Interjú

"Inkább a halál"

Dr. Vadász Gábor nyugalmazott aneszteziológus és sebész a passzív eutanáziáról

Lélek

Amatőr jogászként szedte ízekre az egészségügyi törvény gyógyíthatatlan betegekről szóló passzusát, beadványát az Alkotmánybíróság április 29-én kezdi tárgyalni. A nyugdíjas orvos keserű tapasztalatai után vette a fáradságot, hogy a végstádiumban lévők érdekében lépjen fel, mivel véleménye szerint a hatályos törvény alkalmazhatatlan, ezért alkotmányellenes.

Magyar Narancs: Ha azt halljuk, végstádium, rögtön az eutanáziát rendeljük mellé. Kizárt dolognak tartom, hogy ez a szó megjelenjen "használati" értelemben a hazai törvénykezésben.

Vadász Gábor: Nem is jelenik meg, de lényegében erről van szó. Ugyanis a szakma eutanáziának - pontosabban passzív eutanáziának - nevezi azt is, ha a gyógyíthatatlan beteg visszautasítja az orvosi kezelést. Magyarországon ez sokáig szóba se jöhetett, az 1972-ben megalkotott egészségügyi törvény paternalista felfogás alapján szabályozta az orvos-beteg viszonyt. Az ezt felváltó 1997-es törvényben már jelentős teret szenteltek a betegjogoknak és a betegek emberi méltósága megőrzésének. A törvény a maga korában sok tekintetben előremutató volt, sőt immár lehetővé tette, hogy a gyógyíthatatlan beteg viszszautasítsa az orvosi kezelést.

MN: Vagyis a passzív eutanáziát.

VG: Így van, de nem használta a kifejezést a törvény annak ellenére, hogy a 20. század egyik legnagyobb etikai, jogelméleti, orvosetikai és teológiai kérdésében foglalt állást; nem nevezte a nevén, csupán beemelte a hatályos magyar jogrendbe és szabályozta a beteg kezdeményezte passzív eutanáziát. A törvényalkotók korlátozó szándéka tulajdonképpen érthető, mivel egy igen ingoványos, az orvos-beteg kapcsolatot meghatározó és egyben veszélyeztető útra léptek. Nem véletlen, hogy a törvény az aktív eutanáziát, vagyis az eltávozáshoz való orvosi segítségnyújtást nemhogy nem engedélyezi, de a Btk. mint öngyilkosságban való közreműködést, Európában a legszigorúbban, öt évig tartó börtönbüntetéssel fenyegeti.

MN: A világ legtöbb országában is büntetik.

VG: Ismerve a hazai viszonyokat, ezzel sincs baj. Magyarországon az aktív eutanázia addig szóba se jöhet, amíg az orvos jövedelme a betegtől függ, hiszen ez a független orvosi szakvélemény gátja is lehet. Nem véletlen, hogy ezt az eljárást az egész világon Hollandiában, Belgiumban, Luxemburgban és az USA három államában alkalmazzák. A törvényhozók óvatossága tehát teljes mértékben elfogadható, de annyira túlzó, hogy gyakorlatilag lehetetlenné teszi a passzív eutanázia alkalmazását. Orvosi és jogászi körökből származó információk szerint szinte egyszer sem tették lehetővé betegnek törvényes keretek között a kezelés visszautasítását. Az orvosoknak és az orvosszakmai szervezeteknek a törvény kijavítása érdekében tett próbálkozásai sorra zátonyra futottak.

MN: Miért?

VG: Nem hinném, hogy érdeke fűződne a politikának ahhoz, hogy változtasson, de az orvostársadalom sem egységes a dolog megítélésében. Mint mondtam, roppant érzékeny területről van szó, sokan inkább kerülik a témát. Amúgy megismerkedtem a törvény egyik megalkotójával, aki elmondta, hogy a parlament elé került eredeti szöveg nem tartalmazott ellentmondásokat, a módosítások nyomán vált azzá.

MN: Konkrétan mik a törvény legnagyobb hibái?

