek; pártok jönnek-mennek, ciklusonként változik az amúgy is kaotikus politikai színtér.
A fellendülést generáló jobboldali fordulat Mikulás Dzurinda miniszterelnök nevéhez köthető, jóllehet az 1998-2002, majd a 2002-2006 közötti ciklus mindegyikében változatos koalíció adta a kormányerőket. Az első periódusban négy párt, ám ebből kettő maga is szövetség, azaz összesen tíz politikai tömörülés próbált egyezségre jutni egymással. Ráadásul közöttük volt az utódpártnak tekinthető Demokratikus Baloldal Pártja (SDL) is - de legalább elkezdődhetett az a gazdasági szerkezetváltás, amelyen a többi volt szocialista ország jórészt már túl volt. Ehhez persze először le kellett győzni azt a Vladimír Meciart, aki az 1993-tól önálló Szlovákiában a nemzeti öntudat megerősödését parádésan kihasználva addig folyamatosan magas támogatottságra számíthatott.
Az okokat Gál Zsolt közgazdász-politológus, a pozsonyi Comenius Egyetem oktatója foglalta össze lapunknak. A legfontosabb, hogy a teljes politikai spektrum összefogott a Meciar-féle HZDS-sel szemben (kivéve persze Ján Slota nacionalista Szlovák Nemzeti Pártját - SNS). Másrészt addigra a legtöbb embert irritálta a kormánypártok bratyizós, az ún. nemzeti tőkésosztály kiépítését célzó privatizációja. Az elfordulást fokozták azok a megdöbbentő esetek, mint például amikor elraboltatták a köztársasági elnök fiát. Ekkorra Szlovákia már kimaradt a NATO-bővítés első köréből, és az uniós csatlakozási tárgyalásokon is világossá vált az ország hátrébb sorolása. Fontosabb nyugati politikusok demonstratíve nem voltak hajlandók Meciarral találkozni. Nem elhanyagolható az sem, hogy külföldi civil szervezetek komoly pénzekkel támogatták a városi fiatalok szavazási aktivitását serkentő kampányt - tudván, hogy a populista pártok bázisát az idősebb, kevésbé iskolázott, vidéki emberek adják. A felsoroltak eredőjeként a választási részvétel meghaladta a 80 százalékot, s ezzel a nagykoalíció pontot tett a Vlado-korszak végére.
Az első időszak belharcokkal telt, de amint 1999 májusában a koronát lejtőre küldték a befektetők, a kormány rögvest elfogadta a stabilizációs csomagot. Ez adóemeléseket, költségvetési megszorításokat jelentett, valamint felpörgették a privatizációt; ekkor kelt el az ország legnagyobb vállalata, a Kassai Vasmű is. Eladták a bankokat - amit a behajthatatlan követelések miatt természetesen konszolidáció előzött meg. Ez 120 milliárd koronájába került az államnak, ami a halogatás miatt az évekkel korábbi magyar bankkonszolidációnak - GDP-arányosan - a duplája volt.
Mindent bele
A 2002-es választások után ismét Mikulás Dzurinda lett a miniszterelnök, de egy teljesen más koalícióval a háta mögött: nem volt része az utódpárt, viszont csatlakozott a frissen alapított, liberális programmal indult Új Polgári Egyesülés (ANO). Persze ekkor sem arról volt szó, hogy a reformokra kiéhezett választók pajzsukra emelték azt a csapatot, amelyik a legtöbb megszorítást ígérte. "Még mindig lehetett építeni a Meciar-kártyára. Dzurindáék tudtak azzal érvelni, hogy bevitték az országot a NATO-ba, felvettek minket az OECD-be, és tárgyalunk az unióval is, még bekerülhetünk az első körbe. Hatalmas volt a félelem az elszigetelődéstől, hogy ittmarad egy zárvány Európa közepén, még attól a Csehországtól is fal zárna el bennünket, amelyikkel 70 évig egy országban voltunk, és ahova rengeteg kapcsolat fűzi a szlovákokat" - magyarázza Gál Zsolt. Grigorij Meseznikov politológus, az IVO szociális-gazdasági-politikai elemzőintézet elnöke ehhez még hozzáteszi: "A választók tudták, hogy ez egyúttal reformokat is jelent, hiszen az előző ciklus változásainak is a jobbközép volt a motorja. Persze nem zárható ki, hogy a többségüknek elképzelése sem volt arról, hogyan is fognak kinézni ezek a reformok." De Dzurindáéknak szerencséjük is volt: Slota pártja kettészakadt, be sem jutottak a törvényhozásba, a baloldali párt dettó, Meciar pedig már a 90-es évek eleje óta mindig mindenkivel összeveszett, ekkor is képviselők több csoportja hagyta faképnél.
