Nick Broomfield-válogatás - Nevelésügyi sorozat

  • Köves Gábor; keretes: - bori -
  • 2007. november 1.

Film

Olyan ez, mint egy Monty Python-szkeccs a poénok nélkül. A közellenség, egy hétévesforma kisfiú, cowboyjelmezt lopott, mire a buzgó kispolgárok riasztják a Scotland Yardot, amely nagy erőkkel kiszáll a kabátlopás helyszínére.

Olyan ez, mint egy Monty Python-szkeccs a poénok nélkül. A közellenség, egy hétévesforma kisfiú, cowboyjelmezt lopott, mire a buzgó kispolgárok riasztják a Scotland Yardot, amely nagy erőkkel kiszáll a kabátlopás helyszínére. Lelki szemeink előtt John Cleese-t látjuk az üggyel megbízott nyomozó szerepében, a szuperbűnöző-kiskölyökében pedig Michael Palint, míg a beépített rendőrként dolgozó nagymamáéban Eric Idle-t. A valóság, legalábbis az a része, amelyet Nick Broomfield Az ifjúságvédelmis I. című dokumentumfilmjében (készült 1975-ben) megmutat, alig tér el a fentiektől. A hétévesforma kisfiú tényleg elemelt egy cowboygúnyát, az eset kivizsgálására pedig valóban rendőrt hívtak, hogy vallomásra bírja a kiskorú elkövetőt. Hasonló történik azzal a kislánnyal is, aki jó néhány színes ceruzájától szabadítja meg az egyik osztálytársát, és nem járnak jobban az iskolakerülésen kapott nebulók sem. Broomfield kitartóan követi a civil ruhás rendőröket, akik egy államilag jóváhagyott program jogosítványával a zsebükben és természetesen a jó ügy szolgálatában fegyelmezik a gyerekeket: a könnyebben megtörőket dörgedelmes szónoklattal, a nehezebb eseteket kapitánysági kirándulással, esetleg cellatúrával egybekötött megfélemlítéssel. Ha mindeddig fenntartásokkal kezeltük volna Hitchcock előszeretettel idézett gyermekkori történetét, mely szerint a kis Hitchet szerető édesapja nevelési célzattal, ha csak rövid időre is, de bezáratta egy rendőrségi cellába, Broomfieldnak hála ráérezhetünk az anekdotában rejlő szörnyűségre. A félelemkeltés nagymesterét saját bevallása szerint egész életében végigkísérte e gyerekkori élmény, mely filmesként ugyan kapóra jött neki, a hetvenes évek itt vázolt rendőrségi gyakorlatának azonban viszonylag kevés rendezői karriert, ám annál több meggyötört gyereklelket köszönhet az angol társadalom.

Az ifjúságvédelmis párdarabja a három évvel később készült Tetovált könnyek: a rendező ezúttal az USA-ból, egészen pontosan Kalifornia államból hozta a problémás ifjúság átnevelésének egyik államilag szponzorált, szép példáját. Az állam, mint ahogy azt egy hivatalnok külsejű férfiú a film nyitójelenetében tudtunkra adja, letett a gondjaira bízott fiatalemberek (17- 21 év közötti, kisebb bűnökben vagy még annyiban sem vétkes fiatalokról van szó) rehabilitációjáról.

Elzárásuk célja egyes-egyedül a külvilág védelmét szolgálja: lehetsz szipus vagy verekedő természetű, az átnevelősoron bőven akad cella számodra. A büntetések három hónapos kezdőtételei sok esetben gyorsan növekednek, nem utolsósorban az oktalan elzárás miatti frusztrációnak köszönhetően. A három hónapból gyakran három év lesz, s aki kikerül is, nagy valószínűséggel hamarosan újra az állam vendégszeretetét fogja élvezni. A börtönkörülmények megmutatásában Broomfield ismét csak a kívülállás technikáját alkalmazza, dokumentál, de nem beszéltet, hűséges operatőrével, Joan Churchillel (a hangért maga felel), ahol csak tud, jelen van.