VG: Leginkább a kezelés visszautasításának betegágy melletti szabályozását tartom kivitelezhetetlennek, ezért alkotmányellenesnek. Úgy gondolom, hogy az életnek van egy olyan pontja, amikor a halál közeledtével a gyógyíthatatlan betegek közül egyesek elveszítik az életben maradáshoz fűződő érdeküket. Ha ez megtörténik, és betegsége okán olyan kívánsága van, hogy hagyják békében meghalni, és ez indokolt, akkor az orvosnak segítséget kell nyújtania ehhez azzal, hogy a további gyógyítási kísérleteket felfüggeszti, illetve el sem kezdi. De ez itt, Magyarországon nem megengedett, sőt elkezdik kezelni őket. A törvény ugyanis azt írja elő, hogy ha a végstádiumba jutott beteg a kórházban a további kezelést vissza akarja utasítani, akkor ezt a kezelőorvosával kell megbeszélnie, majd egy háromtagú bizottságot kell összehívatni, amelyben egy pszichiáter szakorvosnak is kell lennie. A bizottságnak a kezelőorvos előterjesztése alapján, figyelembe véve a beszámíthatóságot és cselekvőképességet megállapító elmeorvosi szakvéleményt, egyhangú döntéssel kell meghoznia az engedélyező vagy visszautasító döntését. Ráadásul, ha ez a bizottság engedélyezi a döntést, a beteget meg kell kísérelni lebeszélni a szándékáról, majd három nap elteltével újra össze kell ülnie a bizottságnak, újra számba kell vennie a tényeket és a lebeszélő kísérletek eredményét, majd egyhangú állásfoglalással engedélyezhetik a kezelés visszautasítását. Ez teljesen életszerűtlen. Sok egészségügyi intézetnek nincs is pszichiáter szakorvosa, különösen nem olyan, aki a beteg sürgős életmentést igénylő életveszélyes állapotában igény szerint mozgósítható volna, és aki a beteg számára rendelkezésre álló rövid időn belül az intézményben döntési helyzetbe hozható lehetne. Így sok esetben nincs is lehetőség az előírt háromtagú bizottságot a beteg érdeke szerinti záros határidőn belüli összehívni. Például a négynapos hétvégéken hogyan lehet akár két alkalommal is összehívni egy előírás szerinti bizottságot?

MN: Nyugalmazott orvosként miért kezdett el foglalkozni ezzel a témával?

VG: A törvény ellentmondásaival akkor kezdtem el igazán foglalkozni, amikor a leukémia végstádiumában lévő, öntudatlan állapotban lévő rokonom akaratát kinyilvánító, saját kezűleg írt végakaratát, melyben minden további kezelést visszautasított, az őt kezelő kórházban nem fogadták el. Az indok hátborzongató és egyben nevetséges is volt: nem láttamoztatta közjegyzővel a végrendelet formai szabályai szerint is szabályos és érvényes iratot. Végső állapotára vonatkozó rendelkezését negligálták, és intenzívre helyezték, ahol a jó szándékú, emberséges és költségeket nem kímélő kezelés "eredményeként" öntudatlan állapotban további háromheti szenvedés után tudta csak befejezni az életét. Orvosi szempontból mindez érthető: félnek a rokonoktól, félnek az ügyvédektől, ezért elkezdik kezelni a beteget. A kezelés mértéke persze lehet különböző, de mindenképp valami olyat csinálnak, ami a beteg életben tartását szolgálja.

MN: Ha lett volna közjegyzői papírja, elfogadják a végakaratot?

VG: Elvileg igen, de mi van, ha éppen nincs nála? A beadványban ezt írtam: "Nincs szabályozva és nincs megszervezve az elutasítást tartalmazó közokiratok nyilvántartása és a hozzáférés lehetőségének kialakítása, ami szintén sérti a jogállamiságból keletkező alkotmányos követelményeket", hozzátéve, hogy nagyon kevesen tudnak erről a lehetőségről, nemcsak a lakosság, de az orvosok, valamint a közjegyzők körében is. A Budapesti Közjegyzői Kamara elnökétől kapott információm szerint az elmúlt évek alatt csupán egyetlen ügyfél kereste őket e tárgykörben, de miután megtudta, hogy előtte elmeorvosi vizsgálaton kell részt vennie, elállt a szándékától. És arról még nem is beszéltek, hogy egy ilyen közjegyzői papírt kétévente meg kell hosszabbítani, és minden alkalommal mintegy 60 ezer forint illetéket is ki kell fizetni.

MN: Mit tartalmaz a beadványa?

