Interjú

„A dizájn nem csak a jómódúaknak jár”

Fehér Bori építész

  • Artner Szilvia
  • 2016. március 4.

Lokál

Magyarországon kevesen foglalkoznak a szociálisan érzékeny tervezéssel, ezért hozta létre öt évvel ezelőtt több társával együtt a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen fenntarthatósági kutatócsoportját, a MOME EcoLabot. Mélyszegénységről, mesékről és a nehezen elnyerhető bizalomról beszélgettünk.

Magyar Narancs: Hogyan találtok terepet, és ki segít abban, hogy a helyiekkel kapcsolatba léphessetek? Gondolom, nem egyszerű budai tervezőként megjelenni egy szegény faluban.

Fehér Bori: Először Bódvalenkére keveredtünk, a freskófaluba, és Pásztor Eszterék helyi projektirodája segítségével kezdtünk el dolgozni a hallgatóinkkal és a Széchenyi István szakkollégistákkal. Felmérést készítettünk, beszélgettünk a helyiekkel a főzésről, és gyűjtöttünk recepteket. Ebből aztán készítettünk egy könyvet A masina: szocio-gasztronómia Bódvalenkén címmel, amelyből kiderül, milyen értékes tudás birtokában van ez a közösség, például arról, hogyan lehet a majdnem semmiből főzni. De sokat tudnak arról is, hogy mi mindent rejt az erdő. Rengeteget járnak gombászni, gyógyfüvet szedni, és eladják, amit gyűjtenek. Frissen és nagyon kevés pénzért. Gondoltuk, ha készítünk egy gyógynövény-, illetve zöldségszárítót nekik, amit könnyen össze tudnak állítani, akkor bevételi forráshoz tudjuk juttatni őket. De mivel oktatási fókuszú a projektünk és az egyetemnek nincsen társadalmi vállalkozása, amire szükség lett volna a sorozatgyártáshoz, csak egy mintadarab készült el. A másik ok, ami miatt nem valósult meg, hogy egy ilyen projekt megtérülési ideje több év, és a helyiek sem látták a lehetőséget benne.

MN: Viszont bevezettétek a diákokat a szociálisan érzékeny tervezés világába, aztán két faluval arrébb megszületett a Felhőgyár program. Elmesélnéd ennek a történetét?

FB: A bódvaszilasi iskolába jár a környék kis falvainak összes szo­ciá­lisan hátrányos helyzetű gyereke. Itt az iskolában összejöttek azok, akikkel mi amúgy ezeken a kistelepüléseken dolgoztunk volna külön-külön. Az iskola meg szuper jó partner, már három éve dolgozunk ott. A Felhőgyár elvont fogalom: gondolatokat gyártunk. Szintén egy könyvvel kezdtük, ami tavaly jelent meg, és a lényege az volt, hogy megismerjük a gyerekeket, miközben a hallgatókkal együtt csinálunk valamit. Fontos volt elhinniük, hogy képesek vagyunk létrehozni valami olyat, amit nem tudnánk egymás nélkül. A gyerekeknek kis füzeteket adtunk, és megkértük őket, hogy egy hónapon keresztül nézzenek fel az égre mindennap, aztán rajzolják le, milyen felhőket látnak. Nem tudtuk, hogy hallgatnak-e ránk, de vezették a füzeteket, amiket az iskolában kellett tartaniuk. A tanítónőket is nagyon motiválta a dolog. Utána elmentünk Bódvaszilasra foglalkozást tartani a gyerekeknek, és beszéltünk a rajzokról. Kiválasztattuk velük a kedvenceiket, és felkértünk négy írót, Háy Jánost, Erdős Virágot, Darvasi Lászlót és Szálinger Balázst, hogy írjanak a rajzokból verset, mesét. Mindegyik író kapott egy oldalpárt meg pár szót, amit a gyerekek mondtak a rajzaikról, például hogy egy felhőnek miért ne lehetne csibelába, és miért ne lehetne macska formájú. Ebből lett a kötet, amiben a rajzolókról készült fotók is szerepelnek. Jekli Ágnes grafikus doktorandusz tervezte a kiadványt, amit megkaptak a gyerekek is. Nagyon örültek, szerintem el sem hitték addig, hogy komolyan gondoljuk.