A győzelem után már nyugodtabb környezetben kezdték el kidolgozni, majd 2004 legelején léptették hatályba azokat a törvényeket, amelyek az államháztartás rendbetételét, a külföldi tőke odacsábítását és a munkaerőpiac dinamizálását voltak hivatottak szolgálni (lásd a Jobbra át című keretes írást). A reformokat kifejezetten pozitívan fogadták - az egyetlen kivétel az egészségügy, de olyan ország még nem volt, ahol annak átalakítását jól viselnék.
A 2006-os választásokat nem lehet egyszerűen azzal elintézni, hogy a Dzurinda-kormány a reformokba bukott volna bele (pártja, az SDKÚ még javított is korábbi eredményén). Slota tanult a hibájából, az SNS újra egységbe forrt, hozták is a maguk szokásos 10 százalékát. Az SDL romjain Robert Fico létrehozta a Smer nevű pártját, mely addigra gyakorlatilag minden magát baloldalinak valló erőt felszívott. Az egyik oszlopos kormánypárt, az ANO pedig ahogy jött, a semmibe el is tűnt. A választások előtti közvélemény-kutatásokból is kiderült, hogy a többség a saját helyzetével és a reformok előrehaladásával - az egészségügyet leszámítva - elégedett volt, de a kormány belső konfliktusai és botrányai miatt nem érezte stabilnak az ország vezetését.
A Smer támogatottsága két évvel a győzelme után is 50 százalékos, Fico a legnépszerűbb politikus 45 százalékos indexszel - holott a kampányban teljes hátraarcot ígért, amelyet azután esze ágában sem volt betartani. "Dzurinda nyolc év munkájával lecserélte a rozsdás, öreg Skodát, ha nem is Mercedesre, de egy új Volkswagenre. Ezt megörökölte Fico, aki a motorhoz nem nyúl, mert nem is érti, hogyan működik, viszont letekeri az ablakot, körbejárja az országot, és mindenkinek integet, hogy milyen jó kocsit vett. És ezt tényleg fantasztikusan csinálja, elhiszik neki" - érzékeltette a helyzetet Peter Pazitny közgazdász, az egészségügyi reform egyik kidolgozója. A legtöbb visszavont intézkedés egyébként éppen az egészségügyet érintette. Cimbora került az elvileg független Egészségbiztosítási Felügyelet élére, eltörölték a 20 koronás vizitdíjat, leállították a kórház-átalakításokat. (Megjegyzendő: amelyik költségvetési intézmény maradt, mára ismét úszik az adósságban.) Csökkentették a biztosítóknak engedélyezett működési költségek mértékét, valamint a profitot nem vehetik ki, azon is szolgáltatást kell vásárolni - ez már alkotmánybíróság előtt van, az egyik társaság 15 milliárd koronás kártérítési igényt jelentett be, a többi is perelni fog.
