Szeretem addig folyatni a vizet, amíg olyan hideg nem lesz, hogy már alig tudom meginni. Szeretek hosszan állni a zuhany alatt, és akkor sem zárom el, amikor beszappanozom magam. Szeretem a fogmosás közben szabadon maradó kezemet a folyó víz alatt áztatni. Kényelmes beülni a kocsiba akkor is, amikor gyalogtávra megyünk, kerülöm a közösségi közlekedést, nem szeretek vonatozni, rajongok a légkondiért, unom a szelektív hulladékgyűjtéssel járó nyűgöt, és annyira szeretem a húst, hogy még az elrettentő filmek sem rettentenek el, hanem inkább éhessé tesznek.
De eljött az ideje annak, hogy komolyan elgondolkozzak, hogy ez meddig működhet még így.
Mert ugyan nem vagyok sem meteorológus, sem klímaszakértő, de azt még így is érzem, hogy nagyon meleg van. És persze az évmilliókat is figyelembe véve mit sem számít az elmúlt 37 év, de mintha tényleg egyre melegebb lenne.
Hiába fogy viszont az Antarktiszon a jég, hiába látjuk, hogy Finnországban együtt strandolnak a rénszarvasok és az emberek (nem mellesleg hogy örülhet most Erland Loe Doppler-trilógiájának hőse, aki egy szarvassal élt együtt a norvég erdőkben), még mindig olyan, mintha semmit sem tennénk, olyan, mintha mindezt még mindig nem vennénk elég komolyan. Rendszerszintű elmozdulás legalábbis nincs.
Rövid távú gondolkodás viszont annál inkább.
Még jobban feltekerem a légkondit, pedig attól csak még melegebb lesz kint, még többet folyatom a vizet, pedig be is hűthetném a vizet a fridzsiderben, még többet menekülök a kocsiba, pedig amikor biciklivel vagyok, érzem, ahogy már izzik a forróság az autók között.
| ||
De nincs mese.
2018-ban épp egy nappal hamarabb használtuk el a Föld idénre jutó erőforrásait. Tavaly augusztus 2-án, most viszont már 1-jén, két nappal ezelőtt elfogyott az az erőforrás-mennyiség, amelynek egy évre elegendőnek kellett volna lennie ahhoz, hogy fenntartható legyen az életmódunk.
Hatalmas, és egyre nagyobb az ökológiai lábnyomunk.
A lábnyomunk csökkentésével kapcsolatban viszont az igazi kérdés nem is az, hogy mikor kezdünk el végre kevesebb palackozott italt vásárolni, hanem az, hogy mikor kezdenek el a palackozott italokat termelő cégek kevesebb palackot piacra dobni. És nem az az igazi kérdés, hogy mikor kezdünk el kevesebb húst és tejterméket fogyasztani, hanem az is, hogy mikor termel a piac végre tényleg kevesebb húst és tejterméket.
Szóval nemcsak az a kérdés, hogy mikor kezdünk el végre fenntartható, környezettudatos életet élni, hanem az is, hogy mikor kezd el a piac mindenki számára hozzáférhető módon fenntartható, környezettudatos életet kínálni.
De bármennyire is ismerjük a globális felmelegedéssel és a környezettudatossággal kapcsolatos tényeket és változtatási lehetőségeket, egyéni, elszigetelt kezdeményezéseken kívül, rendszerszinten nem történik semmi sem, illetve ezek a kezdeményezések nem érnek össze, nem válik belőlük egységes, elfogadott, ismert és vágyott norma.
Mindez azt mutatja, hogy az ökológiai katasztrófa küszöbén átlépve már rég nem csak ökológiai kérdésről van szó.
Meg kell találni a pszichológia válaszait arra, hogy hogyan lehet valóban elkezdeni változni, változtatni.
Ehhez első két lépcső a környezettudatosság normájának kiépítése lenne, illetőleg annak beépítése a társadalmi felelősség normájába. Jelenleg ugyanis a környezettudatos életmód még nem tekinthető normának, csak kevesekben automatizálódtak olyan mondatok, hogy köszönöm, nem kérek szívószálat és valóban jóval kényelmetlenebb mosható pelenkát használni. Pedig egy átlagos csecsemő két év alatt nagyjából egy tonna eldobható pelenkát termel, ami úgy kb. 500 év alatt bomlik le. Ugyanennyi idő kell a szívószálnak is, amiből csak a vendéglátóhelyek 500 milliót használnak el évente.
Azokra pedig, akik ezekre odafigyelnek, inkább mint csodabogarakra tekintünk, nem pedig olyanokra, akik a társadalmunk iránt felelősen próbálnak meg viselkedni. Még azok is így gondolkodnak, akik sok egyéb területen felelősségteljesen viselkednek.
Az persze fontos, hogy a környezettudatos nevelés már része a Nemzeti alaptantervnek, így egyre több óvodában és iskolában zajlik környezeti nevelés, de sajnos ahhoz már késő, hogy megvárjuk, amíg felnő ezekből a gyerekekből egy környezettudatos generáció. Éppen ezért a környezeti nevelésbe be kell vonni a szülőket is. Nekik is meg kell mutatni azt, amit már a gyerekek egyre inkább tudnak: hogy mi történik a kidobott szeméttel, mi történik a szennyvíztisztító telepeken, mit jelent az üvegházhatás, mit jelent az újrahasznosítás, hogyan és miért kell szelektíven gyűjteni a szemetet, miért kéne kevesebb húst fogyasztani és így tovább.
Tehát a most felnőtt generációnak is tudatos lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy ne főjünk meg elevenen az általunk termelt hőségben. Ez pedig aligha fog működni anélkül, hogy mi is megismerjük azokat a dolgokat, amiket a gyerekeink már sejtenek vagy sejteni fognak. Utána jöhet a következő lépés: egy jól átgondolt és jól kidolgozott, transzparens, követhető, betartható és betartatott szabály- és szankciórendszer kidolgozása.
Ennek azonban még a nyomai sem látszanak.
