Nyolc kis kritika

  • .
  • 2007. november 1.

Film

Nyolc kis kritika

Kilenccsillagos szálloda

A feketemunkásnak még úgy sem könnyű a sora, ha saját lakóhelyén zsákmányolják ki, hát még ha idegenben, ahol a társadalombiztosítás és a munkavédelem hiányát, az éhbért és a kiszolgáltatottságot illegális tartózkodás is tetézi. E film palesztin építőmunkásokat meséltet, akik a gazdag Izraelben próbálnak kenyérkeresethez jutni. Határon átszökdösve nem lehet munkába járni, így valahol az építkezés közelében, a bozótban eszkábálnak maguknak sátrat fóliából, kartondobozból, faanyagból, amit akkurátusan be is rendeznek a hazulról hozott takarókkal, főzőedényekkel, és az ebben a kontextusban végképp abszurd rózsaszín selyempárnákkal. Munkába indulva még százával zúdulnak alá a hegyoldalon, dekkolni már kisebb, 4-5 fős csapatokba szerveződnek, mert kerülni kell a feltűnést, de a nomád életben nagy szükségük van egymás támogatására. Beosztják a házimunkát, az egyik főz, a másik mosogat, a harmadik őrködik. Háromszorosan is retteghetnek: a rendőrségtől, a katonaságtól és a titkosszolgálattól. Viszont az APEH-et és a munkaügyi ellenőröket nem említik a mumusok között, ami a szokásosnál is nagyobb képmutatást sejtet a háttérben. Izrael gazdasága szárnyal, gőzerővel épülnek a luxuslakások, kell a munkáskéz, ezt mindenki tudja (a hatóságot is beleértve), ahogy azt is, hogy a palesztinoknak meg munka kell, de nagyon. Végül is találkozik a közös érdek, csak éppen hozzájön egy harmadik, a vállalkozó érdeke, aki sehol a világon nem szeret alkalmi munkások után közterhet fizetni.

Két fiatalembert ismerünk meg, Ahmedet és Muhamadot, akik között őszinte barátság szövődik. Közben az egyik, majd a másik is kórházba kerül. Közben egyeseket elkapnak, a kis tábort felgyújtják. Közben felépül egy egész város. A barátságnak nemsokára véget vet a hírhedt fal - a helyzet iróniája, hogy azt is palesztinok építik. Szomorú film sok derűs és humoros pillanattal.

- borz -

Ido Haar, Izrael, 2006

Temető Klub

Jeruzsálemben, a Herzl-hegyen áll az Izrael nagyjainak, köztük magának Herzl Tivadarnak földi maradványait is őrző temető. Erre az emlékhelyre jár pár idős ember, mindig összecsukható székkel a kezében, de egyáltalán nem az elmúlás és csendes megemlékezés jegyében: rengeteget vitatkozva, beszélgetve, kiselőadásokat tartva gyűlnek össze, és piknik zárja a klubdélutánt.

Az elsőre igen bizarrnak tűnő szerveződésnek nagy jelentősége van az öregek életében, alapszabályt is alkottak maguknak, amely hosszas viták érlelő tüzében forrta ki magát. A film két személyre koncentrál a társaságból: Lena és Minya sógornők, az előbbi agilis, egykor ügyvédi irodát vezetett, az utóbbi inkább magának való, zárkózottabb. Mégis elválaszthatatlanok, nem mintha kapcsolatuk súrlódásmentesnek volna mondható.

A kamera rendre a háttérből les, még sincs olyan érzésünk, hogy kukkolunk, inkább a szereplők méltóságát óvja a cseppet sem tolakodó objektív. Ez a nagyon szolid jelenlét ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne kapnánk el borzasztóan érdekes momentumokat. Ezek az emberek ugyanis Európában születtek, ki német, ki lengyel volt egykoron, s kultúrájuk, történetük, történeteik hihetetlenül sokszínű és tarka képet mutatnak. A klub működését öt évig követte a rendező, ez idő alatt többen elmentek közülük, és az alapszabályon is módosítani kellett, mivel az összecsukható székekkel idővel már nem mindenki tudott megbirkózni. A Temető Klub az elmúlás és egy lassan eltűnő generáció sok humorral és élni akarással átszőtt elégiája.

- dercsényi -

Tali Shemesh, Izrael, 2006

Munkagödör

"Akinek ebből az egészből haszna van, biztosan lepaktált az ördöggel. Itt sokan meghaltak - mondja a láthatósági mellényt viselő Natividad, miközben lerakja az úttorlaszokat -, ez elkerülhetetlen. Egy ilyen hatalmas építkezés életeket követel. Sokat."

