Az 1970-es születésű zongorista egyáltalán nem sorolható be a hagyományos dzsesszzenész-kategóriába. Párhuzamosan ad szóló- és triókoncerteket, a saját zenekarával is jelentet meg lemezeket, és közben nagynevű dzsesszzenészek lemezein és koncertjein hallhatjuk közreműködőként (két évig koncertezett a szaxofonos Joshua Redman együttesével, játszott Charlie Haden és Lee Konitz oldalán, illetve olyanok albumain kísérőzenészként, mint Wayne Shorter, John Scofield és Charles Lloyd). De sokoldalúságának bizonyítéka az is, hogy zenéje több mozifilmben is felcsendül, például a Tágra zárt szemekben vagy A Millió Dolláros Hotelban, és ő szerezte a Színésznő a feleségem című francia film zenéjét is. Szabadon rögtönző zenész, akinek nagyon fontos az improvizáció kiváltotta meglepetés ereje, ugyanakkor lenyűgözi őt a zenei strukturáltság, a szabályszerű felépítettség. De mindenekelőtt azért nyitott egyéniség, mert bátran kísérletezik a dzsessz kissé zárt világán kívül is: a rock és legújabban a kortárs zene elemeit is előszeretettel vegyíti kompozícióiba, zenekaraival feldolgozta már a Beatles, Paul Simon és a Radiohead szerzeményeit. A Narancs kérdéseire a triójával hamarosan Magyarországon koncertező Brad Mehldau e-mailben válaszolt.
*
Magyar Narancs: Miért pont a zongora?
Brad Mehldau: Teljesen természetes volt, hogy a zongora lesz a hangszerem. A házunkban volt egy zongora, így nem volt kérdéses, hogy ezt választottam.
MN: Kik voltak fő hatással a zenéjére? Van esetleg kedvenc zeneszerzője?
BM: Nincsenek kedvenc zeneszerzőim. Szeretek mindig új zenéket felfedezni, egy ideig nagyobb intenzitással hallgatni őket, utána pedig valami teljesen mást megismerni. Ugyanez a helyzet a zenémet ért hatásokkal - mindig változnak, mindig jön valami új dolog, ami aztán tudattalanul beépül a játékomba.
MN: Számos dzsesszzenésszel és zenekarral dolgozott együtt, két évig a Joshua Redman Quartet tagjaként játszott. Hogyan emlékszik erre az időszakra?
BM: Fantasztikus élmény volt a zenekarban játszani. A Joshua Redman Quartet zenéje tele volt energiával és vitalitással, talán azért is, mert a húszas éveikben járó zenészek alkották a kvartettet. Sikerült rátalálni a saját, igazi hangzásunkra, és azt is hozzá kell tennem, hogy Josh nagyszerű zenekarvezető.
MN: 1996 és 2000 között The Art of the Trio címmel ötlemezes albumsorozatra vállalkozott.
BM: Amikor 1994-95 körül együtt zenéltünk Larry Grenadier bőgőssel és Jorge Rossy dobossal, egy idő után elkezdtünk zenekarban gondolkodni. Azután, amikor volt rá lehetőségem, hogy felvegyük lemezre, a formáció neve Art of the Trio lett. Ez a név nagyon megfogott engem, bár nem az én ötletem volt. A sorozat öt lemeze egy különleges, egyedi zenekar fejlődését mutatja.
MN: Budapesten is Larry Grenadier bőgős kíséri majd, dobon pedig Jeff Ballard. Miért vonzó az ön számára a trió felállás?
BM: Nem tudom, sokan felteszik ezt a kérdést, de soha nem tudok igazán válaszolni, mert egyszerűen csak így alakult, elkezdtünk trióban játszani, ennyi. Azt hiszem, egy zongorista nagyon könnyen és hatékonyan tud egy ilyen trió vezetője lenni, talán a hangszer sajátosságai miatt.
MN: Mennyire határozza meg a játékát az improvizáció?
BM: Nagyon fontos nekem, a Renée Fleming szoprán énekesnővel közösen készült lemez kivételével minden albumom az improvizációra, a szabad játékra épül. Zenekarban vagy akár trióban improvizálni már más: az egy társas folyamat, arról szól, hogyan kommunikálsz más zenészekkel. Bizonyos értelemben ez tükrözi a való világot: minden kapcsolatban levő ember valahol improvizál is másokkal, legyen szó politikai párbeszédről, barátságról, szerelemről.
MN: A dzsessz struktúrája hogyan fér meg a szabad improvizációval?
BM: A saját zenémben soha nem lehet teljesen független egymástól az improvizáció és a felépítettség. A politikai rendszerrel lehetne ezt párhuzamba állítani: szükség van a kormány, az irányítás, a rendezettség bizonyos formáira, de a társadalmon belül létrejöhetnek a bomlás, a rendezetlenség szép mozzanatai, s ez nem más, mint keretek között szabadon improvizálni. Ez egy ideiglenesen szabad pillanat, és nem okoz kárt a magasabb szintű struktúrában sem.
MN: Nagyon sok zenésszel játszott együtt a pályafutása során.
BM: Ez a tanulásról szól. A dzsessz számomra közösségi zene, ezért sokkal jobban meg tudom tanulni, hogyan teremtsek kapcsolatot más emberekkel. Amikor új társakkal zenélek együtt, nem a megszokott zenészeimmel, általában az a hozzáállásom, hogy annyi figyelemmel hallgatom őket, amennyivel csak lehet. Mint a párbeszéd - nem szeretem azt, ha valaki csak beszél hozzám, de nem figyel arra, hogy mi a válasz, ez hamar unalmassá válik. Amikor másokkal játszom, az a célom, hogy ne legyen unalmas a közös zenélés.
MN: Pat Methenyvel közösen két lemezt is kiadtak Metheny Mehldau Quartet néven.
BM: Tizenkét éves korom óta hallgatom Pat Metheny lemezeit, már nagyon korán hatással volt rám, a zenéje igen erősen befolyásolta a zenei, művészi tudatosságomat. Mivel az ő zenéjén nőttem fel, már tudtam, hogyan lehet vele együtt dolgozni, így nagyon hamar egy hullámhosszra kerültünk.
MN: 2005-ben Renée Fleming szoprán énekesnőnek írt zenét egy előadáshoz, amelyből aztán lemez is megjelent. Tervez ilyen jellegű projektet a jövőben?
BM: A Book Of Hours-projekt a New York-i Carnegie Hall megbízásából jöhetett létre, és nemrég kaptam egy újabb felkérést a Carnegie Halltól, hogy írjak dalokat a nagyszerű klasszikus szoprán énekesnőnek, Anne Sofie Von Otternek. Ez az előadás valószínűleg még az idén megvalósul. Nagyon izgalmas és megtisztelő feladat számomra.
Brad Mehldau koncertje november 8-án lesz a Művészetek Palotájában
