Magyar Narancs: Hogyan találtok terepet, és ki segít abban, hogy a helyiekkel kapcsolatba léphessetek? Gondolom, nem egyszerű budai tervezőként megjelenni egy szegény faluban.
Fehér Bori: Először Bódvalenkére keveredtünk, a freskófaluba, és Pásztor Eszterék helyi projektirodája segítségével kezdtünk el dolgozni a hallgatóinkkal és a Széchenyi István szakkollégistákkal. Felmérést készítettünk, beszélgettünk a helyiekkel a főzésről, és gyűjtöttünk recepteket. Ebből aztán készítettünk egy könyvet A masina: szocio-gasztronómia Bódvalenkén címmel, amelyből kiderül, milyen értékes tudás birtokában van ez a közösség, például arról, hogyan lehet a majdnem semmiből főzni. De sokat tudnak arról is, hogy mi mindent rejt az erdő. Rengeteget járnak gombászni, gyógyfüvet szedni, és eladják, amit gyűjtenek. Frissen és nagyon kevés pénzért. Gondoltuk, ha készítünk egy gyógynövény-, illetve zöldségszárítót nekik, amit könnyen össze tudnak állítani, akkor bevételi forráshoz tudjuk juttatni őket. De mivel oktatási fókuszú a projektünk és az egyetemnek nincsen társadalmi vállalkozása, amire szükség lett volna a sorozatgyártáshoz, csak egy mintadarab készült el. A másik ok, ami miatt nem valósult meg, hogy egy ilyen projekt megtérülési ideje több év, és a helyiek sem látták a lehetőséget benne.
MN: Viszont bevezettétek a diákokat a szociálisan érzékeny tervezés világába, aztán két faluval arrébb megszületett a Felhőgyár program. Elmesélnéd ennek a történetét?
FB: A bódvaszilasi iskolába jár a környék kis falvainak összes szociálisan hátrányos helyzetű gyereke. Itt az iskolában összejöttek azok, akikkel mi amúgy ezeken a kistelepüléseken dolgoztunk volna külön-külön. Az iskola meg szuper jó partner, már három éve dolgozunk ott. A Felhőgyár elvont fogalom: gondolatokat gyártunk. Szintén egy könyvvel kezdtük, ami tavaly jelent meg, és a lényege az volt, hogy megismerjük a gyerekeket, miközben a hallgatókkal együtt csinálunk valamit. Fontos volt elhinniük, hogy képesek vagyunk létrehozni valami olyat, amit nem tudnánk egymás nélkül. A gyerekeknek kis füzeteket adtunk, és megkértük őket, hogy egy hónapon keresztül nézzenek fel az égre mindennap, aztán rajzolják le, milyen felhőket látnak. Nem tudtuk, hogy hallgatnak-e ránk, de vezették a füzeteket, amiket az iskolában kellett tartaniuk. A tanítónőket is nagyon motiválta a dolog. Utána elmentünk Bódvaszilasra foglalkozást tartani a gyerekeknek, és beszéltünk a rajzokról. Kiválasztattuk velük a kedvenceiket, és felkértünk négy írót, Háy Jánost, Erdős Virágot, Darvasi Lászlót és Szálinger Balázst, hogy írjanak a rajzokból verset, mesét. Mindegyik író kapott egy oldalpárt meg pár szót, amit a gyerekek mondtak a rajzaikról, például hogy egy felhőnek miért ne lehetne csibelába, és miért ne lehetne macska formájú. Ebből lett a kötet, amiben a rajzolókról készült fotók is szerepelnek. Jekli Ágnes grafikus doktorandusz tervezte a kiadványt, amit megkaptak a gyerekek is. Nagyon örültek, szerintem el sem hitték addig, hogy komolyan gondoljuk.
MN: Alapvetően bizalmatlanok voltak?
