Négy és fél évvel Szaddám Huszein bukása után már majdhogynem mindegy, hogy mit várt az Egyesült Államok az iraki megszállástól. Sokkal aggasztóbb, hogy mi minden történt azóta, amire nem számítottak Washingtonban, és mi minden nem történt meg, amit reméltek, csak nem gondoltak át kellőképpen. Akárhogy is, mi, külső szemlélők kényelmesen elvitatkozgathatunk Szaddám rémtetteiről és a demokrácia előnyeiről, és a döbbenetbe mindinkább belefásulva nézhetjük a híradókban a gyilkos merényletek képsorait, az állig felfegyverzett szövetségesek elrobogó járműveit, követhetjük a napi, heti halottszámlálást, meghallgathatjuk a hol keserű, hol bizakodó nyilatkozatokat. De hogy miként zajlanak a hétköznapok a romok és robbanások közepette, hogy mit jelent a diktatúrától való félelem után a folytonos, teljes bizonytalanság, a mindennapos halálfélelem, a reménytelenség, ezt hogyan is tudnánk megérteni.
A Hazám, hazám alapvetően erről szól: a kiszolgáltatottságról, a gyilkos zűrzavarról, amely napról napra rombolja a reményt még azokban is, akik kezdetben lelkesen fogadták a demokrácia távoli lehetőségét. Ilyen ember a főszereplő, egy köztiszteletben álló orvos, aki hívő szunnita mohamedán, tehát annak a felekezetnek a tagja, amelyhez - nemzetségi alapon - Szaddám Huszein és környezete is tartozott. A film amerikai rendezője a rosszhírű Abu Ghraib börtöntelepen ismerte meg, ahová a foglyok panaszait vizsgáló helyi bizottság tagjaként látogatott el. 2004-et írunk, a rendezőnő végül beköltözik a hatgyermekes orvos házába (aki ezzel nem kis veszélyt vállal), és testközelből követi az eseményeket. Doktor Riyadh a rendelőjében nap mint nap szembesül a háború okozta szenvedésekkel. Még többet akar tenni a tágabb környezetéért, és az egyik szunnita párt színeiben, önkormányzati szinten indulna az első szabad választáson - végül azonban pártja bojkottálja a szavazást. De a film nem zárkózik be a személyes történetbe: párhuzamosan végigkövetjük a nemzetközi szervezés, a biztonsági előkészületek részleteit is. Így mélyül a szemünk láttára a szakadék a kívülről érkező, egyre inkább életidegennek tűnő jó szándékok és a sérülékeny személyes jóhiszeműség, a testközelből átélt erőszak által is roncsolt idealizmus között.
Idestova három év telt el a bemutatott események óta. Szaddám Huszeint és több társát kivégezték, új választások is voltak. Lassan, de épül az iraki demokrácia intézményrendszere, csak éppen élni nem lett jobb az országban. Összecsapások és merényletek, nem enyhülő vallási, nemzetiségi ellentétek, rossz közellátás, szétesett infrastruktúra. Keserűség, harag és félelem a kopár tájakon, a romok között. A bénító reménytelenség. Mi történt azóta Riyadh doktorral? A családja jól van-e? Bámulunk a semmibe, üres tekintettel.
Laura Poitras, USA, 2006
