Egy február végi szerda estén úgy 15 ember gyülekezett a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Egry József utcai épületének 7. emeletén. Többségében doktori hallgatók és egyetemi oktatók alkották a társaságot, s egy megjelenés előtt álló tanulmányt vitattak meg. Az írás a Fordulat című társadalomelméleti folyóiratba készült, Buka Virág és Nagy Kristóf munkája, és arról szól, milyen szerepet tölthetnek be a kulturális munkások, vagyis a kultúra professzionális termelői az önfenntartó, közösségi gazdaságokban. Ahhoz képest, hogy a téma erősen elméleti, a tanulmány jelentős része pedig egy holland lakhatási kezdeményezést és egy alternatív internetes zenelejátszó platformot mutat be, meglehetősen heves megjegyzések és bírálatok hangzottak el. A megjelentek nem pusztán elméleti kérdésként kezelték a tanulmány példáit és állításait, hanem lehetséges gyakorlati útmutatóként is.
A találkozó hetében még jócskán foglalkoztatta a kulturális nyilvánosságot a Térey-ösztöndíj ügye, amely a tanulmány perspektívájából újabb intő példa arra, hogy a kultúra állami dotációja miként válhat csatatérré, erkölcsi aknamezővé. Talán még ennél is rosszabb véleménnyel vannak a tanulmány szerzői a piac kultúraszervező erejéről. Úgy látják, Magyarország elég távol esik a globális centrumtól ahhoz, hogy az alacsony bérek mellett felértékelődjenek az élet újratermeléséhez szükséges, közösségi alapú szerveződések. A tanulmányban a komatálat és a kalákát említik történeti példákként, de elismerik, hogy a hasonló, önfenntartásra épülő kezdeményezések általában nem tudnak tartósan sikeresek maradni. „Hiába létezett és létezik számtalan közösségi önsegítő gazdasági modell az olyan, a világgazdaságba félperifériásan integrálódó helyeken, mint Magyarország, ezek nem a közösségeknek termelnek jólétet, hanem a kapitalizmusnak olcsó erőforrásokat. Épp azért lennének nagyon fontosak a szolidáris gazdasági logikák, hogy ezeket az erőforrásokat ne hagyják elfolyni, hanem a közösségeknél tartsák” – mondták el lapunknak a tanulmány szerzői.
Buka Virág az ELTE esztétika mesterszakára jár, Nagy Kristóf doktori hallgató a CEU szociológia és antropológia tanszékén, és mindketten sok szállal, elsősorban elméleti oldalról kötődnek a magyar képzőművészeti élethez. Ezért is utalnak rá a tanulmány bevezetőjében, hogy a saját közegük számára a szolidáris gazdasághoz való csatlakozás vagy az önfenntartó gazdasági modellek alkalmazása létkérdés. A kulturális termelésből, kultúraközvetítésből élő emberek helyzetét a prekariátus fogalmával írják le, vagyis azzal a társadalomtudományi szakkifejezéssel, amely a bizonytalan munkalehetőségekre, a gyengülő szociális biztonságra, a növekvő kiszolgáltatottságra vonatkozik, és úgy tűnik, éppen olyan pontosan foglalja össze a művészek élethelyzetét, mint a feketén foglalkoztatott fizikai munkásokét, a gyereküket egyedül nevelő, részmunkaidőben foglalkoztatott nőkét vagy a pályakezdő tanárokét. „A prekár 2020 szava” – ironizált valaki a vitaesten. A művészeti közegben pusztán a művészi munkából megélni nehéz. Szinte mindenki valami másból, videóvágásból, stockfotó-válogatásból, tanításból, fordításból tartja el magát. A művészeti közeg csak véletlenül, rövid távra kínál bevételt. Buka és Nagy szerint e kiszolgáltatott helyzet, illetve a „társadalmilag elkötelezett művészet” régóta eleven hagyománya miatt nyithatnak a művészek a szolidáris gazdaság felé. „Ha egy közeg nap mint nap megélhetési dilemmákkal szembesül, akkor talán nem kell sokat győzködni, hogy a mostani gazdasági-társadalmi logika nem fenntartható, az önkizsákmányolás és az ingyenmunka nem biztos, hogy a legjobb út. Nem véletlen, hogy a nyugati művészeti rendezvényeken a csapból is a commons folyik. A magyar művészeti közeg is tele van alulról jövő, független kezdeményezésekkel, de ezek végül vagy üzletté alakulnak, vagy fenntarthatatlannak bizonyulnak, és ritkán lesznek hosszú életűek.”
