Ahol az ég is többcsillagos

A menekültellenes hangulat fokozódásával a razziák és a kiutasítások száma is egyre nő Bécsben. Az osztrák fővárosban élő magyar hajléktalan nőkkel beszélgettünk.

„Hajléktalant lát az utcán? Ne nézzen félre!” – a felhívás, amely egy padon alvó, takarókba és hálózsákba bugyolált férfi képével illusztrálva felvillan a bécsi villamosok infóképernyőin, mindjárt kétféleképpen is olvasható. A szociáldemokraták és a zöldek koalíciója vezette város igyekszik hű maradni ahhoz a tradicionális programhoz, amely hosszú távon értelmesebbnek tartja a javak igazságos újraelosztását és a különösen sérülékeny társadalmi csoportok segítését, mint a pusztán versenyalapú gazdasági érvényesülés dogmáját. Ez lenne az egyik olvasat. A másik pedig az, ahogyan a jobboldali és még jobboldalibb osztrák kormánykoalíció belügyminiszterének irányítása alatt álló rendőrség kezeli mostanság a fedélnélküliek ügyét, közülük is a nem ausztriai illetőségűekét.

 

Harmadik helyezés

Az osztrák Ö1 közszolgálati rádió tényfeltáró munkája nyomán ugyanis fény derült arra is, amit egy nemrég megtartott idegenrendészeti sajtótájékoztató ügyesen elhallgatott. Itt a hatóság vezetője büszkélkedett azzal, hogy a 2018-as kiutasítások 47 százalékkal növekedtek az előző évhez képest, a leplezetlenül menekültellenes – nemrég az emberi jogok európai egyezményének érvényességét is kétségbe vonó – belügyminiszter pedig lelkesen szekundált a dicsekvéshez a 4660 kiutasítottal. Csakhogy a számok mögötti emberek majd’ kétharmada nem nigériai vagy afgán menekült, akiket a kormánypropaganda előszeretettel állít be notórius bajkeverőnek, hanem európai állampolgár. Ráadásul az első négy helyezettből háromnál uniós ország lakóiról van szó. Itt Szlovákia és Szerbia után, illetve Románia előtt Magyarország az előkelő harmadik helyet szerezte meg. Az Ö1 kiderítette azt is, hogy ez a csoport a bűncselekményt elkövetők mellett jobbára olyan munkanélküliekből, hajléktalanokból és kéregetőkből tevődik össze, akik a feltétel nélkül engedélyezett 3 hónapos ausztriai tartózkodásuk leteltével – értelemszerűen – nem tudják igazolni, hogy munkaviszonyuk és egészségbiztosításuk lenne, ezért aztán kizsuppolják őket, ám valószínűsíthetően már másnap újra visszatérnek. Úgy tűnik tehát, hogy a villamosokon olvasható felszólítást a rendészeti hatóság is magáévá teszi, de úgy értelmezve, hogy az Ausztriában nem jogszerűen tartózkodó fedélnélküliek kitüntetett figyelmet érdemelnek.

A fokozott „gondoskodást” érzékeli Zsuzsa is (a megszólalók nem a saját nevükön szerepelnek – a szerk.), aki férjével már hat éve ingázik a bécsi hajléktalanellátó rendszer intézményei, a hulladékgazdálkodási magisztrátusi részleg (a budapesti Főkefe megfelelője) alkalmi munkái, a plazmaadományozás pénzkereseti lehetősége és magyarországi gyermekei, unokái és dédunokái közt. A 65 éves, energikus asszony, aki most egy egyházi fenntartású, családoknak és házaspároknak kialakított átmeneti szálláson lakik, hallotta és tapasztalta is, hogy a menhelyeket gyakrabban látogatják meg egyenruhások, mint korábban. Ő azok közé tartozik, akiket egyelőre nem sújtanak a szigorúbb ellenőrzések és az éjszakai menhelyrazziák, mert ügyel arra, hogy három hónapnál tovább ne tűnjön fel a rendszerben.

