Somlai Péter: A családjogi törvények, melyek alapján elosztják a különféle támogatásokat és segélyeket, a világon mindenütt vannak, s ezekhez szükséges definiálni a család fogalmát - ilyen szempontból nem egyedülálló a magyar eset. Nálunk sem az a baj, hogy definiálják a család fogalmát, hanem az, ahogyan.
MN: Nem számít családnak, ha két ember együtt él, és közösen vállalnak gyereket. Ilyen esetben a gyereknek hivatalosan van egy anyja meg van egy apja, de ők hárman nem család.
SP: A házassághoz kötni a családot egy olyan időszakban, amikor száz gyerek közül negyven házasságon kívül születik, teljesen elfogadhatatlan. Ezeknek a gyerekeknek túlnyomó többsége olyan háztartásba születik, ahol a szülők együtt vannak, csak nem házasodtak össze. Ilyen esetben az új törvénykezés szerint a szülők kapcsolata nem tekinthető a saját családjuk alapjának. Ez teljes képtelenség.
Fotó: Galló Rita
MN: A kormány előszeretettel hivatkozik arra, hogy a statisztikák szerint a házasságokban több gyerek születik, ergo a házasságra buzdítással ők a gyerekszámot kívánják növelni. De a skandináv országokban a legalacsonyabb a házasságkötések arányszáma, ugyanakkor ott születik a legtöbb gyerek.
SP: Pontosan. Rengeteg dologtól függ, hogy vállal-e egy pár gyereket: a kapcsolatuk milyenségétől, hogy lelkileg készen állnak-e már arra, hogy szülővé váljanak, az anyagi helyzetüktől stb. A házasság jogi intézmény, nem pedig gyerekvállalási kedvet generáló csodaszer.
MN: A Nagycsaládosok Országos Egyesülete szerint a "családbarát alkotmány" pozitívan különbözteti meg a házasságot.
SP: De megtagad bizonyos jogokat és támogatásokat azoktól, akik házasságkötés nélkül élnek együtt. Vegyünk egy öttagú, úgynevezett "mozaikcsalád"-ot. Ebben a pár tagjainak van egy közös gyereke, és együtt nevelik az előző kapcsolataikból származó másik két gyereket. 'k nem minősülnek automatikusan családnak, ergo a három gyerek után járó támogatásokat és kedvezményeket nem kapják meg. Vagyis jogi és gazdasági szempontból hátrányos helyzetbe kerülnek az olyan gyerekek, akiknek a szülei nem házasok. Ez súlyos diszkrimináció.
MN: A kormány családpolitikája összhangban van a többség értékrendszerével és elvárásaival?
SP: Nem hiszem, hogy a magyar társadalom meghatározó hányada ezt szeretné. Ha így lenne, akkor nem csökkenne évről évre a házasságok száma, nem növekedne a nem házas együttélések száma, és nem születne egyre több gyerek házasságon kívül. Ezek a tendenciák teljesen megegyeznek a nyugat-európai népesedési folyamatokkal: a már említett változások mellett nálunk is egyre kevesebb gyerek születik, nálunk is elöregszik a társadalom, és nálunk is sokféle együttélési forma, illetve családszervezet alakult ki.
MN: Ugyanakkor nálunk még erősen élnek a patriarchális beidegződések: például, hogy a házimunka vagy a kisgyerekek ellátása a legtöbb családban kizárólag a nő feladata, miközben a háztartások rég kétkeresőssé váltak.
SP: A patriarchizmus olyan értékek és normák együttese, amelyek évezredek óta vonatkoznak a férfi-nő és a felnőtt-gyerek viszonyra, így nyilván nem tudnak egyik napról a másikra eltűnni. De az utóbbi százötven-kétszáz évben nálunk is elkezdődött a patriarchális minták és szabályok kikopása, és az utóbbi időben fel is gyorsult. A "kétkeresős" családokban gyakori lett a háztartási teendők és a gyereknevelés egyenlőbb megosztása. Amikor majd' negyven éve a nagyobbik gyerekemért mentem az óvodába, még kevés apát lehetett látni mellettem. Évekkel később, amikor a kisebbikért mentem, már valamivel többen voltunk ott férfiak. Ma már teljesen mindennapos, hogy az apa csípi fel, majd látja el otthon a gyereket.
MN: Sokan többször pályát módosítanak életük során, a legtöbb munkahely sem egy életre szól. Hogyan hat mindez a családtervezésre?
