Joydeep Roy-Battacharya író
Joydeep Roy-Battacharya: Egyedüli gyerek vagyok, anyámmal és nagymamámmal éltem, nyugatias, városi és nagyon kis családban. A Kalkuttai Egyetemen diplomáztam politikatudományból és filozófiából, utána három évig Amszterdamban és Londonban dolgoztam, de ez nem tett túl boldoggá, és Amerikába utaztam politikai filozófiából doktorálni. Hét éven át tanultam és tanítottam a Pennsylvaniai Egyetemen. 1997-ben úgy döntöttem, szünetet tartok, és az írásra koncentrálok. Tanulmányaim idején jártam először Közép-Európában. Feleségem amerikai, karmester, gyerekünk nincs.
JR-B: A Unilever nevű angol-holland multinacionális cégnél dolgoztam, a Lipton ennek egyik vállalata. Vezetési tanácsadó voltam a 80-as évek közepén. Akkoriban számos, nem túl jól működő vállalatot vásároltak meg világszerte. Annak a csapatnak voltam a tagja, amely felkereste az újonnan megszerzett cégeket, tanulmányozta a vezetési gyakorlatot, javaslatot tett a változtatásra, és az egészet átállította számítógépes rendszerre. Két-három hónapot töltöttünk egy-egy vállalatnál, végigjártuk az összes részleget, a tervezéstől a gyártáson át a marketingig. Eleinte a legtöbb helyen erősen ellenálltak a számítógépesítésnek, de ma már mindenütt így működnek.
MN: A Joydeep beszédes név angolul (kb. mélységes boldogság); eredetileg is valami hasonlót jelent?
JR-B: Ez egy szanszkrit szó, de mást jelent, mint angol átírással. Szanszkritül joy győzelmi ünnep, deep pedig gyertya, lámpa - tehát győzelmi fény, mondjuk.
MN: És a Roy-Battacharya?
JR-B: A Roy édesanyám neve, a Battacharya pedig édesapámé.
MN: Hasonlóan hívnak egy indiai írónőt, Arundhati Royt.
JR-B: Teljesen véletlen egybeesés ez, nem túl gyakori név a Roy. Ráadásul ő Indiának egy egészen másik régiójából származik. Nem is ugyanazt a nyelvet beszéljük. Az anyanyelvem bengáli. Indiában, ha városban nő fel az ember, kisgyerekkorától kezdve tanul hindiül, ami a nemzeti nyelv, és angolul; nekem természetes, hogy angolul írok. Tanultam németül is, de kijöttem a beszédgyakorlatból.
MN: Megdöbbentő párhuzamok vannak Arundhati Roy regénye, Az Apró Dolgok Istene és A Gábriel Klub között: ott is van rejtély, folyó, vízbefúlás és egy egymástól elválasztott ikerpár.
JR-B: Nem olvastam a könyvét. Rengeteg új indiai író van, óriási az érdeklődés India iránt. Talán a negyedik vagy ötödik könyvem Indiáról írom majd (a második és harmadik, miként az ÉS-nek adott e-mail interjúból kiderült, a sztálini Szovjetunióban, illetve a hitleri Németországban fog játszódni - a szerk.), pillanatnyilag azonban máson dolgozom. Mivel a saját szememmel akarok Indiára tekinteni, nem akarom, hogy mások befolyásoljanak - tán fura magyarázat, de ezért nem olvasok indiai könyveket. Indiában is észrevették a hasonlóságokat, egy lap írt is róla, hogy mindketten ikreket szerepeltetünk. De nálam nincs vízbefúlás.
MN: Én úgy emlékszem, hogy egy álomban Emánuela apja vízbe fullad, és később fölmerül a gyanú, hogy a lány is.
JR-B: Jaj, tényleg, igazad van, jobban ismered a regényt, mint én.
MN: Már-már legendás, hogy mindössze négy napot töltöttél Budapesten, és ez elegendő inspirációt adott a könyvhöz. Mégis, mi volt meg előbb, a történet, a helyszín, vagy egyszerre jöttek?