Csakhogy ez télen sokaknak nem igazi választás. A Bécs szociális alapja által kezdeményezett Winterpaket (téli csomag) elnevezésű program, amelynek jegyében október 31-től április 30-ig plusz éjszakai menhelyeket és melegedőket nyitnak meg a rászorulók számára, a hajlék nélküli embereket nemcsak Ausztria olyan vidéki településeiről vonzza, amelyek nem rendelkeznek effajta infrastruktúrával, hanem Szlovákiából, Romániából és Magyarországról is. Tavaly több mint 3 ezer rászorulót láttak el az intézmények a téli program keretében, ám arról nincsenek egyelőre megbízható adatok, hogy megugrott-e tavaly október óta a magyar résztvevők száma. A tapasztalatok ellentmondásosak: az Louisebus munkatársai – önkéntes orvosok és ápolók, akik a Caritas, a nemzetközi katolikus segélyszervezet osztrák csoportja által fenntartott, biztosítás nélkül igénybe vehető mozgó rendelőt üzemeltetik – nem vettek észre növekedést, igaz, ők nem is kérdeznek rá a segítséget kérő állampolgárságára. A menhelyeken sem érzékelhető nagyobb magyar forgalom, viszont a pályaudvarok környékén látványos emelkedésről számolnak be a szociális munkások.

Ami biztos: a fedél nélküli nők száma is folyamatosan emelkedik, bár pontos adatok erről sincsenek. A nehézséget nemcsak a statisztikák szürkezónái okozzák, hanem az is, hogy e személyek szinte láthatatlanok. Egyrészt, mert a férfi hajléktalanokhoz képest rendszerint ápoltabbak, jobban öltözöttek, másrészt, mert hosszabb ideig húzódnak meg átmenetileg egy-egy rokonnál, vagy mennek bele olyan függőségi viszonyokba, amelyek fejében nyomorúságos lakhatást kapnak. A Praterhez közeli, a Vöröskereszt által fenntartott menhely nyilvántartása szerint általában a fedélnélküliek 30 százalékát teszik ki lányok és asszonyok, de feltételezhető, hogy az eredetileg hajléktalanként érkezők közül sokan hamar a prostitúció útjára kerülnek, és – ha egyáltalán – a szexmunkásokkal foglalkozó intézmények statisztikáiban tűnnek fel.

 

A női szakasz vége

Annamária 2012-ben, 51 évesen vesztette el a lakását, Bécsbe 29 éves fiával „költözött”. Nyelvtudás híján abban reménykedik, hogy azon a szállón, ahol most él, még jó ideig maradhat, bár a razziákról ő is hallott. Azt reméli, hogy a fia, aki alkalmi munkákat végez, majd támogathatja, ha egyenesbe jön. Napjai egyformán telnek, s mivel nem szeret kéregetni, végig a szállón van, most különösen, mert nemrég elesett, a karja zúzódott. Szerinte az alkohol komolyabb gondot okoz a nők körében, mint a férfiakéban, és a prostitúció egy fajtája, a „védelemért szex” jelensége is gyakori. A Caritas által fenntartott melegedő és éjszakai szálló orvosi rendelőjében beszélgettem vele – a szálló az igényjogosult osztrák állampolgárok mellett a jogosultságoktól függetlenül is befogadja és ellátja a rászorulókat. Ezt már a lassan öt éve itt dolgozó Kovács Hajnal mondja el, ahogy azt is, hogy napi háromszori étkezést biztosítanak (a konyhán önkéntesek és hajléktalanok dolgoznak), és segítik a tájékozódást a bürokrácia bugyraiban. Öt „állandó” női lakónak tudnak szobát biztosítani, akik – ha egészségügyi problémáik indokolják – nappal is bent maradhatnak. Az intézmény éjszakai menhelyként szolgál férfiaknak is, jelképes összegért pedig tároló szekrényt lehet bérelni. A folyosókon rengeteg a dobozolt adomány, ruhák és tisztálkodószerek. Az itteni rendelőt hetente egyszer a már húsz éve működő Neunerhaus nevű segélyszervezet működteti, amelynek másfél éve külön egészségügyi központja is van, ahol ingyenesen látják el a biztosítás nélküli rászorulókat. A Caritas-szállón azonban a gyors segítségre összpontosítanak, csak a legszükségesebb ellátást biztosítják. Hajnal felvilágosítással szolgál az osztrák gyámhatóság szigoráról és a munkalehetőségek korlátos voltáról is, a hazatéréshez biztosított lehetőségről vagy arról, hogy egy rendőrségi feljelentés azzal jár, hogy a hajléktalan azonnal kikerül abból a „buborékból” – vagy szürkezónából –, ahol még valamelyes védettséget élvezhet. De májustól ez a védettség is csökkenni fog, ugyanis a házat felszámolják. A női szakasz megszűnik, a férfiak átmeneti szállása elköltözik, a rendelő bezár.