SP: A gazdasági bizonytalanság aláássa a családtervezés alapjait. Amikor az ember nem tudhatja, hogy a következő hónapban meglesz-e még a munkahelye, vagy kap-e fizetést, hogyan merne gyereket vállalni? Ma már nincs meg az ún. standard életút, amelyben az egyes életszakaszok élesen és világosan elkülönülnek egymástól: míg régen valaki akkor vált felnőtté, amikor befejezte a tanulmányait, és dolgozni kezdett, addig ma life long learning van, hisz' igen gyakran kell változtatni munkakört, illetve tevékenységet. Emellett a szakmai identitás nagyon háttérbe szorult: régen valaki eldöntötte, hogy rendőrtiszt lesz vagy asztalos, de nem lehetett egyszerre mindkettő. Ezzel szemben ma, a félállások, beugrások és alkalmi megbízások korában könnyedén lehet valaki délelőtt pizzafutár, este meg operaénekes. Megváltozott a tanulás, megváltozott a munka, és az ifjúkor nagyon kitolódott: sokan a harmincas éveik közepéig járnak egyetemre, miközben vagy dolgoznak, vagy a szüleik segítenek nekik, vagy is-is. Mindezek együttes hatásaként teljesen homályos, hogy mik ma a felnőttség paraméterei. Szerintem a gyerekvállalás tekinthető a legfontosabbnak a felnőtté válásban: nem véletlen, hogy sokkal később szülnek a nők, mint korábban - mindenki fél a gyerekvállalással járó felelősségtől, és amíg lehet, halogatja.
MN: E miatt a tudatos halogatás miatt jön elő sok nőnél a pánikidőszak valahol 30 és 40 éves kora között.
SP: Igen, ez a probléma sokakat érint. Rengetegen nem akarnak addig gyereket, amíg nem állnak úgy anyagilag, amíg "nem éltek még eleget", amíg nem találták meg az ideális partnert, majd jön a felismerés, hogy már nem áll határtalan idő a rendelkezésükre, és onnantól kezdve a halogatás helyét átveszi a türelmetlen várakozás.
MN: A gyerekkor is megváltozott: a gyerekek tudatos fogyasztók lettek, és a korábban tabunak számító ismeretek az internet és a televízió révén simán eljutnak hozzájuk. Tud ez ellen tenni valamit a szülő? És ha igen, jó az, ha eltiltja a gyerekét az olyan tartalmaktól, amik minden kis barátjának természetesek?
SP: Ez a mai, középosztálybeli szülők egyik nagy dilemmája: védjem a gyerekem elméjét, és ne engedjem tévét nézni vagy internetezni, ezzel kockáztatva, hogy hiányos ismeretei miatt a társai esetleg kiközösítik? Régen a felnőttek és a gyerekek világát falak választották el, a gyerek nem láthatott bele a tabunak minősített dolgokba, például a szexualitásba. Ezek a falak ledőltek, amit sok szakember a gyerekkor és az ártatlanság halálának tart.
MN: Az időskor is nagyon kitolódott, és ezzel párhuzamosan átalakult.
SP: Igen, még a huszadik század elején is az volt jellemző, hogy mire egy asszony legkisebb gyereke kirepült otthonról, a nő már öregnek számított, és pár éven belül meg is halt. Ma viszont az életének igen nagy hányada hátravan még a legkisebb (vagy egyetlen) gyereke elköltözésekor. A fejlett országokban szenior kurzusokat indítottak az egyetemek a sok szabad idővel rendelkező időseknek, és persze számos piaci szereplő célcsoportjává vált ez a korosztály.
MN: A mai gyerekek beleszületnek az okostelefonok és iPodok világába, sokszor ők tanítják a szüleiket, nagyszüleiket, hogyan kell használni ezeket az eszközöket. Mit eredményez a családokban, hogy már nemcsak az idősek tanítják a fiatalokat, hanem fordítva is történik a dolog?
SP: Ez nagyon érdekes folyamat. Sosem volt még olyan a történelem során, hogy a fiatalok vezessék be az idősebbeket a tudás, az ismeretszerzés, kommunikáció és játék egyik fontos területére. Szociológusként rendkívül izgalmas megfigyelni, hogyan változott meg és vált egyirányúból kölcsönössé a nemzedékek közti tanulás.
MN: A Család 2.0-ban ír arról is, hogy nálunk tavaly leszállították az általános tankötelezettség korhatárát 16 évre, miközben minden fejlett országban inkább emelik.
SP: Ma már az érettségi teljesen magától értetődő végzettségnek számít, sőt, sok munkahelyen a diploma a minimális elvárás. Finnországban a 18-23 év közöttiek 90 százaléka jár egyetemre. Nálunk sem csökkenteni, hanem növelni kellene a főiskolai és egyetemi diáklétszámot. Sokkal többet kellene költeni oktatásra, hiszen az a cél, hogy a fiatalok egyre nagyobb hányadához jusson el a "szellem napvilága". Aki 16 évesen kiesik az oktatásból, az sosem fog rendes munkát találni a posztindusztriális világban. Kártékony döntés volt ez, amivel növelték az amúgy is nagyon magas munkanélküliséget a fiatalok körében.