JR-B: Valahogy így. Azután a négy nap után már tudtam, hogy megvan a hely, ez volt a legfontosabb, és a fejemben formálódni kezdett két szereplő. A többiek lassabban jöttek, de a miliő tökéletesen megvolt. Három város vonz erősen ebben a térségben: Prága, Krakkó és Budapest. Prágáról nem írhattam, mert az nekem Kafka városa. Krakkóról sem írhattam, mert a céljaim számára egyrészt túl kicsi, másrészt mert elborít a tragédiája. Olyan városra volt szükségem, ahol folyó van, mert ahhoz kötődöm, a Duna pedig fenséges; automatikus választás volt. A történetben mindennek van valami köze a Dunához. A szereplők egy viszonylag behatárolt területen mozognak, a folyó közelében. Ez szándékos: számomra a folyó a főszereplő. A folyó az állandóság. A térképek változnak, a történelem változik, az emberek jönnek-mennek, a Duna marad. Amikor először jöttem ide, egyáltalán nem gondoltam regényre. Másodszorra viszont naplót vezettem, és hazatértem után térképeken tanulmányoztam Budapestet, könyveket olvastam róla, és ahogy fejlődött a történet, úgy dolgoztam bele a várost. Nagyon tiszta kép alakult ki bennem róla az alatt a négy nap alatt, és nem akartam visszajönni, mert minden gyors változásban volt, én viszont egy fotóként rögzült képet akartam megőrizni magamban. 1991 és 1998 között nem is jártam itt. Ebben az időben készültem a könyvre, és írtam meg azt. Ezer mérföldeket sétáltam fejben Budapesten. Van ilyen: Füst Milán is írt Párizsról anélkül, hogy ott járt volna, ugyanígy Kafka Amerikáról. 1998-ban, amikor már kész volt a nyomdai levonat, azért jöttem vissza, hogy ellenőrizzek pár dolgot, földrajzilag például.
MN: Ez az első regényed. Írtál előtte novellákat is?
JR-B: Nem. Harmincéves koromban gondoltam először az írásra. Ez az első szépirodalmi művem. Filozófiai munkákat és non-fictiont publikáltam korábban is, fictiont nem. Amikor 1989-ben először itt jártam, és tanúja voltam a politikai változásoknak, politikát hallgattam az egyetemen. Ahogy ezekről az eseményekről tudományos kontextusban akartam írni, nagyon frusztrált, hogy nem tudom kifejezni magam a tudományos publikációk objektivitást és analízist követelő, speciális nyelvén, mivel emocionálisan erősen érintve voltam. Ezért kezdtem naplót vezetni. Egy barátom, aki ugyanott tanított, ahol én, egy szociológusnő, aki Mao idején egy darabig Kínában élt, és könyvet is írt róla, elolvasott néhány részt a naplómból. Azt mondta, olyan, mintha novellarészletek lennének, miért nem írok szépirodalmat. Csak nevettem rajta. Egy nap azonban, naplóíráskor kihagytam hogy én, meg hogy azt gondolom. Áttettem harmadik személybe. Így kezdődött. Eleinte csak magamnak írtam, éjszakánként, nem publikációs szándékkal. Nem is vettem komolyan. Az első verzió, úgy 360 oldal, 1994-ben vagy 1995 elején lett kész. Egyik barátom azt mondta: vedd már komolyan, tarts szünetet a tanításban, ülj neki és csiszold! Rászántam egy nyarat. Ugyanő javasolta később, hogy küldjem el irodalmi ügynökségeknek. Kitűnő válaszokat kaptam. Ez ´96-ban volt. Akkor kezdtem először komolyan gondolni a publikálására.
MN: Úgy tudom, nehezen találtál kiadót, mert indiai írótól indiai történetet vártak volna. Több helyen visszautasították?
RJ-B: A nyugati könyvkiadás nagyon kommerciális beállítottságú. Azt hiszem, 1997-ben jött ki Arundhati Roy könyve, és sok ezer példányban kelt el, minek következtében minden kiadó Arundhati Roy-típusú regényt akart. Egyikük, nem mondom meg, melyik, egyenesen azt javasolta, tartsak meg mindent a könyvben, csak változtassam meg a szereplők nevét, és legyen a város mondjuk Kalkutta, s máris indiai könyv lesz belőle. Ez nagyon jellemző. Egy másik kiadó két kötetre szóló szerződést kínált, sok pénzzel, de úgy, hogy ez legyen a második könyvem, előbb jöjjön egy indiai. A Grantánál nem voltak problémák; egész pontosan a Granta és a német kiadóm együtt vette meg.