Újkor
A magánnyugdíjpénztárak lejáratására soha nem látott méretű kampány indult, hogy meggyőzzék a tagokat a kilépésről. De hiába hasonlította Fico kormányfő pilótajátékhoz a privát biztosítást, a rendelkezésre álló idő alatt csak 80 ezren léptek ki a másfél millió tagból (16 ezren meg be). Bevezették a "milliomosadót", azaz a leggazdagabbakra nem vonatkozik az adójóváírás - így elveszítik a jövedelmük legfeljebb 1,9 százalékát, amit talán észre sem vesznek. A gyógyszer és a tankönyv már kedvezményes áfa-kulccsal adózik, de fel sem merült az élelmiszerek ide sorolása (ahogy a reform előtt volt), hiszen az nagy érvágás volna az államnak. Az elsőszülött gyerekek után jár egyszeri 25 ezer korona, ami szép gesztus, és a költségvetést sem terheli különösképpen. Nagyjából ennyit tett a magát baloldalinak tartó kormány. A tervek szerint 2010-től (választási év) lesz 13. havi nyugdíj is, aminek Magyarország csak drukkolhat, hiszen akkor a röhejesség világranglistáján legalább megosztott volna az első hely. "Nincs, aki a politikáját számon kérhetné rajta, Fico maga a baloldal. Az pedig nagyon furcsa volna, ha a középjobb pártok kritizálnák őt balról" - tartja képtelenségnek Meseznikov azt, ami a magyaroknak napi rutin.
Pavol Kárász közgazdász, a Szlovák Tudományos Akadémia (SAV) tagja szerint a szlovákiaihoz hasonló reform nemhogy Nyugat-Európában, de a visegrádi országokban is elképzelhetetlen. A szétváláskor Szlovákia gazdasági teljesítménye 70 százaléka volt Csehországénak, és megfelelő anyagi és emberi erőforrások esetén egy ötmilliós országban eleve könnyebb gyors fejlődést produkálni, mint a nagyobb államokban. Ráadásul 18 százalékos volt a munkanélküliség, és senki nem gondolta, hogy ennél még lehet rosszabb. "Szlovákiának sokkal kisebb demokratikus tapasztalata van, mint a többi visegrádi országnak, ezért nem is voltak sztrájkok, tüntetések. Ennek történelmi gyökerei vannak. Ha kétszáz éve a földesúr akart valamit a jobbágyoktól, akkor azok nem kapták elő a fokost, hanem megfordultak, és szó nélkül megcsinálták. Ez most is így van, tízből nyolcan szót fogadnak, míg Csehországban vagy Magyarországon tízből ketten. Az ilyen rejtett faktorokat nem tudjuk megmagyarázni, de attól még működnek a háttérben." Kétségtelen, hogy a szlovákok saját élethelyzetük jövőbeni alakulását sokkal pozitívabbnak látják, mint a többi kelet-európai állam, a sereghajtó magyaroknál pedig összehasonlíthatatlanul optimistábbak. Az átlagkeresetek is beérték a többi országét, egy főre jutó GDP-ben megelőztek bennünket, csak épp a különbségek sokkal nagyobbak, a szociális ellátások pedig sokkal szerényebbek; például a családi pótlék akkor is csak a magyarországi kétharmada, ha sikerül érvényesíteni a felét jelentő adókedvezményt, és a segélyrendszer nem ismer olyan élethelyzetet, amikor egy család többet kaphatna - akárhány gyerekük is van - 10 500 koronánál (84 ezer forint).
Mindez kétségkívül mobilizáló hatású, a gomba módra szaporodó belföldi munkahelyek felszívó hatásán túl 250 ezren dolgoznak külföldön is (például 20 ezren ingáznak olyan észak-dunántúli munkahelyekre, ahova a magyarországi munkanélküliek nem kívánkoznak). Az viszont semmi jóra nem számíthat, aki nem talál munkát: a hétszázalékos átlagos munkanélküliség Pozsony környékén gyakorlatilag nullát, egyes keleti és déli térségekben 25-30 százalékot takar.
