Az olasz pszichiáter, Graziella Magherini a firenzei Santa Maria Nuova kórház orvosaként 1977 és 1986 között 106 páciensen figyelte meg a szédülés, a légszomj, a remegés, az önkívületi állapot, a zavarodottság, a sírógörcs, a bűntudat, sőt olykor a hallucináció tüneteit, amelyeket minden esetben a művészeti alkotások befogadása vagy befogadni nem tudása váltott ki. Magherini a tünetcsoportnak - ahogy a témában írt, 1989-ben megjelent könyvének is - a Stendhal-szindróma (más néven hiperkulturémia) nevet adta, és úgy tűnik, a hangzatos elnevezés mögött valós probléma áll. Janka Zoltán, a Szegedi Tudományegyetem Pszichiátriai Klinikájának tanszékvezető egyetemi tanára szerint létezhet ilyen betegség, csak nincs a szakmai érdeklődés előterében. "Ilyen esettel nem találkoztam, de részlegesen magam is meg-megilletődtem, kicsit átéltem... Például Firenzében, de Rómában is" - árulta el. Hogy ezzel mennyire nincs egyedül, bizonyítja a spanyol Neurología szakfolyóiratban 2010-ben megjelent tanulmány, amelynek szerzői 2008 februárjában, Rómában kérdőívet osztottak ki egy ideggyógyászati konferencia résztvevői között, és a Stendhal-szindróma tünetei iránt érdeklődtek. A beérkezett válaszokat feldolgozva megállapították, hogy a neurológusok 25 százaléka produkált jellemző tüneteket - többségük a művészeti hatások túlcsordulásáról számolt be -, bár egyértelmű Stendhal-szindrómát egyiküknél sem diagnosztizáltak.
Szíven üt
Fotó: Sióréti Gábor
Persze nem mindenki fogékony e "betegség"-re. Például az olaszok általában immúnisak rá, hiszen őket körülveszik a mások által csak reprodukciókról ismert alkotások. Magherini páciensei jórészt amerikai és japán turisták voltak, akik többnyire először találkoztak az itáliai reneszánsz remekműveivel ilyen mennyiségben, ráadásul testközelből. A kutató megfigyelte, hogy az áldozatok jellemzően a 26 és 40 év közötti egyedülálló férfiak és nők, akik többnyire egyedül utaznak, de amúgy ritkán hagyják el az otthonukat. Ráadásul a firenzei kórházban kezelt páciensek többsége arról számolt be, hogy utazásuknak kiemelt jelentősége volt az életükben.
Természetesen nemcsak nagy számú, jelentős művészi értékű alkotás, hanem akár egyetlen remekmű is kiválthatja a tüneteket. Leírtak erre utaló eseteket Michelangelo Dávidja kapcsán, és így lehetett ez Dosztojevszkij esetében is, aki 1867-ben Bázelban, egy átmulatott éjszaka utáni délelőtt meglátta ifj. Hans Holbein Halott Krisztusát (1520-22), és igen felzaklatta magát. Anna Dosztojevszkaja leírása szerint az író hosszú ideig csak ült a festmény előtt, azzal az arckifejezéssel, amit epilepsziás rohamai előtt figyelt meg rajta, de roham ezúttal nem jelentkezett, s az író lassan megnyugodott. De később a bázeli múzeumlátogatást "beépítette" Félkegyelmű (1869) című regényébe. Miskin herceg nem tud beszélni a képről, amit Bázelban látott, majd később Rogozsin lakásán meglátva a festmény másolatát, így kiált fel: "De hát ennek a képnek a láttára némelyik ember még a hitét is elveszítheti!" (Makai Imre fordítása.)
"A jelenség élettani hátterében az agyi ingerületátvivő anyagok, a dopamin és a noradrenalin szintjének drasztikus megváltozása állhat - mondta lapunknak Tényi Tamás, a pécsi pszichiátriai klinika professzora, a Ritka pszichiátriai tünetek és szindrómák című könyv (2009) szerzője. - A műalkotások befogadása intenzív emocionális élményt jelent, amelynek során bizonyos neurokémiai átvivő anyagok agyi szinapszisokban levő szintje megváltozhat, és ez eredményezhet testi és lelki tüneteket. De tudomásom szerint a Stendhal-szindróma esetében ilyen vizsgálatokat nem végeztek." Janka Zoltán is a dopamin/noradrenalin párost teszi felelőssé a tünetegyüttes kiváltásában, szerinte kicsit olyan ez, mint az alkotás láza, hipomániás állapot. Amúgy a Stendhal-szindróma nem áll távol az arisztotelészi katarzisfogalomtól sem, ahogy ezt mindkét kutató megerősítette. Tényi szerint a műalkotások befogadása során egyfajta "mintha valóság" teremtése történik, és bár a befogadó intenzív katartikus érzéseket élhet át, mindig tudja (legalábbis normális esetben), hogy a művészet és a valóság nem azonos. "Abban az esetben, ha a mű befogadása során ez a minthavalóság-képzés nem következik be - mondta a professzor -, a befogadó a művet mint valóságos történést kezdi percipiálni, ami magyarázhatja ezt a különös és ritka jelenséget, de ennek magyarázatát a befogadó személyiségében, nem a műalkotások vagy bizonyos városok atmoszférájában kell keresnünk."
Graziella Magherini könyvének megjelenése után a Stendhal-szindrómát Ravennában, Rómában, Velencében, Jeruzsálemben és Indiában is megfigyelték, sőt egyes kutatók szerint ritka természeti jelenségek látványa is kiválthatja a tünetcsoportot. Azonban arról se feledkezzünk meg, hogy a jelenleg használt és elfogadott, a pszichiátriai betegségeket és szindrómákat leíró klasszifikációs rendszerekben nem szerepel a Stendhal-szindróma. Dario Argento viszont ezzel a címmel forgatott horrorfilmet 1996-ban, melyben egy nyomozónő számára válik rémálommá a műalkotások élvezete az elátkozott Uffizi Képtárban.