Míg húsz éve a bécsi hajléktalanellátás abszolút férfiközpontú volt, jó pár éve a városvezetés lakhatással foglalkozó grémiumai ki­emelten foglalkoznak a fedél nélküli nők problémáival. A főváros szociális alapja például már fenntart egy külön női melegedőt, ahol gyerekes és gyermek nélküli lányokra és asszonyokra szabott tanácsadással, belső terekkel és eszközökkel segítenek. A családon belüli és kívüli erőszak okozta traumák feldolgozásában azonban itt is akad még tennivaló.

A nők esetében gyakrabban előforduló utcai incidensekről Ágnes is beszámol, aki a Caritas-menhelyet nappal látogatja, éjjel a Karlsplatz egy meleg zugában alszik többedmagával, a fennmaradó időben pedig kéreget. Mint mondja, nem szereti az ápolatlan sorstársakat, a büdös végtagokat – ő maga valóban finom öblítőszagot áraszt, és minden reggel lezuhanyozik. A 62 éves analfabéta asszony Zsuzsához hasonlóan gyakran hazalátogat rokonai­hoz, ajándékokkal és a kifizetetlen csekkek fedezetével érkezik. Első gyermekét 14 évesen szülte egy intézetben, aztán javítóba került bandás lopások miatt, 18 évesen jött a második gyerek, további lopások miatt megjárt még néhány büntetés-végrehajtási intézményt, majd amikor Budapesten engedély nélküli paprikaárusításon kapták, és az önkormányzatnál nem sikerült elérnie, hogy legalizálja a tevékenységet, az ingázás mellett döntött.

A bécsi menhely adta biztonságot és a szociális munkások jóakaratát Ágnes nem győzi dicsérni. Annamáriával ellentétben jól ismeri az utca törvényeit, bizonyos korlátok közt vélt vagy valós érdekeit is igyekszik érvényesíteni minimális némettudásával, és azzal is tisztában van, hogy kit kell kerülnie ott, ahol a kéregetés miatt már konfliktusa támadt. Bár a karakán kiállású nőhöz kevéssé társítható a védelemre szoruló ember képe, abban a legtöbb szociális munkás egyetért, hogy a fedél nélküli nőknél a hajléktalansággal járó nehézségek fokozottan jelentkeznek, kiszolgáltatottságuk a fizikai és verbális erőszaknak nagyobb a férfiakénál. Ugyanakkor ez szinte láthatatlan, mert bevallatlan marad. A hajléktalan nők számának növekedése evidenciának számít, amire a bécsi ellátórendszer igyekszik is reagálni – ez jól-rosszul sikerül –, ugyanakkor a Bécsben élő, ingázó vagy kitelepült hajléktalan magyar nőkről nem sokat árulnak el az adatok. Ez éppúgy betudható a kormányzati kitoloncolásoknak, mint a velük kapcsolatos elmismásolt statisztikáknak.

(Bécs)