A december eleje óta tartó olajipari sztrájk, a mindennapos tüntetések és ellen-tüntetések hátterében igazi polgárháborús hangulat uralta el Venezuelát. A világ ötödik legjelentősebb kőolajtermelő országából érkező napi hírekből nem igazán bontakoznak ki a valóságos erőviszonyok. A dolgok pillanatnyi állása szerint még mindig bármelyik irányba elbillenhet a helyzet, és csak annyi biztos, hogy az országot alaposan hazavágja a konfliktus.Avenezuelai tüntetésekről érkező képekről rögtön megállapítható, hogy az adott megmozdulás résztvevői az ellenzéket vagy az elnököt támogatják. Az ellenzéki megmozdulásokon jól öltözött, friss, sminkelt szépségeket látni, a másik oldalon - bár ez a gaz paparazzók elfogultsága is - a foghíj, a komorság, a lepukkantság és (spanyolul olvasók számára) olykor a feliratok helyesírási hibái szolgálnak információval a szociális - és politikai - hovatartozást illetően. A sok egyéb szempont mögött alighanem ez a dolog lényege: egy viszonylag nagy létszámú szegény réteg reménytelen helyzete, szemben vele pedig a jobb módúak magabiztossága, amit ráadásul még az elmúlt évtizedekben tapasztalt viszonylag széles körű felfelé mobilitás megélt tapasztalata is táplál.
Hugo Chávez 1998-ban lett az ország elnöke, aktuális megbízatása pedig 2006-ig tart. Amennyiben valamennyire is tartja magát a demokratikus játékszabályokhoz, amelyek egyébként népszavazással megerősített alkotmánymódosításokon keresztül erősen magukon viselik már a keze olykor igencsak önkényes nyomát, aligha tölti ki a hátralévő időt, hiszen népszerűsége meglehetősen megcsappant az elmúlt években. Hivatalosan leghamarabb idén augusztusban lehet népszavazást kiírni arról, hogy elnök maradjon-e, de a sztrájkolókat támogató ellenzék, a gazdasági elit, a középosztály többsége - a média nagy részének a támogatását is élvezve - addig sem hajlandó várni. Azt követelik, hogy húzzon el, de tüstént, és ne tegyen keresztbe a gazdaság fejlődésének. Támogatói a szegényebb népességből kerülnek ki, ők viszont felszabadítójukként, egyetlen reménységükként istenítik. És úgy érzik, hogy ők is vártak már épp eleget.
Chávezt annak idején valóban radikálisan szociális irányultságú, az olajipart átfonó korrupció felszámolását, társadalmi igazságosságot ígérő, visszaállamosító, meglehetősen populista megfogalmazásokba csomagolt programmal választották meg elnökké. Tény, hogy bevezette az ingyenes közoktatást, hozzáférhetőbbé tette a szegények számára az egészségügyi ellátást, kiterjesztette a védőoltásprogramokat, földet osztott, de a Kánaán még sehol.
Eközben ontotta magából a kevéssé árnyalt antiglobalista jelszavakat, Fidel Castróval barátkozott, jó három éve pedig levelet írt a Franciaországban bebörtönzött Illich Ramirez, alias Carlos, alias Sakál főterroristának, mélységes megértéséről biztosítva saját maga által is osztott világjobbító célkitűzéseit.
Ismét egy olyan kóresettel állunk tehát szemben, amelynek lényege a szociális igazságosság - vagyis a szélesen értelmezett jogegyenlőség - eszméjének, sőt konkrét szándékának az összemosódása mindenféle hülyeséggel, amelyeknek mintha csak a más állásponton lévők bosszantása volna az elsődleges célja.
Tény viszont, hogy Hugo Chávez karizmatikus vezető, akinek egy Venezuelában elterjedt népi ábrázolás szerint maga Simón Bolívar, a dél-amerikai függetlenség hőse nyújtotta le az egekből a börtöncellába a nép győzelemre vitelének kivont szablyáját. Mármost a csodás esemény megtörténhetett harminc éve, amikor Chávez először lépett föl fiatal puccsista katonatisztként, és ezért kellett raboskodnia. De történhetett tavaly áprilisban is, amikor a mostaniakhoz hasonló sztrájkok és összecsapások során egy ellene irányuló, rövid életű puccs szervezői kényszerítették néhány napra rács mögé. A tömeges tiltakozás azonban elsodorta a puccsisták szép reményeit.
Az elmúlt háromnegyed év nem sok jót hozott az országnak, a gazdaság teljesítménye egyre csak romlott, hiszen a magánszféra nem Chávez elgondolásai, hanem a gazdasági esélyek és várakozások alapján működik, és ez végül éppen hogy a lakosság anyagi helyzetében csapódik le. Egy caracasi egyetem adatai szerint az elmúlt három évben további tizenöt százalékkal nőtt azoknak a száma, akiknek a jövedelme a szegénységi küszöb alatt marad, és ez a csoport így már a társadalom több mint hatvan százalékát teszi ki. Ebből azonban nem következett az, hogy hasonló mértékben csökkent volna Chávez támogatottsága, hiába emelkedett már 15 százalék fölé a munkanélküliségi ráta - más kérdés, hogy a térségben ez még mindig nem tartozik a legrosszabb adatok közé.
Az viszont egyértelmű, hogy a mostani olajsztrájk irtózatos csapást mér Venezuela gazdaságára, hiszen az ország exportbevételeinek háromnegyede a kőolajból származik, és ez adja a költségvetési bevételek felét is.
A tiltakozók az év utolsó napjaiban már a kollektív adómegtagadás lehetőségét is fölvetették - másfelől Chávez néhány nappal ezelőtt már éppen csak hogy nem ejtette ki a száján a szükségállapot kifejezést.
Sokáig már nem tarthat ez az állapot, még akkor sem, ha Chávez további olajszállítmányokat kap, mint az elmúlt napokban is Brazíliából, az egészen közeli Trinidad és Tobagóból és a nagyon távoli Oroszországból - az ellenzéknek és a sztrájkolóknak pedig szembe kell nézniük azzal, hogy a súlyos következményekért felelősség terheli majd őket, ami a saját politikai jövőjüket törheti derékba. Bár most már az sem teljesen világos, kik és mennyien is sztrájkolnak. Az a tény, hogy sorok állnak a benzinkutaknál, mégiscsak arra utal, hogy van mire várni, ha hosszasan is.
A konfliktusnak azonban talán nem is annyira ez, mint az utca hangulatának az elmérgesedése vethet véget. Lapzártánkkor amiatt volt tüntetés Caracasban, mert egy múlt pénteki összecsapás során két ember meghalt, és többen megsebesültek. Ha tovább tart a vérontás, a hadsereg alighanem közbelép. Csak melyik oldalon? A vezérkart Chávez az áprilisi puccs után részben lecserélte, de a jelenlegi lojalitási erőviszonyok nem világosak. Az olajsztrájk most már közvetlenül érinti az Egyesült Államok stratégiai érdekeit, nyilván ott is gondolnak ezt-azt a dologról. Izgalmas végjátéknak nézünk elébe.
- kovácsy -
