"Nagyon nagy arc" (Éri Péter és Kiss Ferenc Dimó dalairól)

publikálva
2000/18. (05. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A kispaládi Fedor Sándor Dimó dalait Martin György rögzítette 1958-ban, majd - részben már egy reprezentatív kiadás szándékával - 1969-ben megismételten. Az Etnofon Népzenei Kiadó

Elveszett éden sorozatában most láttak napvilágot a felvételek Éri Péter (Muzsikás együttes) és a kiadót vezető Kiss Ferenc szerkesztésében. Amikor találkoztunk, e dupla CD ismertetéséhez csak háttéranyagot igyekeztem gyűjteni, de így alakult: elvégezték a munkát helyettem.

Magyar Narancs: Az Elveszett éden sorozatcím láttán aggódni kezdtem, ha egyszer elveszett, mit nevezhetünk ma édennek... Számotokra mit jelent ez a cím?

Éri Péter: Valami olyasmiről van szó, mint Móricz Boldog emberében: volt valaha egy világ, amely már csak a nyomaiban van meg, és mi ezeket az apró nyomokat őrizgetjük. Kincsként tartjuk számon, és próbálunk átmenteni belőlük valamit a magunk - és esetleg a jövő - számára.

Kiss Ferenc: Valójában Pilinszky használta az elveszett éden kifejezést abban az esszében, amelyben arról írt, hogy mit jelent a kelet-európai művész számára a népművészet. Egészen mást, mint a Nyugaton élőknek; valami olyan dolgot, ami a rációtól függetlenül vissza-visszatér. Így amikor útnak indítottuk a sorozatot, ezt a címet választottam neki, mert miközben valami veszendőben van, mégis él bennünk az a romantikus hit, hogy megmarad.

ÉP: Vagy legalábbis egy bizonyos szellemi szinten átélhető. Egy ilyen lemeznek éppen az ad értelmet, hogy valamit átélhessünk abból, ami elveszett.

KF: Végképp nem veszhet el. Az egy nagyon nagy arc, aki végigénekli ezt a két CD-t. Hihetetlen intelligencia sugárzik belőle és az énekéből: a játékosságtól a drámaiságig minden megtalálható ebben az arcban.

MN: Mikor halt meg?

ÉP: Nem tudjuk teljesen biztosan, mert akik tartották Dimóval a kapcsolatot, szintén meghaltak azóta. Martin György is, Víg Rudolf is és Maácz László is, aki e lemezhez még bevezetőt írt. Én úgy emlékszem, a hetvenes években halt meg, akkor volt erről szó a családban.

Az is lényeges szempont, hogy teremnek-e ma ilyen előadók, ilyen tehetségű énekesek. Nekem az a véleményem, hogy nem minden bokorban terem ilyen. Egészen különleges dolgot hallhatunk, még akkor is, ha természetesen Dimó is egy létező hagyománynak az átörökítője. Ezeket a dalokat nyilván ismerték a szomszédai is, és a szomszéd faluban is ismerték, de az ő személyességén és tehetségén keresztül mégis különleges színt kapott.

MN: A halálával egy kultúra szűnt meg, vagy csak egy kultúra kiemelkedő figurája?

ÉP: Inkább az utóbbival értenék egyet, arról, hogy a cigány folklór ma milyen állapotban van, inkább folkloristákkal kellene beszélni. Nyilván élnek a hagyományos formái, azért a cigányság társadalmi körülményei konzerválnak bizonyos régiségeket. A felső-Tisza-vidéki cigányság a magyar kultúrának nagyon sok régi elemét konzerválta, olyasmiket is, amik máshol már kikoptak a gyakorlatból. Itt van például a régi hajdútáncunknak egy olyan formája, amely a harcos jellegét a mai napig megőrizte. Ennek a vidéknek a cigány- és pásztorkultúrája nagyon sok szállal fonódik össze, ez egy különös vidéke a magyar népzenének, tánckultúrának. Szóval nem tűnt el Dimó halálával, de azt fontosnak tartottuk, hogy többen ismerjék ezt a kivételes tehetséget, mint eddig.

MN: Miben rejlik ez a kivételesség?

ÉP: Nyilván a saját közössége is nagyra tartotta, nem véletlen, hogy szinte egyedül ő énekli végig az első, az 1958-as gyűjtés szalagját. Minden faluban tudják, hogy ki a legjobb táncos, egy hagyományos kultúrájú közegben ez számított; másrészt meg kell hallgatni, hogy milyen a hangütése és a hangszíne, a díszítéseinek a tisztasága és a variációs készsége, hiszen bizonyos dallamok többször is előfordulnak, de soha nem egyformán.

KF: ´ őrizte a közössége kultúráját. Érződik a felvételeken, hogy tudta, hogy szerepel, ami egy nagyon fontos pszichológiai momentum. Tudatában volt, hogy adatot közöl, de aztán ahogy fölszabadult, tulajdonképpen a cigányság sorsát énekelte meg. S mellesleg a magyarság sorsát is. Hihetetlen pali, nem tudnék most ilyen embert a nyolcadik kerületben kitalálni.