MN: Említetted, hogy a nyelv, amin Közép-Európáról írtál volna, nem illett az akadémikus közegbe. A Gábriel Klub poétikus nyelven szól. A párbeszédekben ez engem zavar: nehezen tudom elképzelni, hogy igazi emberek így beszéljenek.
JR-B: Érdekes dolog ez. Az egyik nyelv, amit az indiai egyetemeken tanítanak, a szanszkrit: ez olyan, mint a latin, halott nyelv, senki nem használja. A másik, amit tanulhatsz, az urdu, a mogulok udvari nyelve. Az urdu társalgás rímelő versikék sorozata. Ez magától értetődően fakad a nyelv szerkezetéből, mert összecsengenek a szavak utolsó tagjai. Amikor urdut tanultam, ez gyakorolta rám a legnagyobb hatást. Leesett az állam, hogy egy nyelv erre képes. De mondom, ez csak a királyi udvar, a nemesség nyelve, nem élhetett vele mindenki, engem azonban lenyűgözött. Talán ez lehet a magyarázat a könyv nyelvezetére. És még valami a költészetről: nagyon szeretem a költőien író írókat, mint Michael Ondaatje vagy Claudio Magris. Azt hiszem, ez is hatott rám. Viszont Michel Tournier szerint, akit szintén nagyon kedvelek, teljesen hibás megközelítés ez. A most készülő könyvem stílusa egyébként egészen más, kísérletezem is a stílussal; A Gábriel Klub is többféle stílusban szól. És a tisztán irodalmi réteg alatt egy filozófiai réteg húzódik, ami számomra még fontosabb. Néha azt kívánom, hogy az olvasó ne is foglalkozzon az irodalmi réteggel, csak a felvetett gondolatokkal. Tudom, ez nehéz, hiszen ez egy regény, mégis azt szeretném, ha gondolatok regényeként olvasnák. A készülő könyvem kevésbé költői, viszont még filozofikusabb. Nem tudnék filozófiamentes könyvet írni, ilyen vagyok, ez vagyok én.
MN: A Gábriel Klubban idézed Radnóti utolsó versét, a magyar költészet egyik legmegindítóbb darabját.
JR-B: Nem: ez a költészet legmegindítóbb darabja, pont. Amikor a könyvet írtam, sokat olvastam Magyarországról és a magyar irodalomból. Pilinszkyt, Weörest, Csoórit, mindenkit, akitől volt jó angol fordítás. Az amerikai könyvtárak gyűjteménye elképesztő, az egyetemi könyvtárak mindent megkapnak. Amikor először olvastam Radnótit, égnek állt a hajam. El sem tudtam hinni. Számomra, szellemileg, olyanokhoz áll közel, mint Celan vagy Mandelstam, akiket csodálok. Úgy gondolom, Radnóti a 20. század egyik legnagyobb költője. Páratlan. Nem kerestem külön verset a könyv számára, de miután ezt olvastam, köré építettem egy jelenetet, jóformán a könyv centrumában.
MN: Egyes epizódok számomra, aki Magyarországon élek, hiteltelenek. Hogy például dölyfös orosz tisztek elől kellene kitérni a járdán a 70-es években, vagy hogy egy börtönből szabadult arisztokrata az 50-es években nyomdát működtethet a házában.
