Elrabolt és meggyilkolt izraeli tinédzserekkel kezdődött, nagyszabású ellenőrzésekkel, letartóztatásokkal folytatódott, majd bombázások, rakétatámadások következtek. Ezekből kiderült, amit az izraeli titkosszolgálat úgyis tudott: a Hamásznak részben az egyiptomi határ alatt ásott alagutakon, részben más csempészeti útvonalakon szétszedve eljuttatott fegyverek érezhetően – még ha nem is döntő módon – megváltoztathatták volna az erőviszonyokat, még jó, hogy Izrael időközben kifejlesztette a lakott területek védelmét szolgáló elhárítórendszerét.
A kiinduló helyzetnek ez volt a szűken vett katonai oldala, ezúttal azonban sokkal lényegesebbnek tűnnek a belpolitikai vonatkozások, amelyek közül a legfontosabb a Gázában erős szunnita Hamász és a Jordán folyótól nyugatra lévő megszállt területeken tevékenykedő szekuláris mozgalom, a Fatah együttműködő ellenségeskedése. Magának a Palesztin Hatóságnak az irányításáról van szó, még egyszerűbben: a palesztin jövőről, amelynek formálásában a Hamász komolyabb szerepet szeretne. Az elmúlt évek eseményei azonban nem neki dolgoznak, főleg Egyiptom irányváltása, a Muszlim Testvériség háttérbe szorítása jött rosszul, mert az új egyiptomi vezetés elzárta azokat az illegális átjárókat, amelyek a fegyver-utánpótlást biztosították. Mindezek következtében a két szervezet viszonylag friss megbékélése háttérbe szorult, és csak a Hamász kezdett háborúzni. Az izraeli kormány sem takarékoskodott a provokációkkal. Az említett megbékélés után egy földkisajátítási ügyet ügyesen csavargatva azt a kérdést tette föl a Fatahnak: akkor most kivel akar békében élni, Izraellel vagy a Hamásszal.
Izrael szempontjából alighanem akkor lett volna valóban értelme ennek a háborúnak, ha sikerül felmorzsolnia a Hamász teljes arzenálját, ami azonban nem történt meg. Igaz, borzalmas károkat sikerült okoznia, kezdve a
káosszal, amit a lakosság negyedének a megszokott lakhelyéről elmenekülése váltott ki. Épületek tömege semmisült meg, köztük iskolák, kórházak, mert a Hamász a támadó fegyverzetét mindvégig lakott területeken működtette. Évekbe telik majd, mire az infrastruktúrát sikerül az eredeti szintre hozni. És nem mellékes az sem, hogy az izraeliek több Hamász-vezetőt is megöltek, ami a hadvezetésükre nézve súlyos csapás. Viszont az is nehezen képzelhető ezek után, hogy a folytatódó tárgyalásokon sikerül majd tartós békét kötni, márpedig a Hamász épp úgy próbálja győzelemként eladni az összeomlás elkerülését, hogy a későbbiekre nézve olyan kérdéseket tart – meglehet, csak szavakban – talonban, mint például egy új gázai tengeri és légikikötő létesítése.
Izrael csak annyit állít, hogy a kérdés valóban felvetődött, de szó sem eshet róla, mielőtt a Hamász hajlandó volna önnön teljes lefegyverzésére.
A harcok befejezését Gázában már az első vonatkozó hírek szállingózásakor ünnepelni kezdték – nyilvánvaló erőfeszítésként a győzelmi hangulat megteremtésére. Izraelben egyedül Netanjahu miniszterelnök állított valami ehhez hasonlót, amikor így fogalmazott: a Hamász kemény csapásokat szenvedett el, és követelései közül semmi sem teljesült. Egy percig se higgyük, hogy Izraelben a különféle békepárti csoportok Netanjahu kizárólagos ellenfelei! Más szervezetek keményebb fellépést láttak volna szívesen a palesztinokkal szemben. Netanjahunak azonban kifelé, a külföld felé is figyelnie kell, ahol az Izraelről kialakult kép több országban is (Nagy-Britannia, Spanyolország) egyre sötétebbé, ellenszenvesebbé vált. (Érdekes viszont, hogy Svájcban fordítva alakult a helyzet az idő múlásával.)
De a Hamász sem a legszélsőségesebb szervezet Gázában. Olyannyira nem, hogy a hatalmat kézben tartó szervezet kénytelen számolni a többiek által gerjesztett hangulattal. Ebből a szempontból nyilván jó gyakorlat a kémek és besúgók meggyilkolása, amire egyébként közvetlenül a békekötés után már sor is került, a Hamász állította miniszterelnök helyeslő szavai közepette.
Izrael számára leginkább a gazdasági veszteségek kompenzálása okoz majd nehézségeket a közeljövőben. Két és fél milliárd dollárba került a konfliktus az első számítások szerint, amiben megszorítások előszele érződik. Miközben az ország hírszerző szervezete (a Sin Bet) mentesül a gazdasági szigor következményei alól, ami ráadásul érthető, a legnagyobb vesztes az oktatási rendszer lesz. Ezen belül is a szegényebbeknek kell elvinniük a terhek nagyját, miközben a háború anyagi következményei a GDP tervezett növekedésének fél százalékát emésztik föl. Összességében tehát a szomorú tény az, hogy egyik oldal szempontjából sem hozott semmi mást a két háborús hónap.