MN: Alapvetően bizalmatlanok voltak?

FB: Nem, de megszokták, hogy emberek odamennek néha, visznek adományt kocsival, aztán elmennek, és soha nem jönnek vissza. Mi mindig visszajárunk, és ez adja a dolog hitelét. Másrészt pedig sose ígérünk olyat, amit nem tudunk betartani. Folytatjuk velük a munkát újabb és újabb ötletek alapján. A gyerekekkel terveztünk egy kis kerti foglalkoztatót, amit 2014 nyarán meg is építettünk az iskola udvarára a MOME építészeivel, formatervezőivel, fotósaival együtt. Van még egy játszótér is, amit a tavalyi nyári egyetem keretében építettünk.

MN: Közben lett egy nyári egyetem is?

FB: Eddig alkotótábor volt. Év közben odajárunk, és tartunk a gyerekeknek workshopokat, amelyek keretében azt is végiggondoljuk, hogy mit szeretnénk együtt létrehozni. A kerti foglalkoztatót is úgy találtuk ki, hogy kéne egy tető, ami alatt közösen tudunk gondolkodni. Ők házikó formát szerettek volna, mi meg azt, ha egy gyárra hasonlít, és ez a két gondolat egy ácsszerkezetben találkozott. A következő évben még inkább szerettük volna őket bevonni a tervezésbe, és akkor kiderült, hogy minden vágyuk egy udvari játszótér. Elkezdtek gondolkodni azon, hogy mit szeretnének bele. Nem nagyon jártak a Bódva völgyén túl, viszont arról rengeteget tudnak, és nagyon szeretik. Elképzeltük, mi lenne, ha egy kis falut építenénk az iskolaudvarra, ami az ő világukat képezi le, ahol el tudják képzelni magukat, szerepjátékokat tudnak játszani, és ha továbbfejlesztjük, akkor akár az oktatást segítő kültéri eszközzé válhat. Így jött létre ez a játszótér, ami inkább kis installációkból áll, mint játékokból.

MN: Mik voltak ennek a közösségi építésnek a legemlékezetesebb pillanatai?

FB: Amikor a hallgatókon látom, hogy átlényegülnek, és megtapasztalják ezt a különleges dolgot, hogy milyen más emberekkel tervezni, milyen, amikor a saját kreativitásukkal másokét erősíthetik és fordítva. Iszonyú ereje van annak, amikor egy hallgató azt érzi, hogy egy teljesen más hátterű, nyolc-tíz éves gyerekkel létre tud hozni valami közöset. A legszebb pillanatok azok voltak, amikor az építészhallgató lányok csavart behajtani tanították a hét-tíz éves kislányokat. A hallgatókat hihetetlenül motiválta a tudás­átadás, az iskolás lányokat pedig elképesztően érdekelte a munka. A nyolcéves fiúktól meg jött olyan elvárás, hogy zsaluzni akarnak. Nem sok gyerek tudja ma, mit jelent a zsaluzás, de ők nyilván a szüleiktől tanulják meg, akik az építkezéseken dolgoznak. A fotós workshop keretében a gyerekek géppel a kezükben bejárták a helyet, és tematikusan fotóztak, de csináltunk food design foglalkozást is Góg Angélával, ahol a gyerekek elkészítették az iskola süteményét, a Bódva szeletet, és terveztek kekszeket, meg beszélgettünk a kedvenc édességeikről.

MN: És a legnehezebb pillanatok?

FB: Nagyon nehéz Pestről érkezve ott hitelesnek lenni, de a gyerekek segítenek, és így a szülők felé is van kapcsolatunk, akik egy kicsit bizalmatlanok. Ami érthető is, hiszen vadidegenek vagyunk. Azt viszont tudják, hogy az iskola bízik bennünk, és ezért hagyják, hogy a gyerekeik hozzánk járjanak. Amikor összefutunk az utcán, már tudjuk egymás nevét, de iszonyú lassan történnek meg az előrelépések. Föltérképezzük a szövevényes családi hálókat, és hát akkor igazán megterhelő ez a hallgatóknak is, amikor hallunk kemény történeteket, hogy mi van otthon. De mindig történik jó dolog is, van például egy nyolcadikos srác, aki végigcsinálta velünk a nyarat, reggeltől estig pörgött, érdekelte a tervezés is. Ha ő nincs, eszünkbe sem jut, hogy legyen mentorprogram. Azok a gyerekek, akik már régebb óta dolgoznak velünk, hoznak újakat, és meg is mutatják nekik, amit eddig csináltunk. Mi nem is tanítani járunk oda, hanem tanulni. Nem lennénk képesek erre nélkülük.