JR-B: Ügyelni kell arra, hogy mit veszel túlságosan szó szerint. A könyvben sok minden szándékosan szimbolikus. Ugye, nehéz elképzelni, hogy valakit Amerikának hívtak Magyarországon. A napló, amiben Emánuela az orosz tiszteket említi, kétértelmű: nem biztos, hogy egyáltalán létezik. Az sem bizonyos, hogy maga Emánuela létezik. A naplóban sok dialektikus játék van valóság és álom között. Számomra Emánuela is szimbolikus: ő a folyó, sőt maga a magyar nemzeti tudat. Önmagát nem a jelenen alapulva érzékeli: a múltból jön, és a jövő felé tart. Megjegyzéseinek és megfigyeléseinek jelentős része nem feltétlenül a jelenre vonatkozik: esetleg 1956-ra, 1947-re vagy 1910-re. A naplót nem szabad a szó szoros értelmében venni. Talán méltánytalan ezt elvárni, főleg a magyar olvasótól, aki mondhatja, hogy ez vagy az nem lehetséges. Például hogy Emánuela Fejes Endre Rozsdatemetőjének stencilezett példányát látja Ami szobájában; tisztában vagyok vele, hogy ez bestseller volt a 60-as években, és ugyan a 70-es évek elején már esetleg nehezen lehetett hozzájutni, de a stencil említésével fel akartam hívni valamire a nyugati közönség figyelmét. Sok mindent ellenőriztem, mégis biztos található olyasmi a könyvben, ami nem felel meg a valóságnak. Erre csak azt mondhatom, bocsássátok meg nekem. Viszont a nyomda valóban tényen alapul; ilyen kivétel millió esetből egy ha akad, számomra azonban ilyesmitől fikció a fikció. Elbűvöl, hogy a valóság különösebb a fikciónál. Néha olvasol valamit, és azt mondod, ilyen nincs, ez lehetetlen. Pedig lehetséges.
MN: Fejes Endrén kívül Haraszti Miklós az egyetlen élő személy, akit megemlít a könyv. Ha ilyen keveset, akkor egyáltalán miért?
JR-B: Magyar barátaim, akik még megjelenése előtt olvasták a könyvet, tanácsolták, hogy minél kevesebb név legyen benne, mert a sok név mindig bonyodalmat okoz. Haraszti azért van benne, mert övé volt az utolsó nyilvános és széles körben ismert per. Szükségem volt erre, hogy orientálja az olvasót. A minimumra szorítkoztam, mert nevek nélkül is működik a könyv: így azt sugallja, hogy nem történelmi dokumentum, hanem regény, és segít a fiktív szereplőkre figyelni a valóságos személyek helyett.
MN: Miért van akkora szerepe az álmoknak a könyvben?
JR-B: Emánuela esetében az álom része annak, amivé ő válik. Az ikrek esetében pedig ámulatba ejt az ikerség, ahogy kommunikálnak. Sokat olvastam erről. Elképesztő, hogy az ikrek gyakran hasonlókat álmodnak eltérő konnotációkkal. Az én szememben álomszerű időszakot élt át a kommunisták 1919-es hatalomra kerülése óta Magyarország. Akár egy fekete komédia: rengeteg életerős és hihetetlenül vállalkozó szellemű ember egy szinte szürreális világba zárva. Ahogy magyar barátaim erről az értelmetlen életről beszéltek, az egy kész rémálom. És az, hogy az elnyomás itt sokkal enyhébb volt, mint más országokban, még bonyolultabbá teszi a dolgot, hiszen, ahogy Haraszti mondja, egy bársonyfalú börtön is börtön.
MN: Tényleg úgy írsz, hogy közben szól a zene?
JR-B: Azelőtt így volt, ma már nem menne. Ezt a könyvet nem én írtam, ő írt engem. Nagyon moziszerű. Számos látványelemét a zenétől kaptam. Mintha forgatókönyvet írtam volna. Egy-egy zenemű, csupa klasszikus, ami a háttérben szólt, előhívott egy-egy jelenetet. Amikor egy zenedarabot megemlítek egy jelenetben, akkor annak írásakor azt hallgattam. De ennek ezzel a könyvvel vége szakadt. Azóta csak külön-külön tudok zenét hallgatni, gondolkozni és írni.
MN: Visszatérhet a módszer a majdani indiai könyvnél, indiai zenével?
JR-B: India klasszikus zenei hagyománya hihetetlenül gazdag. Túlontúl is az. Nem sokat tudok erről a tradícióról, és nem tudom, milyen könyvet fogok írni.
Szőnyei Tamás
A Gábriel Klub most, Arundhati Roy Az Apró Dolgok Istene című regénye 1998-ban jelent meg az Európa gondozásában.