Nem úgy későbbi filmjeiben, amelyekben már jóval aktívabb szerepet játszik a hajdani háttérember. Köztudomású, hogy amióta Michael Moore termetes alakja eluralta a mozivásznakat, sikk lett ismét dokumentumfilmeket készíteni. Ugye megvan az a kép, amin Moore egyik vállán egy puskát, a másikon pedig egy kamerát pihentetve hunyorít a kamerába?! És az a plakát, amin kéz a kézben andalog Bush-sal a Fehér Ház zöld füvén? Moore joviális agresszivitása évekre ellátta tananyaggal a médiatanszékeket: íme, egy dokumentumfilmes, aki imádja a kameráját, és viszont, s ha sérül is e furcsa kapcsolatban a tényszerűség, a bevételek szentesítik a kölcsönös imádatot. Moore példája nemcsak azért kívánkozik ide, mert nélküle ma aligha lehetne a dokumentumfilmről a szakmai fórumokon kívül hallani, de azért is, mert az ő sikere nélkül nehezebb lenne megérteni, miért lépett elő filmjei egyik főszereplőjévé a pályája korai szakaszában még láthatatlanul dolgozó dokumentumfilmes. Broomfield 1991-ben készült el A Vezér, a sofőrje és a sofőr felesége című filmjével, melyben a dél-afrikai apartheid vezetőit jobbról támadó Eugéne Terre'Blanche-nak, a félkatonai Afrikaner Weerstandsbeweging (ismertebb nevén AWB) vezetőjének szegődött a nyomába. A háborút hirdető híres népszónok és egyenruhában parádézó demagóg helyett azonban többnyire csak a kiszemelt interjúalany sofőrjét és annak feleségét sikerült szóra bírnia, illetve saját kálváriáját, a nagyvad egyre kilátástalanabb becserkészését dokumentálni. Hiába akadt végül horogra Terre'Blanche, a beígért interjú helyett egy abszurd komédiába illő jelenetet rögzített a kamera: a dühös népvezér (akiről az a hír járta, hogy a feketéknél csak az újságírókat gyűlöli nagyobb szenvedéllyel) szigorú kioktatásban részesítette az öt perc késéssel érkezett filmrendezőt, majd berekesztette a beszélgetést. Terre'Blanche alakítása Chaplin diktátoráéval vetekszik, s ezzel hatalmas szívességet tett Broomfieldnek és filmjének. A rendező 2006-ban még egyszer ellátogatott Dél-Afrikába, hogy a börtönből frissen szabadult, s állítása szerint megtért vezérrel interjút készítsen. Mivel A VezérÉ-rel sok borsot tört az AWB-tagok orra alá (kapott is érte halálos fenyegetéseket szép számmal), nem kockáztatja, hogy felismerjék, ezért homlokába húzott szalmakalappal és napszemüveggel álcázza magát. Az 'nagyfehérségében immár a rendező is szerepet játszik, csakúgy, mint a hatalmától megfosztott, de ékesszólását nem felejtő nagyvezér, aki nem hajlandó nyilatkozni másról, mint hamarosan megjelenő verseskötetéről.

Köves Gábor

Nick Broomfield

Fotósnak készült, jogra ment, végül filmesként szerzett diplomát a londoni National Film and Television Schoolban. 35 éve van a pályán, 25 filmet forgatott. Az elsőt (Who Cares, 1971) még kölcsönkamerával, "nyesedék" anyagra készítette egy szociológus haverjával a liverpooli munkáslakásokról; a befejezést a Brit Filmintézet támogatta. Társadalomkutatói szenvedélyét végig megőrizte, noha többször is stílust és módszert váltott, beavatkozó, sőt provokatív alapállásra cserélve az objektív megfigyelő nézőpontját.

A magyar nézők nem most találkozhatnak vele először: a legnagyobb port vert két filmje - az egyik a sorozatgyilkos Aileen Wuornosról, a másik a Nirvana frontemberének haláláról - hozzánk is eljutott. Az első találkozás nem volt túl szerencsés: a Titanic fesztivál közönsége nem vette be a Kurt és Courtney jól ismert, de nevetséges összeesküvés-elméletét. Courtney Love ugyan nem gyilkolta meg a férjét, de Broomfieldnek nagy szívességet tett azzal, hogy hozta a tőle elvárt figurát: perrel fenyegetőzött, és hatalmas botrányt kavart. Elérte, hogy a filmet levegyék a Sundance műsoráról, de ezzel nagyobb hírverést csapott neki, mintha megnyerte volna a fesztivált (amit kötve hiszek). Love persze nem tudhatta - és ha tudja sem érdekelte volna -, hogy Broomfieldet kimondottan tűzbe hozzák a menekülő interjúalanyok és a munkája elé állított akadályok - lásd A Vezér, a sofőrje és a sofőr felesége című filmjét, amelynek választott főhőse, Terre'Blanche a lehető legrosszabb szolgálatot tette magának azzal, hogy szívóskodott a rendezővel.

2004-ben a Verzió 1 mutatta be az Aileen: Egy sorozatgyilkos élete és halála című (éppen) vadonatúj munkáját, amelynek tizenegy évvel korábbi előzményét - Aileen Wuornos: Egy sorozatgyilkos kiárusítása (1992) - akkor nem sikerült megszerezni. A hiányt az idei Verzió pótolja. A kettő együtt remekül példázza a Broomfield védjegyének számító dokumentarista módszereket. A rendező egyik sajátossága, ahogyan a film részévé teszi magát a munkafolyamatot, így ha valaki vagy valami menet közben megnehezíti a dolgát, attól csak ütősebb lesz a végeredmény. Miután rendre akadályokba ütközött, amikor kamera elé akarta ültetni az első női sorozatgyilkosnak kikiáltott Aileen Wuornost, azt a jelenséget vette górcső alá, ahogy az ügy körül sürgő-forgó személyek a sajtó szorgos asszisztálásával igyekeznek minél nagyobb hasznot húzni a bűntény iránt támadt és alaposan felgerjesztett közérdeklődésből. Egy másik rendezői védjegye, hogy évekkel később visszatér a tetthelyre, ami egyfelől tanulságos eredményeket hoz, másfelől elárulja, hogy Nick Broomfield személyében igazi dokumentumfilmest tisztelhetünk, aki nemcsak éles szimattal talál rá a témára, hanem jó kopóként el sem ereszti.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.