Nick Broomfield-válogatás - Nevelésügyi sorozat

Olyan ez, mint egy Monty Python-szkeccs a poénok nélkül. A közellenség, egy hétévesforma kisfiú, cowboyjelmezt lopott, mire a buzgó kispolgárok riasztják a Scotland Yardot, amely nagy erőkkel kiszáll a kabátlopás helyszínére. Lelki szemeink előtt John Cleese-t látjuk az üggyel megbízott nyomozó szerepében, a szuperbűnöző-kiskölyökében pedig Michael Palint, míg a beépített rendőrként dolgozó nagymamáéban Eric Idle-t. A valóság, legalábbis az a része, amelyet Nick Broomfield Az ifjúságvédelmis I. című dokumentumfilmjében (készült 1975-ben) megmutat, alig tér el a fentiektől. A hétévesforma kisfiú tényleg elemelt egy cowboygúnyát, az eset kivizsgálására pedig valóban rendőrt hívtak, hogy vallomásra bírja a kiskorú elkövetőt. Hasonló történik azzal a kislánnyal is, aki jó néhány színes ceruzájától szabadítja meg az egyik osztálytársát, és nem járnak jobban az iskolakerülésen kapott nebulók sem. Broomfield kitartóan követi a civil ruhás rendőröket, akik egy államilag jóváhagyott program jogosítványával a zsebükben és természetesen a jó ügy szolgálatában fegyelmezik a gyerekeket: a könnyebben megtörőket dörgedelmes szónoklattal, a nehezebb eseteket kapitánysági kirándulással, esetleg cellatúrával egybekötött megfélemlítéssel. Ha mindeddig fenntartásokkal kezeltük volna Hitchcock előszeretettel idézett gyermekkori történetét, mely szerint a kis Hitchet szerető édesapja nevelési célzattal, ha csak rövid időre is, de bezáratta egy rendőrségi cellába, Broomfieldnak hála ráérezhetünk az anekdotában rejlő szörnyűségre. A félelemkeltés nagymesterét saját bevallása szerint egész életében végigkísérte e gyerekkori élmény, mely filmesként ugyan kapóra jött neki, a hetvenes évek itt vázolt rendőrségi gyakorlatának azonban viszonylag kevés rendezői karriert, ám annál több meggyötört gyereklelket köszönhet az angol társadalom.

Az ifjúságvédelmis párdarabja a három évvel később készült Tetovált könnyek: a rendező ezúttal az USA-ból, egészen pontosan Kalifornia államból hozta a problémás ifjúság átnevelésének egyik államilag szponzorált, szép példáját. Az állam, mint ahogy azt egy hivatalnok külsejű férfiú a film nyitójelenetében tudtunkra adja, letett a gondjaira bízott fiatalemberek (17- 21 év közötti, kisebb bűnökben vagy még annyiban sem vétkes fiatalokról van szó) rehabilitációjáról.

Elzárásuk célja egyes-egyedül a külvilág védelmét szolgálja: lehetsz szipus vagy verekedő természetű, az átnevelősoron bőven akad cella számodra. A büntetések három hónapos kezdőtételei sok esetben gyorsan növekednek, nem utolsósorban az oktalan elzárás miatti frusztrációnak köszönhetően. A három hónapból gyakran három év lesz, s aki kikerül is, nagy valószínűséggel hamarosan újra az állam vendégszeretetét fogja élvezni. A börtönkörülmények megmutatásában Broomfield ismét csak a kívülállás technikáját alkalmazza, dokumentál, de nem beszéltet, hűséges operatőrével, Joan Churchillel (a hangért maga felel), ahol csak tud, jelen van.