Kis szépséghiba
"A szociális támogatások csökkentése nem szándékosan jár negatív hatásokkal. Az állam csak azt szerette volna átvizsgálni, hogy valóban mindenki rászorul-e a segítségre. Ilyen esetekben mindig történnek félreértések" - okosít ki bennünket Eugen Jurzyca közgazdász, az INEKO gazdaságkutató intézet vezetője, aki hátrányokról vagy vesztesekről nem is hajlandó beszélni, csak a "reform költségeiről". Az Eurostat adataira hivatkozik, melyek szerint a szegénység mértéke folyamatosan csökken Szlovákiában. A SAV Szociológiai Intézetének kutatója, Zuzana Kusá pontosan ismeri e statisztikákat, melyek valóban csökkenő trendet mutatnak: tavaly a lakosság 15 százaléka élt a szegénységi küszöb alatt. "A kereseti mutatók alapján Bulgáriában kisebb a szegénység, mint Nagy-Britanniában, ennyire lehet komolyan venni ezeket" - árnyalja a képet. Az életkörülmények alapján készített felmérések már mást mutatnak. Például a háztartások 40 százaléka abba a csoportba esik, ahol a családok legfeljebb kétnaponta engedhetik meg maguknak, hogy húst egyenek - ezzel Szlovákia az EU25 országai között az utolsó helyen van.
A lakosság 10 százalékát teljesen kizárták a szlovák társadalomból; a romák helyzete a négy évvel ezelőtt karhatalommal levert éhséglázadásuk óta semmit nem változott. A munkanélküliség és a képzetlenek régiós megoszlása tökéletesen egybeesik a roma telepek elhelyezkedésével. A rendszerváltás előtt a férfiak csaknem 100 százaléka dolgozott, elsősorban a mezőgazdaságban. Az ágazat gyakorlatilag tönkrement, ám mivel máshoz nem értettek, azóta egyáltalán nincsen munkalehetőség a számukra. A csatlakozás óta rengeteg uniós pénzt elköltöttek az oktatásra-képzésre, de ebből hasznuk csak azon cégeknek volt, amelyek e kurzusokat szervezik. A képzések semmilyen összhangban nincsenek a valós kereslettel - sorolja a nagyon is ismerős okokat Zuzana Kusá. "A helyzetük ellen soha, egyetlen értelmiségi sem emelte fel a szavát. 1999-ben bevezették a szubjektív okokból adódó szegénység fogalmát, amelybe beleértették azt is, ha valaki hosszú ideje nem dolgozik, és ezek juttatása a létminimum fele lett. A romák igyekeztek külföldön menedéket keresni, amire válaszul több európai ország vízumkényszert vezetett be Szlovákiával szemben. Emiatt mindenki a romákat okolta, még az akkori ellenzéki pártok is ellenük fordultak." "A roma gyerekeket bentlakásos iskolákban kellene elhelyezni, ahol megtanulnák az alapvető higiénés és társadalmi szabályokat - igazolja döbbenetes álláspontjával a szociológus szavait a köztiszteletben álló közgazdász, Pavol Kárász. - Ez nem az én ötletem, hanem Szlovákia előző uniós biztosáé, amiért nem kevés kritikával illették, pedig ez a járható út. Persze a romáknak ez nem tetszik, mert akkor nem kapnak a gyerekek után juttatásokat, és így kevesebb pénzük marad alkoholra és hasonlókra." "Egy kis részük néha ugyan elmegy Angliába dolgozni, de ha hazajönnek, megint nincs munkájuk - mondja Gál Zsolt. - A többség szerint a romák rajtuk élősködnek, a lázadásaikkal senki nem szimpatizál. Se kulturálisan, se politikailag nem szervezettek, az ő helyzetük miatt senki nem fog itt választást veszíteni."
