Kultúra

Az 1970-es születésű zongorista egyáltalán nem sorolható be a hagyományos dzsesszzenész-kategóriába. Párhuzamosan ad szóló- és triókoncerteket, a saját zenekarával is jelentet meg lemezeket, és közben nagynevű dzsesszzenészek lemezein és koncertjein hallhatjuk közreműködőként (két évig koncertezett a szaxofonos Joshua Redman együttesével, játszott Charlie Haden és Lee Konitz oldalán, illetve olyanok albumain kísérőzenészként, mint Wayne Shorter, John Scofield és Charles Lloyd).

A hangfalak megmászása náluk a produkció elengedhetetlen része, és a "hat legjobb barát" szöveg nem reklámfogás. A kapcsolatuk olykor rosszabb, mint egy házasság, így ha egy mód van rá, koncertről koncertre mámoros állapotban értékelik újra a világot a Subscribe tagjai (Anga-Kis Miklós - basszusgitár, Csongor Bálint - ének, Horváth Attila - gitár, Reich Tamás - gitár, Rékasi Attila - dob, Tilk Máté - ének).

Szerény emlékeim szerint ilyen erős magyar felhozatal még nem volt a Verziók történetében. Van minden: szerelem, halál, zene, tánc, munkanélküliség, épek és sérültek, mi, ti, ők... És még zene, tánc.

Verzió Emberjogi Dokumentumfilm Fesztivál negyedszer, még több filmmel, még változatosabb programmal.

Négy és fél évvel Szaddám Huszein bukása után már majdhogynem mindegy, hogy mit várt az Egyesült Államok az iraki megszállástól. Sokkal aggasztóbb, hogy mi minden történt azóta, amire nem számítottak Washingtonban, és mi minden nem történt meg, amit reméltek, csak nem gondoltak át kellőképpen.

E szórakoztató ügydarab főhőse egy kedves, rokonszenves, ám alapvetően züllött alak: még szerencse, hogy a végén nem neki lesz igaza.

Olyan ez, mint egy Monty Python-szkeccs a poénok nélkül. A közellenség, egy hétévesforma kisfiú, cowboyjelmezt lopott, mire a buzgó kispolgárok riasztják a Scotland Yardot, amely nagy erőkkel kiszáll a kabátlopás helyszínére.

A titok legmélyéig még e nagyszerű, felkavaró, megrázó dokumentumfilm végén sem jutunk el. Talán azért nem, mert túl sok idő telt el: és nem is az 1978. november 18-i guayanai tömeges öngyilkosság, vagy inkább tömeggyilkosság, hanem a szektavezér, Jim Jones gyermek- és kamaszkora óta.

Nyolc kis kritika

A program

Nyolc kis kritika

Mindig van annak valami jelentősége, ha egy zenekar saját magáról nevezi el az aktuális lemezét. Egyfajta önmeghatározás lehet ez: az első albumnál természetesen a friss, LP-szüzességét épp csak elvesztő banda üt ezzel az asztalra, jelezve, hogy készen állnak szétrúgni az összes segget, mellesleg leigázni a világot, ha már úgyis elkezdték a hadjáratot (a Led Zeppelin csinálta ezt a legjobban, ugye, ahol az első négy album volt self-titled, mindössze egy odabiggyesztett számmal jelezve a sorrendiséget; mindazonáltal be is jött nekik a taktika).

Nem kiáltanánk ki még a zeneipar revolúcióját. Az, hogy a mindig új utakat kereső oxfordi zenekar legújabb lemezét nem a hagyományos módon jelentette meg, hanem hozzáférhetővé tette a hálón az inrainbows.com honlapon - a letöltőkre bízva, mennyit fizetnek érte (a minimális összeg nagyjából fél font) -, még nem jelenti azt, hogy a nagy multik, illetve a független kis kiadók holnaptól lehúzhatják a rolót.

Az Operaház idei évadjának első bemutatója alkalmasint a hiánypótlás jegyében fogant, hiszen Igor Stravinsky zenés színpadi műveinek hazánkban, fájdalom, alig-alig van előadási hagyománya. Úgyannyira, hogy egynéhány emlékezetes balettprodukciót nem számítva a legsikeresebb Stravinsky-előadásokat a múltban nem a pesti vagy a vidéki operatársulatok valamelyike, hanem éppenséggel az Állami Bábszínház vitte a közönség elé.