MN: Mit gondoltok: beilleszthető ez a CD a szórakoztató cigányzenei lemezek sorába, vagy csak kutatóknak, gyűjtőknek, múzeumba járóknak való?

KF: Abban bízunk, hogy ha meghallgatják azok a hetedik vagy nyolcadik kerületi romák, akik nagyon eltávolodtak már a táptalajtól, akkor talán lesz valami visszakapcsolás. Leginkább azoknak a cigány folklóregyütteseknek ajánljuk a figyelmébe, amelyek elvesztették a gyökereiket.

ÉP: Hadd éljek egy kis kiegészítéssel. Bizonyos identitásépítéshez valóban remek táptalaj, ugyanakkor, mint a kísérőszövegedből is kitűnik, ez a kultúra mindannyiunké. Nem kell ahhoz romának lenni, hogy élvezhessük, és a magunkénak érezzük. Aki felteszi, annak megnyerő módon szólal meg, persze hozzá kell tennünk, hogy archív felvételek, magnószalagokról lettek másolva, érezhető a kezdetleges gépek hangminősége; ugyanakkor a régebbi felvételeken is átsüt az előadók tehetsége. Így is élmény meghallgatni.

MN: Szerepe van-e a lemez megjelenésében Martin Györgyhöz mint nevelőapukádhoz való kötődésednek, vagy amúgy is kiadásért kiáltott az anyag?

ÉP: Szerencsére nem vagyok egyedül az iránta érzett tisztelettel - sokan sokat köszönhetünk neki -, így nem érzem úgy, hogy családi "vállalkozásról" lenne szó. Inkább arról van szó, hogy Martin György és kortársai hihetetlen alapos gyűjtést végeztek az ötvenes évektől. Egyrészt akkor voltak fiatalok, másrészt akkor lehetett hozzáférni a megfelelő rögzítőberendezésekhez: magnetofonhoz és némafilmfelvevőkhöz. Az ő munkájuk alapozta meg, amit ma a néptáncról tudunk. Ennek csak egyik része a gyűjtés, a másik a tudományos módszerek kidolgozása: milyen szempontok szerint rendszerezhető az anyag a tudományos feldolgozásra. Ezeket az ösvényeket ma már csak követni kell; nem kell újból kitalálni.

KF: Helyre kell igazítanom Pétert, aki a rokoni szálak miatt szerénykedik. Én Martin György minden megnyilatkozását teljes mértékben bartóki útvonalnak tartom. Péterrel együtt kezdtük az egyetemet néprajz szakon, rendszeresen feljártam hozzájuk bablevest enni. És Tinka (Martin György beceneve - a szerk.), miközben tele lehetett az ifjú titánokkal, mindent a rendelkezésünkre bocsátott, kérhettem bármilyen népzenét, tudta, hogy melyik szalagot kell felraknia. Nekem csak ennyi személyes kapcsolatom volt vele - tulajdonképpen misztifikálom a létét. Nagyon tisztelem a tudását.

ÉP: Másrészt az emberségét. Miközben nagyon céltudatosan folytatta azt az életprogramot, amit felállított magának a tudomány területén, nem zárkózott el attól, hogy a tudását másokkal megossza, vagy mások munkáit segítse. Művészekét, táncosokét, színházi rendezőkét, koreográfusokét, zenészekét és ifjú titánokét.

MN: Mi kellett, hogy Dimó és társai megnyíljanak a Pestről érkező, jól szituált urak előtt?

ÉP: Jól szituált urakról nem volt szó. Nem akarták a városi külsőt levetkőzni, de nem a városi úr gondolkodásmódjával közelítettek ezekhez az emberekhez. Tinka nagyon könnyen szót tudott érteni az emberekkel, könnyen megnyíltak előtte, tudott a nyelvükön beszélni. Emlékszem, egyszer egy szegényes putriban érte az este, és az ott egyedül élő idősebb cigányember felajánlotta, hogy aludjon nála. Egy lócán készített szállást, de annyira szegényes körülmények között élt, hogy a saját levett nadrágját hajtogatta össze, és azt tette Tinka feje alá. Ennyit a bizalomról.

Sokakkal, akikkel találkozott, össze is barátkozott, és ezek a barátságok nem felszínes leereszkedések voltak: számon tartották egymást, egyszer Dimó is járt nálunk Budapesten, valamilyen problémáját megoldandó kérte Tinka segítségét. Megörököltünk tőle olyan barátságokat, amelyeket Erdélyben kötött falusi parasztemberekkel, s akikkel ma is tartjuk a családi kapcsolatot. Ilyen ember volt egyszerűen.

Marton László Távolodó

Etnofon Folklórarchívum, 2000

publikálva
2000/18. (05. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...