MN: Mik a további terveitek?

FB: Elindítottunk egy új kutatási és termékfejlesztési projektet is, ami a születés előtti és utáni három hónap segítésével foglalkozik mélyszegénységben lévő családoknál. A Bódva völgyében lévő Biztos Kezdet Ház hálózattal működünk együtt. Ez olyan, mint egy családi napközi, de nem adhatja be az anya a gyerekét, hanem neki is ott kell lennie a többi asszonnyal délelőtt. Eltöltheti ezt közös fürdetéssel, főzéssel, de van fejlesztő pedagógus is. Ezt a termékfejlesztési projektet a társalapító Barcza Dániel vezeti, és a gondolati háttere a finn „baby box”, vagyis egy papírdoboz, amit a finnek a harmincas években fejlesztettek ki, amikor nagyon magas volt náluk a csecsemőhalandóság. Ebben a dobozban minden benne van, amire szüksége van egy friss anyának. Ezt szeretnénk továbbfejleszteni, adaptálni erre a helyzetre, és ebben doktoranduszok, a MOME alumnik és helyi egészségügyi szakemberek dolgoznak együtt velünk. Reményeink szerint tavasszal már tesztelni tudjuk.

MN: Az egyetemistákra hogy hat a közös munka?

FB: Biztos vagyok benne, hogy másképp fognak gondolni egy megrendelőre, érzékenyebben, mert láttak egy szélsőségesebb világot, mint az övék. Nem mindenki alkalmas arra, hogy luxusautókat tervezzen, és talán jobb lenne, ha többen foglalkoznának szociálisan érzékeny tervezéssel. Ehhez egy kezdő lökést adunk.

MN: Az egyetemnek miért fontos téma ez, hogyan tudja beépíteni az imázsába? Lesztek-e tanszék valaha?

FB: Az egyetem most nagy változások, beruházások előtt áll, ami nemcsak infrastrukturális, de szellemi jellegű is. A dizájn társadalmasítását a névadónk, Moholy-Nagy László is fontosnak tartotta. Ezzel nem azt mondom, hogy a piacosítás, a kutatás-fejlesztés és az innováció ne lenne fontos, de a dizájn nagyon erős eszköz lehet arra, hogy pozitív társadalmi változásokat segítsen elő, a MOME-nak pedig feladata, hogy ezzel a témakörrel behatóan foglalkozzon.

MN: Mik volnának a legsürgetőbb változások szerinted?

FB: Azt gondolom, az empátia területén lenne mit fejlődnünk, annak a gondolatát lenne a legfontosabb és legsürgetőbb elültetni a tervezőkben. Volt nemrég egy egyhetes intenzív kurzusa az EcoLabnak, ami a menekültekkel foglalkozott. A hallgatókat leginkább az érdekelte, hogy mi itthon hogyan reagálunk a helyzetre, és ezen a dizájn mint médium hogyan tud segíteni. Olyan projektekkel álltak elő, ami saját maguk felé vetette fel a kérést, hogy mi a tervező szerepe egy ilyen helyzetben, hogyan tudnának empatikusabb hozzáállást kiváltani.

Milyen labor?

Fehér Bori: Az EcoLab interdiszciplináris, a projektalapú képzésre az egyetem mind a négy intézetéből – média, építészet, dizájn és elmélet – és minden képzési szintjéről jönnek hozzánk hallgatók. Együtt dolgoznak fotósok, grafikusok, építészek, formatervezők. A labort Barcza Dániel tájépítész, a MOME oktatója hívta életre, és többekkel közösen alapítottuk meg 2010-ben. Schmidt Andrea szociológus–közgazdász, Szerencsés Rita itt végzett dizájn­menedzser és mások dolgoznak velünk. Tanszék vagy legalább egy szakirány lehet belőlünk. Építjük a nemzetközi kapcsolatainkat, több külföldi intézménnyel jóban vagyunk.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.