Nem úgy későbbi filmjeiben, amelyekben már jóval aktívabb szerepet játszik a hajdani háttérember. Köztudomású, hogy amióta Michael Moore termetes alakja eluralta a mozivásznakat, sikk lett ismét dokumentumfilmeket készíteni. Ugye megvan az a kép, amin Moore egyik vállán egy puskát, a másikon pedig egy kamerát pihentetve hunyorít a kamerába?! És az a plakát, amin kéz a kézben andalog Bush-sal a Fehér Ház zöld füvén? Moore joviális agresszivitása évekre ellátta tananyaggal a médiatanszékeket: íme, egy dokumentumfilmes, aki imádja a kameráját, és viszont, s ha sérül is e furcsa kapcsolatban a tényszerűség, a bevételek szentesítik a kölcsönös imádatot. Moore példája nemcsak azért kívánkozik ide, mert nélküle ma aligha lehetne a dokumentumfilmről a szakmai fórumokon kívül hallani, de azért is, mert az ő sikere nélkül nehezebb lenne megérteni, miért lépett elő filmjei egyik főszereplőjévé a pályája korai szakaszában még láthatatlanul dolgozó dokumentumfilmes. Broomfield 1991-ben készült el A Vezér, a sofőrje és a sofőr felesége című filmjével, melyben a dél-afrikai apartheid vezetőit jobbról támadó Eugéne Terre'Blanche-nak, a félkatonai Afrikaner Weerstandsbeweging (ismertebb nevén AWB) vezetőjének szegődött a nyomába. A háborút hirdető híres népszónok és egyenruhában parádézó demagóg helyett azonban többnyire csak a kiszemelt interjúalany sofőrjét és annak feleségét sikerült szóra bírnia, illetve saját kálváriáját, a nagyvad egyre kilátástalanabb becserkészését dokumentálni. Hiába akadt végül horogra Terre'Blanche, a beígért interjú helyett egy abszurd komédiába illő jelenetet rögzített a kamera: a dühös népvezér (akiről az a hír járta, hogy a feketéknél csak az újságírókat gyűlöli nagyobb szenvedéllyel) szigorú kioktatásban részesítette az öt perc késéssel érkezett filmrendezőt, majd berekesztette a beszélgetést. Terre'Blanche alakítása Chaplin diktátoráéval vetekszik, s ezzel hatalmas szívességet tett Broomfieldnek és filmjének. A rendező 2006-ban még egyszer ellátogatott Dél-Afrikába, hogy a börtönből frissen szabadult, s állítása szerint megtért vezérrel interjút készítsen. Mivel A VezérÉ-rel sok borsot tört az AWB-tagok orra alá (kapott is érte halálos fenyegetéseket szép számmal), nem kockáztatja, hogy felismerjék, ezért homlokába húzott szalmakalappal és napszemüveggel álcázza magát. Az 'nagyfehérségében immár a rendező is szerepet játszik, csakúgy, mint a hatalmától megfosztott, de ékesszólását nem felejtő nagyvezér, aki nem hajlandó nyilatkozni másról, mint hamarosan megjelenő verseskötetéről.

Köves Gábor

Nick Broomfield

Fotósnak készült, jogra ment, végül filmesként szerzett diplomát a londoni National Film and Television Schoolban. 35 éve van a pályán, 25 filmet forgatott. Az elsőt (Who Cares, 1971) még kölcsönkamerával, "nyesedék" anyagra készítette egy szociológus haverjával a liverpooli munkáslakásokról; a befejezést a Brit Filmintézet támogatta. Társadalomkutatói szenvedélyét végig megőrizte, noha többször is stílust és módszert váltott, beavatkozó, sőt provokatív alapállásra cserélve az objektív megfigyelő nézőpontját.

A magyar nézők nem most találkozhatnak vele először: a legnagyobb port vert két filmje - az egyik a sorozatgyilkos Aileen Wuornosról, a másik a Nirvana frontemberének haláláról - hozzánk is eljutott. Az első találkozás nem volt túl szerencsés: a Titanic fesztivál közönsége nem vette be a Kurt és Courtney jól ismert, de nevetséges összeesküvés-elméletét. Courtney Love ugyan nem gyilkolta meg a férjét, de Broomfieldnek nagy szívességet tett azzal, hogy hozta a tőle elvárt figurát: perrel fenyegetőzött, és hatalmas botrányt kavart. Elérte, hogy a filmet levegyék a Sundance műsoráról, de ezzel nagyobb hírverést csapott neki, mintha megnyerte volna a fesztivált (amit kötve hiszek). Love persze nem tudhatta - és ha tudja sem érdekelte volna -, hogy Broomfieldet kimondottan tűzbe hozzák a menekülő interjúalanyok és a munkája elé állított akadályok - lásd A Vezér, a sofőrje és a sofőr felesége című filmjét, amelynek választott főhőse, Terre'Blanche a lehető legrosszabb szolgálatot tette magának azzal, hogy szívóskodott a rendezővel.

2004-ben a Verzió 1 mutatta be az Aileen: Egy sorozatgyilkos élete és halála című (éppen) vadonatúj munkáját, amelynek tizenegy évvel korábbi előzményét - Aileen Wuornos: Egy sorozatgyilkos kiárusítása (1992) - akkor nem sikerült megszerezni. A hiányt az idei Verzió pótolja. A kettő együtt remekül példázza a Broomfield védjegyének számító dokumentarista módszereket. A rendező egyik sajátossága, ahogyan a film részévé teszi magát a munkafolyamatot, így ha valaki vagy valami menet közben megnehezíti a dolgát, attól csak ütősebb lesz a végeredmény. Miután rendre akadályokba ütközött, amikor kamera elé akarta ültetni az első női sorozatgyilkosnak kikiáltott Aileen Wuornost, azt a jelenséget vette górcső alá, ahogy az ügy körül sürgő-forgó személyek a sajtó szorgos asszisztálásával igyekeznek minél nagyobb hasznot húzni a bűntény iránt támadt és alaposan felgerjesztett közérdeklődésből. Egy másik rendezői védjegye, hogy évekkel később visszatér a tetthelyre, ami egyfelől tanulságos eredményeket hoz, másfelől elárulja, hogy Nick Broomfield személyében igazi dokumentumfilmest tisztelhetünk, aki nemcsak éles szimattal talál rá a témára, hanem jó kopóként el sem ereszti.