A külső körgyűrű "második emelete". Így nevezték el azt a felüljárórendszert, amely tehermentesíti a Mexikóváros külső részeiről a centrum felé vezető autópályát. Dél-Amerika legnagyobb viaduktja idén készült el, korábban a hárommillió autó már mozdulni sem tudott egymástól. Az építkezés persze tovább rontott a katasztrofális helyzeten. "Éjjel-nappal kellene dolgozniuk" - dühöng egy autós. "Éjjel-nappal dolgoznak" - érkezik a válasz. A kocsi elhúz az építkezési gödör mellett, Juan Carlos Rulfo kamerája viszont megmutatja, mi van az alján.

"Tizenöt évet töltöttem el ebben a pokolban. Leesel, eltöröd a gerinced, és ki kapja a glóriát? Amikor hazamegyek, dühös vagyok. És nem az anyám az oka." Õ José, aki a bűnei miatt vezekel: "Korábban öltönyt hordtam, nem építési hulladékot." Aki ránéz, nem gondolná, hogy valaha maffiózó volt.

"Nem félsz ilyen magasban?" - kérdezi José köteleken lógó kollégáját. "Jobban félek attól, hogy nem lesz mit enni" - érkezik az egyszerű válasz a magasból, Pedrótól. Huzalokat huzigál, alatta autók zúgnak el. Ha nincs vas, nincs munka, ha nincs munka, nincs étel.

"Mindenhez hozzá lehet szokni, csak a munkához nem - vallja a cserzett arcú Alejandro. - Senkit sem ismerek, aki reggel háromkor, amikor felkel, azt mondja: De jó, mehetek dolgozni!" Õk Rulfo hősei, akik törik a betont, hegesztenek, vasrudakat illesztenek egymásba, szállítják a betonelemeket, irányítják és korlátozzák a forgalmat, és közben feláldozzák az életüket, vagy legalábbis néhány évet belőle. Ahogyan egy internetes fórumon megfogalmazta a segundo piso egyik használója: azért, hogy "százhúszszal lehessen tépni ából bébe".

Bánky Bea

Juan Carlos Rulfo, Mexikó, 2006

Szavazz rám, légyszi!

Nyolcéves gyerekek versengenek az osztálytitkári címért egy kínai nagyváros elit iskolájában. A három kiválasztott vetélytárs - szülei ridegen gyakorlatias tanácsait követve - egyre kíméletlenebbül "kampányol" a népszerűségért, de még inkább egymás ellen. A demokratikus lózungok hol szomorúan mosolyogtatóak, hol hátborzongatóan üresen konganak a szájukból az idejekorán elkezdett harsány ideológiai indoktrináció látványos színfalai előtt.

Túl hamar túlérlelt - az átlagosnál minden bizonnyal jobb szociális háttérrel rendelkező - gyerekek sajátítják el és gyakorolják az engedelmesség, a szemforgatás és a számító törtetés technikáit. A szülők már szemlátomást magabiztosan használják őket. Persze a mi nyugati világunk kampánymódszereitől sem idegenek az efféle sandaságok, legfeljebb az a furcsa számunkra, hogy ott nem restellik mindezt a kamera előtt, nyíltan vállalni. A rendező a BBCNewsban közölt írásában az új, egygyermekes családmodellel magyarázza a szülők nyomuláspártiságát. Mi pedig zavartan keresünk támpontokat, hiszen a választás és választhatóság tapasztalata mégiscsak újdonság Kínában - csak ne volna ennyire fojtogató az egésznek a levegője. A kritika és önkritika bolsevik szerepjátéka nyugatias mézesmadzagötletekkel keveredik, a gyerekindulatok és -érzelmek fegyelmezetten elfojtódnak, sok mindent megtanultak a kis piros nyakkendősök, csak éppen a gyerekkorukat veszítik el. Szívszorító és -melengető megkönnyebbülés, amikor a nyomás, a feszültség legalább egy zokogás erejéig megroppantja a gyerekeken az önfegyelem rájuk erőltetett páncélját.

- kyt -

Weijun Chen, Kína, 2006

Szuvenír

Az izraeli fiatal felnőttek generációja lassan felfedezi a nagyszüleit: Shahar Cohen dokumentumfilmes apja, Shlomo Cohen múltját úgy porolja le, mint a kertjük előtt álló ősrégi Autobianchit. A ronccsal amúgy nagy terveik vannak: fel akarják deríteni a papa múltjának homályos részeit. Arról van szó, hogy Shlomo Cohen közlegény részt vett a II. világháborúban, a brit hadsereg zsidó dandárjában harcolt Olaszországban, Németországban, Hollandiában.