FB: Nem, de megszokták, hogy emberek odamennek néha, visznek adományt kocsival, aztán elmennek, és soha nem jönnek vissza. Mi mindig visszajárunk, és ez adja a dolog hitelét. Másrészt pedig sose ígérünk olyat, amit nem tudunk betartani. Folytatjuk velük a munkát újabb és újabb ötletek alapján. A gyerekekkel terveztünk egy kis kerti foglalkoztatót, amit 2014 nyarán meg is építettünk az iskola udvarára a MOME építészeivel, formatervezőivel, fotósaival együtt. Van még egy játszótér is, amit a tavalyi nyári egyetem keretében építettünk.
MN: Közben lett egy nyári egyetem is?
FB: Eddig alkotótábor volt. Év közben odajárunk, és tartunk a gyerekeknek workshopokat, amelyek keretében azt is végiggondoljuk, hogy mit szeretnénk együtt létrehozni. A kerti foglalkoztatót is úgy találtuk ki, hogy kéne egy tető, ami alatt közösen tudunk gondolkodni. Ők házikó formát szerettek volna, mi meg azt, ha egy gyárra hasonlít, és ez a két gondolat egy ácsszerkezetben találkozott. A következő évben még inkább szerettük volna őket bevonni a tervezésbe, és akkor kiderült, hogy minden vágyuk egy udvari játszótér. Elkezdtek gondolkodni azon, hogy mit szeretnének bele. Nem nagyon jártak a Bódva völgyén túl, viszont arról rengeteget tudnak, és nagyon szeretik. Elképzeltük, mi lenne, ha egy kis falut építenénk az iskolaudvarra, ami az ő világukat képezi le, ahol el tudják képzelni magukat, szerepjátékokat tudnak játszani, és ha továbbfejlesztjük, akkor akár az oktatást segítő kültéri eszközzé válhat. Így jött létre ez a játszótér, ami inkább kis installációkból áll, mint játékokból.
MN: Mik voltak ennek a közösségi építésnek a legemlékezetesebb pillanatai?
FB: Amikor a hallgatókon látom, hogy átlényegülnek, és megtapasztalják ezt a különleges dolgot, hogy milyen más emberekkel tervezni, milyen, amikor a saját kreativitásukkal másokét erősíthetik és fordítva. Iszonyú ereje van annak, amikor egy hallgató azt érzi, hogy egy teljesen más hátterű, nyolc-tíz éves gyerekkel létre tud hozni valami közöset. A legszebb pillanatok azok voltak, amikor az építészhallgató lányok csavart behajtani tanították a hét-tíz éves kislányokat. A hallgatókat hihetetlenül motiválta a tudásátadás, az iskolás lányokat pedig elképesztően érdekelte a munka. A nyolcéves fiúktól meg jött olyan elvárás, hogy zsaluzni akarnak. Nem sok gyerek tudja ma, mit jelent a zsaluzás, de ők nyilván a szüleiktől tanulják meg, akik az építkezéseken dolgoznak. A fotós workshop keretében a gyerekek géppel a kezükben bejárták a helyet, és tematikusan fotóztak, de csináltunk food design foglalkozást is Góg Angélával, ahol a gyerekek elkészítették az iskola süteményét, a Bódva szeletet, és terveztek kekszeket, meg beszélgettünk a kedvenc édességeikről.
MN: És a legnehezebb pillanatok?
FB: Nagyon nehéz Pestről érkezve ott hitelesnek lenni, de a gyerekek segítenek, és így a szülők felé is van kapcsolatunk, akik egy kicsit bizalmatlanok. Ami érthető is, hiszen vadidegenek vagyunk. Azt viszont tudják, hogy az iskola bízik bennünk, és ezért hagyják, hogy a gyerekeik hozzánk járjanak. Amikor összefutunk az utcán, már tudjuk egymás nevét, de iszonyú lassan történnek meg az előrelépések. Föltérképezzük a szövevényes családi hálókat, és hát akkor igazán megterhelő ez a hallgatóknak is, amikor hallunk kemény történeteket, hogy mi van otthon. De mindig történik jó dolog is, van például egy nyolcadikos srác, aki végigcsinálta velünk a nyarat, reggeltől estig pörgött, érdekelte a tervezés is. Ha ő nincs, eszünkbe sem jut, hogy legyen mentorprogram. Azok a gyerekek, akik már régebb óta dolgoznak velünk, hoznak újakat, és meg is mutatják nekik, amit eddig csináltunk. Mi nem is tanítani járunk oda, hanem tanulni. Nem lennénk képesek erre nélkülük.