A legnagyobb fejtörést manapság a hogyan tovább kérdése okozza. Nem a kormány részéről, ők prímán elvannak az elődök által megalapozott sikerrel: a növekedés egyre inkább húzza a belső fogyasztást, beindult az építőipar is, az export annak ellenére emelkedik a behozatalnál sokkal dinamikusabban, hogy rengeteget erősödött a korona. Az új külföldi beruházások miatt már nem fordul elő olyasmi, mint néhány éve: nyári karbantartásra leállt a Volkswagen-gyár, ezért zuhanni kezdett a külkereskedelmi mérleg. De az ipari termelés bővülését már igencsak megnehezíti, hogy gyakorlatilag elfogyott a szakképzett munkaerő (persze az emelkedő bérek hatására egyre többen térhetnek haza külföldről). Gyakrabban hangzik el az a vélekedés is, hogy hosszú távon talán nem perspektíva, ha - jókora túlzással - az egész ország áll a gyártósor mellett és autót szerel össze. Márpedig az oktatással semmi nem történt, a minőségi mutatók egyre rosszabbak. A közoktatási tantervek központi és alternatív részéről valami halvány vita éppen a nyáron zajlik, ám intézményi, finanszírozási, tulajdonosi reform vagy tandíj szóba sem kerül. Egyre bántóbb a tömegközlekedés minősége, nyugatról keletre olyannyira nem vezet normális út, hogy érdemes Magyarország felé kerülni. "Az oktatás, a tudomány, az innováció, a kultúra területén evidens, hogy lemaradtunk. Az állami vezetés kapacitását teljesen lekötötte a gazdaság felzárkóztatása. Ahogy nő a gazdaság, ezek egyre fontosabbak lesznek" - összegezte Eugen Jurzyca.
A sokféle álláspont ellenére beszélgetőpartnereink egyvalamiben hasonlóan vélekedtek: amint szóba került a magyarországi helyzet, mindahányan sajnálkozásukról biztosították a Narancs tudósítóját.
Móka Kelet-Európában
A régiónkra jellemző politikai abszurd Szlovákiában is megédesíti a mindennapokat. A legutóbbi, a közvéleményt egész júniusban lekötő színjáték főszereplője Ján Pociatek pénzügyminiszter volt. Az egyik bulvárlap ugyanis kipattintotta, hogy a vállalkozóból lett 37 éves kormánytag május végén "udvariassági látogatás" keretében felugrott arra a Monacói-öbölben horgonyzó jachtra, amely történetesen a J&T szlovák befektetési csoport egyik tulajdonosáé. A befektetők három nappal később félmilliárd euró értékben vásároltak szlovák koronát - néhány órával azelőtt, hogy a jegybank az euróhoz képest 17 százalékkal felértékelte a nemzeti valutát, vagyis a csoport egy nap alatt keresett néhány százmillió koronát. Pociateknek sokféle magyarázata volt a történtekre. Először is, hiába ő a pénzügyminiszter, fogalma sem volt arról, mekkora lesz az új átváltási arány, ezért kifecsegni sem volt mit; azt sem tudja, milyen cégek vannak jelen a pénzügyi piacon, nem is ismeri őket. Különben is, ő alapvetően a Forma-1 Monacói Nagydíjára érkezett, amikor váratlanul meghívták a luxushajóra. Amikor pedig nem tudott válaszolni arra, hogy ki nyerte a futamot, helyesbített: őt csak a "verseny légköre" érdekli. Az idővel finomodó magyarázatok között azután felbukkant, hogy tulajdonképpen a szép hölgyek miatt múlatta az időt a jachton, amúgy pedig a legtermészetesebb, hogy ha szlovákok találkoznak a nagyvilágban, akkor barátkoznak egymással.
Ám nem akart tehertétel lenni a makulátlan kormánynak, ezért felajánlotta a távozását. Robert Fico, aki saját bevallása szerint nagyon nem szereti az ilyen senkiházi befektetői csoportokat, mégsem fogadta el a lemondást. Hiszen nincs bizonyíték, hogy minisztere súgott volna, bár kétségtelenül "butaságot csinált", legközelebb "letöri a derekát", egyelőre viszont - az akkor zajló foci Eb hangulatában - csak sárga lapot ad neki. Az ügy hamarosan lezárult, csupán a sajtót uralták napokig a minisztert a legkülönbözőbb élethelyzetekben ábrázoló karikatúrák. Az egyik lap azt ajánlgatta az olvasóinak, bármerre járnak a világban, bátran keressék a J&T hajóit, ahol köztudomásúlag minden szlovákot szívesen látnak.