Néhány háztömbnyi utópia
Buka és Nagy egy holland és egy nemzetközi példa alapján mutatják be, hogyan is képzelik a művészek szerepvállalását a szolidáris gazdaságban. Első esettanulmányuk témája a rotterdami Stad in de Maak (Alakuló város), két építész, Ana Džokić és Marc Neelen kezdeményezése, akik kihasználták, hogy a 2008-ban indult válság során egy helyi ingatlanfejlesztő cég sem eladni, sem felújítani nem tudta a korábban felvásárolt, egyébként lebontásra ítélt belvárosi ingatlanokat. Džokić, Neelen és a hozzájuk csatlakozó művészeti csoportok hónapokig tartó tárgyalások alatt meg tudták győzni az ingatlancég vezetőségét, hogy az épületek felújításához szükséges 60 ezer eurót inkább adják oda nekik, hogy olcsóbban és a saját ízlésük szerint renoválhassák az épületeket, melyben a felújított ingatlanokat a lakáspiaci árakhoz képest jóval alacsonyabb bérleti díjért adnák ki. Már egy évvel a szerződéskötés után az épületek első hat emeletére találtak bérlőket, azóta pedig tíznél is több épületet újítottak fel és adtak ki nyomott áron.
A Stad in de Maak tervének fontos része, hogy ezekben a lakóépületekben a legalsó szintek helyiségeit nem lakhatásra szánják, hanem közösségi tereket hozzanak létre bennük. E terek „nagy méretű nappaliként” funkcionálnak a lakók számára, de a közösségi események helyszínei mellett konyhát, dolgozószobát, mosodát és gyerekmegőrzőt is kialakítottak itt, a szolgáltatásokat pedig elérhetővé tették a környék lakóinak. Persze a Stad in de Maak utópiája mindössze néhány háztömbön tudott megvalósulni, és a kiépítéséhez szükség volt a művészeti világban sikeresnek számító, tehát korántsem kívülről vagy alulról érkező építészek befolyására, szimbolikus tőkéjére. Ahogy az sem elhanyagolható szempont, hogy Hollandiában egészen mások egy ilyen kezdeményezés megvalósíthatóságának esélyei, mint Magyarországon.
A tanulmány másik példája a Resonate nevű, 2016-ban elindított internetes zenelejátszó platform. A Resonate szövetkezetként működik, tagjai a tartalmat feltöltő zenészek és kiadók, a platformot menedzselő munkatársak és a felhasználók, akik évi 5 euróért válhatnak szövetkezeti taggá. Ezen a három kategórián belül működik az „egy tag, egy szavazat, egy osztalék” elve: a zenészek a szavazatok és a profit 45 százalékával, a felhasználók a 35 százalékával, a stábtagok pedig a 20 százalékával kalkulálhatnak. Buka és Nagy a Spotify-jal helyezik szembe a Resonate-et, amely elsősorban zenészeknek akar olyan platformot teremteni, ahol a végtelen kínálatban nem vész el a zenéjük, az egyes lejátszások után pedig több pénzhez jutnak, mint a Spotify által amúgy sem transzparensen fizetett 0,006–0,0084 dollár lejátszásonként. A Resonate-en a lejátszások utáni bevétel 70 százaléka automatikusan az alkotókhoz kerül, azonban az egyes lejátszások nem ugyanannyiba kerülnek. A felhasználók egy szám első lejátszásánál 0,002 dollárt fizetnek, majd annak minden újabb lejátszásánál ennek a dupláját. Ez így megy a kilencedik lejátszásig, amikor az addig kifizetett összegért, nagyjából 1 dollárért a felhasználó a szám tulajdonosává válik – ettől kezdve ingyen hallgathatja, letöltheti és kiviheti a Resonate rendszeréből.
„Azért érdemes egymás mellé tenni a két kezdeményezést, mert két eltérő utat mutatnak arra, hogyan kapcsolódhatnak a kultúracsinálók a szolidáris gazdasági modellekhez. A Resonate azt példázza, hogyan tudják az alkotók a kultúra termelését úgy újraszervezni, hogy az ne a kevesek gazdagodását, hanem a kulturális szféra diverzitását szolgálja. A Stad in de Maak pedig annak izgalmas példája, miként tudják a kulturális szféra szereplői a tudásaikat a galériatérből kilépve beforgatni a közösség jólétébe. A biennáléról biennáléra vándorlásba, a társadalmilag elkötelezett, de sehová nem vezető műalkotások gyártásába belefásult alapítók a saját eszköztárukat kezdték el közösségépítésre és a közösséget távlatilag is megtartó lakhatási projekt létrehozására használni” – indokolják a tanulmány szerzői, hogy miért ezt a két, Magyarországtól meglehetősen távoli példát mutatják be.
