Az igazi rejtély természetesen az, hogy az 'rök Tanácsa, amely most több mint 2300 képviselőjelöltet (köztük mintegy nyolcvan jelenlegi képviselőt) egyszerűen törölt a választásokon indulók jegyzékéből, négy évvel ezelőtt vajon miért tanúsított több nagyvonalúságot. Talán a tisztán eszmei síkon mozgó, keményvonalas és a pragmatikusabban gondolkodó vallási vezetők akkori erőviszonyai hozták így. Talán egységesen azt gondolták, hogy mivel a törvényalko-tásban a végső szót amúgy is a klérus mondja ki, meg lehet próbálkozni az óvatos nyitással, majd pedig a reformisták elsöprő győzelme őket is meglepte. Annyi biztos, hogy
a reformista kísérlet
minden tekintetben kudarcot vallott. A politikai arcvonalak nem mozdultak el, a reformisták nem tudták meggyőzni ellenfeleiket, hogy törekvéseik az Iszlám Köztársaság stabilitását szolgálják. A reformokra váró irániak pedig végképp belefásultak a szabadságjogok szélesedését remélő várakozásaik hiábavalóságába. Az emberek többsége a híradások szerint mindennapi életének valamennyi metszetében úgy érzi, hogy nem jut az egyről a kettőre. Mostanában elképzelhetetlen, ami pár éve még tény volt, hogy (diák)megmozdulások robbanjanak ki egy demokratikus felfogást valló újság betiltása miatt. Nem váltott ki látványos elégedetlenséget a választások előtti durva beavatkozás sem - mintha a radikális fiatalok sem bíznának benne, hogy bármi is gyökeresen megváltozhat. A reformista parlamenti többség a politikai rendszer egészével szemben mindvégig joggal érezhette magát ellenzéki pozícióban, de a klérus álláspontjának mozdíthatatlansága miatt beígért lemondások sorra csak ígéretek, egyre erőtlenebb fenyegetőzések maradtak. A külvilág által lelkes együttérzéssel figyelt Khatami elnök konfliktusról konfliktusra haladva végül mindig tudomásul vette a vallási vezetők diktátumait. Mivel aligha tehetett volna egyebet, nem gondolhatunk másra, mint hogy bizonyos várakozások túlzóak voltak, és a demokratizálódó politikai iszlám reménye fából vaskarika.
Iránnal kapcsolatban már-már közhelyszerűen szokás emlegetni bizonyos társadalmi összefüggéseket - mindenekelőtt a lakosság fiatalos korösszetételét, amelynek az erősödő tendenciáját csak két éve akasztotta meg a központilag ösztönzött születésszabályozás. A ma élők több mint fele az 1979-es forradalom után született, bennük a pár héttel ezelőtti 25. évforduló aligha mozgatott meg különösebb érzelmeket. Sok szó esik a tilalmak ellenére egyre nyugatiasabb életformáról és ennek a vágyáról, szatellitadókról és internetről, a milliónyi egyetemistáról, akik között idén már több a nő, mint a férfi, miközben az előbbieknek csak tíz százaléka vállal(hat) munkát.
Mindezeket a tényeket a rendszer átalakulása felé mutató kényszerítő erőként szokás citálni - mostanában viszont egy új elem színesíti a közkeletű Irán-képet. Ez pedig
a kínaizálódás
mint az ország vallási vezetőinek szeme előtt lebegő modell. Vagyis az ideológiai és politikai hatalom maradéktalan megőrzése mellett határozott gazdasági és óvatos, az egyén szabadságát is szélesítő életformabeli nyitás. Főleg az előbbire volna módfelett szükség - elsősorban a nyomasztó munkaerő-fölösleg miatt, amely a következő években egyre nagyobb mértékű lesz. Az ehhez szükséges beruházások tőkeigényét pedig belföldről már az évi hétszázalékos gazdasági növekedés mellett sem lehet fedezni,hiszen az ország gazdaságára hatalmas súllyal nehezedik a szokása szerint a hatékonyság fogalmát kevéssé ismerő állami szektor. Ha az elmúlt évek óvatos külpolitikai nyitásának, a tapogatódzó nyugati barátkozásnak (még az Egyesült Államokkal is) nem vet véget ez a mostani hatalmi eltolódás, az országnak akár komoly gazdasági reményei is lehetnek - főleg, ha tekintetbe vesszük a geopolitikai összefüggéseket (Irak, Afganisztán...).
A reformkurzusnak azonban egy időre vége. A helyi viszonyok ismerői szerint a lakosság nem óhajt kiélezett helyzeteket, felfordulást és a politikai osztály haladó szellemű része
túl későn
kezdett kiállást, keménységet mutatni. Egészen pontosan a képviselőjelöltek megritkítása után, amikor a törvényhozás tagjai ülősztrájkkal, viszszalépési fenyegetőzésekkel, a legfőbb vallási vezető politikai felelősségének a firtatásával próbálták ráirányítani a közfigyelmet a tét nagyságára.
Nem lehet azonban azt sem kizárni, hogy a rendszerrel szembeni elégedetlenség (amelyet az országosan 50 százalék körüli, Teheránban 30 százalékos választási részvétel elég drámaian jelez) új, radikálisabb formákban jelentkezik majd. A rendszeren belüli reformizmus sikere érdekében tanúsított önmérséklet értelmét vesztette, ráadásul egy esetleges keményedés még az elért kis szabadság-elemeket is veszélyeztetheti. Minden azon múlik, hogy a teret foglaló klérus beszűkíti-e a radikalizálódásra leginkább fogékony, a külvilág által sugallt alternatívákhoz leginkább hozzáférő egyetemi diákság perspektíváit, vagy pedig olyan helyzetet teremt, ahol még mindig túl sok marad a vesztenivaló.
- kovácsy -
Copyright © MaNcs, 2004
Minden jog fenntartva.
Copyright © Magyar Narancs 1995-2004.
Elektronikus terjesztés: Index.hu Rt.