Jobbra át
A második Dzurinda-kormány 2003-2006 közötti legfontosabb változtatásai.
Adózás. Bevezették a valóban egykulcsos adót: a személyi jövedelemadó, az áfa és a társasági adó is 19 százalék. Eltörölték a legtöbb kedvezményt (volt vagy 150-féle), viszont az adóalapból mindenkinek levonható a létminimum 19-szerese, azaz jóval a minimálbér fölött is adómentes a jövedelem, továbbá a házastárs és a gyerekek után is jár kedvezmény. A kedvezményes áfakulcson kívül eltörölték az ajándékozási, örökösödési, illetékátírási és osztalékadót. A közvetlen felől a közvetett adóformák felé elmozduló rendszerben a munkaerőköltségek 38 százalékát (nálunk 54) teszi ki az adóék. A járulékokhoz nem nyúltak, azok pont olyan magasak, mint nálunk.
Foglalkoztatás- és szociálpolitika. Munkaviszony megszűnésekor választani kell: felmondási idő vagy végkielégítés. Bevezették a "motiváló szociális rendszert", ami havonta 1500 korona segélyt kínál (1 korona = 8 forint), ez több mint négy gyerek és két munka nélküli szülő esetén felmehet összesen 5000 koronáig. Ehhez már kéthetente kell a kirendeltségeken jelentkezni, és közmunkát is kell vállalni. Aki bizonyíthatóan aktívan keres munkát, az további 1700 korona ösztönzési pótlékra is jogosulttá válik, valamint kaphat 1360-2150 korona lakásfenntartási támogatást.
Nyugdíj. Felemelték a nyugdíjkorhatárt 62 évre. Bárki bármikor nyugdíjba mehet, de a korhatár eléréséig hátralevő minden év 6 százalékkal csökkenti, a pluszévek mindegyike 6 százalékkal növeli a nyugdíjat. Normálesetben a kezdő nyugdíj a bruttó átlagkereset fele. Bevezették a tőkefedezeti elven működő II. pillért, miáltal a befizetett járulék fele a választott magánnyugdíjpénztárhoz kerül. Önkéntes alapon kiegészítő nyugdíjbiztosítás (III. pillér) is köthető. A költségvetést ez a reform érinti a legkeményebben, hiszen évente az I. pillérből kiesik 20 milliárd korona (a magyar rendszerben csak a járulékok negyedét irányítják át a magánpénztárakhoz, mégis belebetegszik az államháztartás). Ez persze eleve könnyebben kezelhető magas gazdasági növekedésnél, másrészt Szlovákia jóval kisebb államadósságot örökölt, mint mi, így a privatizációs bevételek nagy része a nyugdíjkassza hiánypótlására fordítható.
Egészségügy. Az addig csak a járulékokat az ellátórendszerbe továbbító biztosítókat részvénytársaságokká alakították, lehetővé tették a fejkvóta alapján finanszírozott biztosítók közötti szabad választást. Létrehozták az Egészségbiztosítási Felügyeletet. Meghatározták a biztosítással mindenki számára fedezett alapcsomagot. Privatizálták a mentést. Rendbe tették a gyógyszerkasszát, többek között a generikus termékek preferálásával. Bevezették a vizitdíjat, a kórházi napidíjat, a receptdíjat. Konszolidálták az eladósodott kórházakat, valamint elkezdték az intézmények rt.-vé alakítását, a kisebbek magánosítását.
A cikk létrejöttéhez nyújtott segítségért köszönettel tartozunk a Magyar Köztársaság pozsonyi Kulturális Intézetének, a tolmácsolásért Garajszki Margitnak.