Az idős férfi unokát akar, ám fiai erre kevés hajlandóságot mutatnak. A megoldás: felkutatni azokat a múltbéli nőismerősöket, akiket Shlomo közlegény a háborúban ismert meg, s akikkel viszonya volt, hátha mégis sikeres lesz az unoka-projekt. Az így hátrahagyott, háborús liezonokból született gyerekeket hívták anno szuvenírnek. Nyomozás indul, szép feladat, például amikor egy holland városban kell megtalálni egy Jenny nevű nőt.

A két férfi útja több szinten értelmezendő: a család felől vagy a múlt újraélése, a nagy visszatekintés szempontjából. Shlomo Cohen személyisége teszi ezt az amúgy sem érdektelen road movie-t még izgalmasabbá, hisz a zárkózott, fegyelmezett bácsi a kamera előtt járja be az utoljára 60 éve látott vidékeket, és az emlékek és érzelmek feltolulnak. Mélyen személyessé, bensőségessé teszi mindezt, hogy saját fia kíséri-támogatja élete eme tán legfontosabb útján, a kamera jelenléte ezért nem is tolakodó. Így a film egyszerre megindító és vidám. Ráadásul az élet nevű rendező tudja a legjobb forgatókönyveket írni, úgyhogy az utazás sikeréről most nem is rántanánk le a leplet.

- dercsényi -

Shahar Cohen, Izrael, 2006

Híd a Wadi fölött

Az izraeli Wadi Ara régióban zsidó és arab szülők elhatározzák, hogy közös, kétnyelvű iskolát hoznak létre a gyerekeiknek - egy arab faluban. A hely technikai kérdésnek tűnhet, de nem az: míg az arabok rendszeresen járnak át dolgozni, orvoshoz vagy rokonlátogatásra, addig a zsidók nemigen merészkednek ki saját területük viszonylagos védettségéből. Eddig soha nem volt példa arra, hogy zsidó diákok egy arab településen járjanak iskolába. A választásban benne van annak az elismerése, hogy fordítva nem is működhetne a dolog. Az arabok szabad mozgása Izraelben erősen korlátozott: szabadon dönthetnek arról, hogy elindulnak-e otthonról, de hogy elérik-e úti céljukat, az már nem tőlük függ; kiszámíthatatlan, hogy a számos ellenőrző pont melyikén és mennyi várakozás után jutnak át, ha egyáltalán. (Lásd erről a tavalyi Verzió Ellenőrző pont című izraeli filmjét.) Ilyen körülmények között az arab gyerekek nem tudnának naponta, időre iskolába járni, így a közös tanintézet nem is lehet másutt, csakis arab területen.

És ez csupán egy a vállalkozás előtt álló technikai és lelki akadályok közül. A nyelvhasználattól a vallásgyakorláson át a tantervig időzített bombák ketyegnek. A filmesek az első, kritikus évet dokumentálják, ami nem meglepő módon tele van konfliktusokkal és kudarcokkal. Azt azért látni, hogy itt a többségi társadalom baloldali gondolkodású és nem vallásos tagjai demokratikus gesztust tesznek a kisebbséghez tartozó, mélyen hagyományhoz kötött és vallásos szomszédaiknak, akik ezt jól felfogott érdekből, a gyerekek jövőjére gondolva fogadják el. De tiszta haszonról beszélni túlzás volna: az arab szülőknek fel kell adniuk a gyanakvásukat, hogy ez alattomos támadás a vallási és nemzeti identitásuk ellen. Az iskola kiállja a próbát: a következő tanévre kétszer annyian iratkoznak be. Kimondottan izgalmas film.