MN: Mik a további terveitek?
FB: Elindítottunk egy új kutatási és termékfejlesztési projektet is, ami a születés előtti és utáni három hónap segítésével foglalkozik mélyszegénységben lévő családoknál. A Bódva völgyében lévő Biztos Kezdet Ház hálózattal működünk együtt. Ez olyan, mint egy családi napközi, de nem adhatja be az anya a gyerekét, hanem neki is ott kell lennie a többi asszonnyal délelőtt. Eltöltheti ezt közös fürdetéssel, főzéssel, de van fejlesztő pedagógus is. Ezt a termékfejlesztési projektet a társalapító Barcza Dániel vezeti, és a gondolati háttere a finn „baby box”, vagyis egy papírdoboz, amit a finnek a harmincas években fejlesztettek ki, amikor nagyon magas volt náluk a csecsemőhalandóság. Ebben a dobozban minden benne van, amire szüksége van egy friss anyának. Ezt szeretnénk továbbfejleszteni, adaptálni erre a helyzetre, és ebben doktoranduszok, a MOME alumnik és helyi egészségügyi szakemberek dolgoznak együtt velünk. Reményeink szerint tavasszal már tesztelni tudjuk.
MN: Az egyetemistákra hogy hat a közös munka?
FB: Biztos vagyok benne, hogy másképp fognak gondolni egy megrendelőre, érzékenyebben, mert láttak egy szélsőségesebb világot, mint az övék. Nem mindenki alkalmas arra, hogy luxusautókat tervezzen, és talán jobb lenne, ha többen foglalkoznának szociálisan érzékeny tervezéssel. Ehhez egy kezdő lökést adunk.
MN: Az egyetemnek miért fontos téma ez, hogyan tudja beépíteni az imázsába? Lesztek-e tanszék valaha?
FB: Az egyetem most nagy változások, beruházások előtt áll, ami nemcsak infrastrukturális, de szellemi jellegű is. A dizájn társadalmasítását a névadónk, Moholy-Nagy László is fontosnak tartotta. Ezzel nem azt mondom, hogy a piacosítás, a kutatás-fejlesztés és az innováció ne lenne fontos, de a dizájn nagyon erős eszköz lehet arra, hogy pozitív társadalmi változásokat segítsen elő, a MOME-nak pedig feladata, hogy ezzel a témakörrel behatóan foglalkozzon.
MN: Mik volnának a legsürgetőbb változások szerinted?
FB: Azt gondolom, az empátia területén lenne mit fejlődnünk, annak a gondolatát lenne a legfontosabb és legsürgetőbb elültetni a tervezőkben. Volt nemrég egy egyhetes intenzív kurzusa az EcoLabnak, ami a menekültekkel foglalkozott. A hallgatókat leginkább az érdekelte, hogy mi itthon hogyan reagálunk a helyzetre, és ezen a dizájn mint médium hogyan tud segíteni. Olyan projektekkel álltak elő, ami saját maguk felé vetette fel a kérést, hogy mi a tervező szerepe egy ilyen helyzetben, hogyan tudnának empatikusabb hozzáállást kiváltani.
| Milyen labor? Fehér Bori: Az EcoLab interdiszciplináris, a projektalapú képzésre az egyetem mind a négy intézetéből – média, építészet, dizájn és elmélet – és minden képzési szintjéről jönnek hozzánk hallgatók. Együtt dolgoznak fotósok, grafikusok, építészek, formatervezők. A labort Barcza Dániel tájépítész, a MOME oktatója hívta életre, és többekkel közösen alapítottuk meg 2010-ben. Schmidt Andrea szociológus–közgazdász, Szerencsés Rita itt végzett dizájnmenedzser és mások dolgoznak velünk. Tanszék vagy legalább egy szakirány lehet belőlünk. Építjük a nemzetközi kapcsolatainkat, több külföldi intézménnyel jóban vagyunk. |