VG: Beadványomban lényegében a meglévő törvény azon részeinek a megváltoztatására teszek javaslatot, amelyeknél többnyire egy-egy rosszul megfogalmazott gondolat, egy fölöslegesen odaillesztett kötőszó vagy rosszul értelmezett orvosi szakkifejezés gátjává vált az alkalmazásnak.

MN: Hogyan alakult a sorsa a beadványnak?

VG: A beadványt 2009-ben írtam, 2010-ben az indítványomat az AB befogadta, de az AB régi ügyeinek törlését elrendelő 2011. évi törvény miatt már nem ítélte meg. Bár megvonták az actio popularis lehetőségét, az utolsó percben még éltem a civilek számára, ügyvédi ellenjegyzéssel ideiglenesen lehetővé tett alkotmányjogi panasz benyújtásának lehetőségével 2012-ben. Először a titkárságtól kaptam egy levelet, hogy mennyiben vagyok ebben érintett, erre leírtam újra, hogy miért érzem magam emberi méltóságomban sértve azzal, ha olyan helyzetbe kerülök, és nem tudom az akaratomat kinyilvánítani. Tavaly kiadták alkotmánybírónak, ő is kért kiegészítő magyarázatot: azt kérdezte, hogy tettem-e kísérletet, hogy így rendelkezzek. Válaszomban azt írtam, hogy bár gondoltam rá, de nem tettem meg, épp azért, mert emberi jogomban sért, hogy ezért egy pszichiáter vizsgáljon meg, illetve hivatkoztam a költségekre, és arra, hogy a befektetett összeg nincs arányban a megtérülő haszonnal. Ezután az Alkotmánybíróság panaszomat befogadta.

MN: Ha ezek megváltoznának, elégedett lenne?

VG: Biztosan jó lenne egy új egészségügyi törvény, de amíg nincs ilyen, ezek a változtatások sokat segítenének. Lehet, hogy sokak számára úgy tűnik, a beadványom csupán "játék a szavakkal", de épp az ilyen apróságokon múlik az alkalmazása: jelen állapotában ugyanis a törvény sérti a beteget kezelő orvosok és az egészségügyi személyzet emberi méltóságát is azzal, hogy indokolatlanul megvalósíthatatlan feladatokat írnak elő a beteget kezelő egészségügyi személyzet és az intézmény számára.

MN: Mi lenne a jó megoldás?

VG: Le kellene egyszerűsíteni a törvény rendelkezéseit: legyen elég a kezelőorvos véleménye az ilyen esetekben, és sokkal nagyobb mozgásteret kellene biztosítani a helyettes döntéshozónak. Ha például valakit olyan állapotban visz be a mentő a kórházba, hogy menthetetlen, akkor a hozzátartozó mindenféle bürokratikus eljárás nélkül, a beteg akaratának ismeretében ismertethesse a beteg álláspontját, és a kórház szabályzata szerint a kezelőorvossal együtt dönthessenek.

MN: Ez a leegyszerűsítés nem adna okot visszaélésekre?

VG: A közeli és biztos halálról van szó, tehát szó sem volna arról, hogy a hozzátartozó kívánságát teljesítenék. A jogászok dolga lenne mindezt úgy szabályozni, hogy ez a lehetőség fel se merüljön. Én nem vagyok jogász, orvos vagyok, és orvosként gondolkodom. Tapasztalatom szerint sokan inkább a halált választanák, mint azt a kiszolgáltatottságot, ami a magatehetetlenséggel jár, és ebben segíteni kellene őket. Természetesen ismertem olyanokat is, akik hihetetlenül kapaszkodtak az életbe. Most lesz a temetése egy barátom feleségének, aki majd' másfél év szörnyűséget csinált végig. Egy barátom édesanyja a tüdőrák olyan stádiumában volt, hogy elevenen oszladozott a teste, mégis ragaszkodott az életéhez az utolsó percig. Ezt tiszteletben kell tartani, az orvosnak kötelessége ilyenkor segítséget nyújtani, de legyen kötelessége a fordított esetekben is. "Hagyjatok meghalni" - állítólag ezek voltak II. János Pál utolsó szavai. Vagyis nagyon sok ember eljut odáig, hogy ezt mondja - olyanok is, akik korábban nem gondolkodtak így. Úgy gondolom, minden embernek jogos igénye, hogy ő maga dönthessen a saját sorsáról, és ezt legyen köteles figyelembe venni az egészségügyi személyzet és a hozzátartozói is.

Neked ajánljuk