- borz -

Barak Heymann és Tomer Heymann, Izrael, 2006

A harmadik nem: a hidzsrák Indiában

"Ha kutyaként vagy macskaként születek újjá, rendben van, de ha emberként, akkor nem akarok se nő, se férfi lenni, hidzsraként szeretnék újjászületni" - mondja az örökké álmodozó Rambha. Laxmi nem vállalja a kasztrációt, inkább kettős életet él. Tudja, ha kiherélik, a hidzsrák, az indiai eunuchok világából nincs többé visszaút. Bár ő az, aki a legplasztikusabban fogalmazza meg a hidzsrák identitását, ő kötődik a legkevésbé ehhez a kultúrához. Modern figura, van állása (tánctanár), nem kell koldulnia, strichelnie. "Többek vagyunk egy nőnél. Neked férjed, gyerekeid, kötöttségeid vannak, én bármelyik férfit megnézhetem az utcán" - kacsint rá Anitára, a fotós lányra, aki a "harmadik nemről" készülő könyvéhez gyűjt anyagot Bombay utcáin. Asha képtelen feldolgozni mivoltát, iszákos, dühös ember, végül közössége is kitaszítja. Szerinte a férfiak negyede a pinát, többsége a segglyukat szereti, ezért keresik a hidzsrák társaságát. Három sors, három különböző történet, melyekből kibomlik egy sajátos kultúra, vallási közösség, a maga hierarchiájával, a modernizálódó élet okozta torzulásaival. Semmi metaszöveg, antropológiai narráció, csak "beszélő fejek", merengő kamera. Türelmet igénylő film, az teszi nehezen emészthetővé, ami egyben fesztelenné: a transzláció, az átültetés hiánya. Nehéz megértenünk egy olyan világot, ahol a nyugatitól eltérően nem merevek a nemek közötti határok, ahol a transzszexualitás nem bűn. Ha Wartmann nekünk, európaiaknak szánta, joggal lehet hiányérzetünk.

M. László Ferenc

Thomas Wartmann, Németország, 2006

A lista

Mindenkinek, aki jól tudja, kicsoda Carla Del Ponte, és szívében nagyrabecsülés lakozik a svájci asszony iránt, melegen ajánlom e hosszú filmet.

Hisz a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnökkel foglalkozó hágai ENSZ-törvényszék főügyésze korunk egyik legnagyszerűbb nemzetközi figurája. Pályáját a luganói ügyészségen kezdte, ahol oly sikeresen derítgette fel az olasz maffia svájci kapcsolatait, hogy hálás ügyfelei egyszer fél tonna robbanóanyaggal próbáltak a kedvében járni. A hágai törvényszék főügyészének 1999-ben nevezték ki, s hogy az intézmény végül nem vallott kudarcot, az nagyban neki köszönhető: az ő kérlelhetetlenségének, szenvedélyének, kitartó nemzetközi nyomásgyakorlásának.

Ám a film készítői túl egyszerűen fogták fel a feladatukat. 2005 júliusától decemberéig elkísérték Del Pontét, és felvettek mindent, amit csak megengedtek nekik. Az értekezleteket, az irodai munka apró, kedves részleteit, a sajtótájékoztatókat, a belgrádi, zágrábi látogatások nem titkos s ennélfogva meglehetősen érdektelen részleteit. E történetből semmi olyasmi nem kerekedik ki, amit a művelt néző ne tudna maga is, és ami képi igényességében túlmutatna a híradóbejátszások horizontján. Igen, Milosevic és Ante Gotovina horvát tábornok elfogása nagy siker volt; fájdalmas kudarc viszont, hogy Mladic és Karadzic még mindig szabadlábon bujkál. Ki hitte volna. A főhősnő szűk környezetén kívül alig szólítottak meg bárkit; az meg kifejezetten zavaró, hogy áldozatokat keresve jószerivel csak a srebrenicai vérengzésről szóló, jól ismert híradótekercsekig jutottak el. A rendező egy interjújában azzal védekezett, hogy nem portréfilmet készítettek; de miért nem?

Ami persze nem jelenti azt, hogy azoknak, akik többet is szeretnének, mint pusztán látni kedvenc nemzetközi hősüket, ne ajánlanám ezt a filmet. Csak nekik nem olyan melegen.

- bbe -

Marcel Schüpbach, Svájc, 2006

Figyelmébe ajánljuk

A kávékapszula környezettudatos szemmel

  • Fizetett tartalom

A kávékapszula rendkívüli népszerűsége világszerte kétségtelen, ám a kényelmes és gyors kávézás mögött rejlő környezeti, gazdasági és társadalmi kérdések kevésbé kerülnek reflektorfénybe. Az alábbi írásunkban ezeket a fontos aspektusokat vizsgáljuk meg, hogy egy átfogó képet kapjunk a modern kávéfogyasztás egyik legmeghatározóbb trendjéről.

6 téma, ami ma már egyre kevésbé számít tabunak

  • Fizetett tartalom

A társadalom folyamatosan változik: átalakul, hogy milyen eszközöket használunk, hogy milyen elfoglaltságaink vannak a mindennapokban, hogy milyen tempóban éljük az életünket – és persze az is, hogy milyen témákat beszélünk meg nyíltan. Kétségtelen, hogy embere – és persze kultúrája – válogatja, mi számít tabunak és mi nem, de általánosságban azt láthatjuk, hogy a világ soha nem volt annyira nyitott és szabadelvű, mint ma.