Kifelé a depresszióból
Buka és Nagy közösségi kultúratermelésről szóló cikke a Fordulat legfrissebb, szolidáris gazdaságról szóló összeállításába illeszkedik. Lesz mellette tanulmány a technológiai önrendelkezésről, a magyar munkások önigazgatási kísérleteinek történetéről és a szolidáris pénzügyi rendszerekről is. E lapszám egy olyan kezdeményezés része, amely a gyakorlatban is megpróbálja képviselni és összekötni a működő vagy alakulófélben lévő szolidáris gazdasági modelleket. Ez a Szolidáris Gazdaság Központ nevű friss szervezet a szolidáris gazdaság koncepcióját népszerűsíti, különféle modellprojekteket épít – egyelőre a lakhatás, a gondoskodás és az energiatermelés területein –, illetve erősíti a már létező szereplők közötti kapcsolatokat. „Ha csak a mi társadalmi közegünk környékét nézzük, találunk például szövetkezeti alapon működő kulturális központot, a Gólyát, és új típusú bérlői lakásszövetkezetet, a Rákóczi Kollektívát is. De ha kitekintünk ebből a szűk körből, akkor akadnak példák a házimunka és a gondoskodási munka közösségi megszervezésére (Anyahajó Anyaközpont), a fenntartható mezőgazdaság közösségi támogatására (Nyíregyházi Kosár), és így tovább” – sorolják az újabb hazai kezdeményezéseket a tanulmány szerzői. „A probléma az, hogy különböző okok miatt ezek a példák hamar növekedési korlátokba ütköznek. A szervezetek minden energiáját felemészti a puszta túlélés, így nem marad kapacitásuk arra, hogy a modelljeiket fejlesszék és terjesszék. Ez nem magyar sajátosság, a világon mindenhol így van. A problémát részben úgy lehet áthidalni, ha létrejönnek olyan szervezetek, amelyek kifejezetten a közösségi alapon működő modellek megerősítését és terjedését szolgálják szakmai tanácsadással, lobbizással, forrásbevonással.”
Hogy miért most látták elérkezettnek az időt a szolidáris gazdaság tudatosabb képviseletére, azt Buka és Nagy a magyarországi társadalmi-politikai helyzet és a globális gazdasági, természeti folyamatok együttállásával magyarázzák, ami szerintük általános és sorsfordító válságkorszakot körvonalaz. Ezt a korszakot magyar perspektívából a Fordulat előző, a társadalomtudósokból álló Helyzet Műhely tagjai által szerkesztett lapszáma elemezte. Ők amellett érvelnek, hogy a 2010 utáni orbáni rendszer ugyanúgy kiszolgálja a nemzetközi tőke érdekeit, mint az 1990 és 2010 közötti kormányok, ám emellett helyi tőkésosztályt is épít, ennek a „kettős tőkefelhalmozási rezsimnek” a költségeit pedig a társadalomra terheli. A kulturális és művészeti élet dolgozóinak fokozódó kiszolgáltatottsága, vagyis prekarizálódása természetesen nem 2010 után indult, de Orbánék sem próbálták lelassítani ezt a folyamatot, sőt kihasználni igyekeznek a kulturális színtér szereplőinek kitettségét, egzisztenciális bizonytalanságát. „Mi is depressziósak leszünk attól, ha rámutatunk azokra a függőségekre, amelyek között a kulturális termelők vagy a társadalom más tagjai létezni kénytelenek, de éppen a körülmények megismerése jelentheti a cselekvés alapját.” A szerzők azt is remélik, hogy pont a BME-n tartotthoz hasonló vitaestekből nőnek majd ki a gyakorlati kezdeményezések. „A tudás nem individuálisan létrejövő dolog; közösen sokkal eredményesebb és komplexebb képet lehet kapni. Az ilyen viták arra is jók, hogy elkezdődjön a gondolkodás arról, hogyan lehet az általunk bemutatott elméleteket átültetni a gyakorlatba.”
